IntroSpectrum

Egy érdekes élményben volt részem a hétvégén. Az történt, hogy kb. egy hónapja beállt a hátam-vállam-nyakam. Így még sohasem jártam, minden mozdulat fájdalom, de ezt most hagyjuk. Elhatároztam, hogy most jött el az ideje, hogy szakszerűen megmasszíroztatom magam. Ez a döntés egyébként nagy fejlődés nálam, mivel sohasem szerettem, ha vadidegenek kerülnek velem fizikai kontaktusba. Szóval rászántam magam, és ismerősön keresztül találtam is valakit. Gondoltam, milyen jó lesz, minden görcs, feszültség el fog tűnni, vártam a hétvégét ezerrel. Aztán szombat reggel elkocsikáztam a "masszőrhöz", aztán az ajtónyitás után ért az első meglepetés: az illető kvázi majdnem vak. Aztán jöttek az érdekesebbnél érdekesebb megnyilvánulásai, amely velőtrázóan hátborzongtató volt. Még le sem vetkőztem, csak ültem vele szemben, ő meg elkezdte sorolni, milyen problémáim (testi-lelki) vannak. Persze rá lehet fogni, hogy kliséket mondott vagy ilyesmi, de egy csomó dolgot nem tudhatott, mert senki sem mondta el neki. Ekkor vált világossá, hogy én valami hókuszpókusz helyre kerültem. A fickó állítólag látta bennem az energiaáramlást, illetve a blokkokat. Amikor elkezdett gyurmázni ismételten beköpött egy engem igenis érzékenyen érintő, tudomást nem vevő pszichoproblémabaszást, vagyis rákérdezett. Nem volt mit tenni, de azt tapasztaltam nyitott könyv vagyok számára, és ami még meglepő volt, hogy ettől nem feszültem be, sőt mint valami teknősbéka, kinyúltam, és vártam a felszabadulást. Nem tudom valóban lát e dolgokat, vagy akár az izmok állásából következtet dolgokra, de akkor is max. csak fizikai dolgokra lehetne, mondjuk, hogy egy bizonyos szervem gyengébben működik. Erre kaptam majdnem egy pszichoanalízist, de a történtek tükrében ez annál sokkal vírdebb volt. Hogy a masszírozástól, vagy az energia adástól, nem tudom, de teljesen elmúlt minden fizikai nyűgöm. Kellő szkepticizmussal kezelve is kíváncsi lennék, mit tudna kihozni belőlem lelki fronton, vagy is inkább ezek után én arra vágynék, hogy meglássam magamban a problémát és tudatosan tudjam alakítani a dolgokat. Ki tudja, aztán tényleg ennyire minden mindennel összefügg, nem tudom, de napok óta pörgök ezen. Oké locsoljon most már fel valaki!!!!

I am back!

Mostanra már több mint egy hónapon vagyok túl a fővárosban. Nem volt fenékig tejfel ez az idő, és be kellett lássam, hogy kegyetlenebb az élet itt mint gondoltam. Persze lényegi különbségek persze nincsenek, hiszen nagyvárosból jöttem én is, de a nagy számok törvénye extrémen érvényesül. Elsőre veszett riasztó a hömpölygő tömeg, szó szerint fullasztó, amikor reggelente egymást tapossuk. Emellett pedig számszerűen több is a pszichotikus őrült, aki jön veled szembe. Mindenből több van (kivéve időből): területből, emberből, no meg lehetőségből is, és momentán ezért is vagyok ott ahol. A munkahelyem szuper, tök családias mivel nem a központi irodaházban van, így egy kicsit rejtve maradnak a napi szarságok előlünk. Végre főállásban nyomhatom azt, amit évekig mellékesben csináltam, kvázi azt csinálom amit szeretek. Szóval végül is nem is olyan rossz ez, csak a lakhatás kálváriája azért megkeserítette a hétköznapokat. Úgy jöttem, hogy nem volt hova, egyik napról a másikra vettek át. Szóval szívességi lakáshasználóként költöztem ide, oda. Egy évig anno voltam kolis, egy kicsit arra emlékeztetett az egész, húztam magam után a bőröndömet, az életemet. Laktam ismerősnél, szolgálati lakásban, sőt két éjjelt a munkahelyem orvosi vizsgálójában is lenyomtam. Ultra ciki, de az utolsó napokban már veszettül untam a cuccolást, bent meg úgyis egy nagy család vagyunk, szóval röhögtünk az egészen. A folyamatos kecó nézés baromira fárasztó, és nem azért mert menni kell, hanem azért mert horror árakon lyukakat adnak ki. A sírás kerülgetett sokszor, de tudtam, hogy nem szabad feladni. Egy üres másfél szobásat végül majdnem kivettem, de költözés előtt két nappal közölték, hogy mégis eladják. A poén, hogy a volt munkatársam csinálta ezt velem. Nem baj megismertem. Meg aztán jött egy lehetőség, egy beajánlás, amelynek köszönhetően megoldódott ez a kálvária. Szerencsére egy hónap bolyongás után gyökeret ereszthetek, és így már máris nem annyira rémisztő hely ez a kapitol. Bár meghalnék, ha az otthonomat fel kellene adni, mert onnan sokat töltődöm. Fura ellentmondás ez, mert azért jöttem el, mert már fulladoztam mind szakmailag, mind pedig magánéletileg, ennek ellenére mégis imádom és mégis szívesen megyek haza. Most már egyébként is jó dolgom van, mert a családi ranch-et más menedzseli, azzal már nem kell foglalkoznom. Bár néha elgondolkozom, hogy idén a repce, a napraforgó, vagy a kukorica a tuti választás. Na, de ezt akkor oda bíztam. Szóval el sem hiszem, hogy végre itt vagyok. Igaz sok minden nem úgy történt, ahogy akartam, de végül minden megoldódott, és ez a lényeg. Innentől kezdve remélem már csak előre van.

The roundabout

Távol álljon tőlem, hogy neki kezdjek az év végi összesítésekbe, mégis úgy érzem szummáznom kell magam számára az idei évet. Ha valamivel jellemezni akarnám, az nem lenne más, mint a "mézesmadzag" éve. Mármint azt jól elhúzták több téren is az orrom előtt. Felettébb bosszantó az ilyen, főleg ha több mindent is érint, de pont ma jutottam el arra a pontra, hogy mindent elfogadtam. Talán mindennek így kell lennie, valamilyen (legalább is eddig) általam ismeretlen okokból. A félelmetes az egészben az, hogy leéltem egy teljes évet a bizonytalanságban, és az átmenetiségben. Viszonylag jól viselem, sem a cigire, sem a piára nem szoktam rá, egyéb más függőségeimmel meg valahogy megbirkóztam.

Megmaradt nekem a vidéki idill, ha tudtam volna, hogy így alakul, talán többet is tudtam volna töltődni belőle. De nem, bérlő elküldve, föld parlagon, majd az új tulaj azt csinál vele amit akar. Na ez pont így lett, nem kellett neki, így masszív bukta lett belőle (igaz neki is). Az egész arra jó volt, hogy a családi személyes erőforrásokat mozgósította, így ha minden igaz, már nem én leszek a "manager". Az utolsó pillanatban még szereztem valakit, aki hasznosítja jövőre, de már nem igazán érdekel, hogy elmegy-e vagy sem.

Ezzel párhuzamosan új munkám lett, mert a régitől baromira kiégtem, főleg az "elektromos póráz" részétől. Kötetlent soha, vagyis ez nem igaz, csak olyat, amiből én jövök ki pozitívan. Na ez nem ilyen volt, utáltam. Megpattantam kötöttbe, ahol szakmai véleményeket gyártok, szóval nyolc órában agyalás és írás, úgyhogy bocs azért, hogy hanyagolom a blogot, de a klaviatúrától is rosszul vagyok. Ez semmi, kb. a második napon az új melóhelyen jön a telefon, hogy itt a lehetőség azzal foglalkozni, amivel már priviben rengeteget foglalkoztam, mellesleg imádom, ja csak el kell költözni Budapestre. Aha, ez így kurvára jól fog kijönni most. Sebaj, meghallgatás, kis idő után értesítés: engem választottak. Jövő hónaptól kezdhetek is. Azt felejtették el közölni melyik jövő hónap, mert ez hónapról hónapra tolódik. Kezdem azt érezni, át vagyok baszva elég rendesen. Mondjuk korrekt az osztályvezető, hiszen nem mond időpontot, ő sem tudja. Határozatlan időre a személyügyi kérdések be vannak fagyasztva. Ezt ma tudtam meg, szuper. Hónapok mentek így el, ráadásul albérleteket mondta vissza, az utolsó hónapban már nem is kerestem, igaz nem is nagyon találtam. Szóval remek, végül is bármikor mehetek, ha feloldják a zárlatot, csak közben amúgy élnem kellene az életemet, na. Nem sírok, mert munkanélküli az nem vagyok, csak nem értem miért pályáztatnak, ha nincs személyi fejlesztés, áh mindegy. Annyi jó van ebben, hogy kurvára nem tudom, hogyan alakult volna a lakhatás, később talán több lehetőség lesz. Illetve az is pozitívum, hogy legalább tudtam a kutatásokkal is foglalkozni, így nem diliztem bele a "sokmindenbe". Legalább bővül a bibliográfiám, bár ezúttal társszerzői minőségben fogok pompázni, bár ha minden ennyire száguld, 2018-ra az is kijön. A magánéletről nem is szóltam, de csak azért mert az egy vicc :) . Szóval bizonytalanság ezerrel, na az van, de a fene egye meg nem tudok bele fogyni, sőt. Egy félévet paleo étrenden voltam, magamnak bejöttem, elég jól leszálkásodtam. Ami viszont utána jött!!! Persze a fene akar úgy élni, hát visszaálltam, és hát ha így folytatom igazi mackó leszek, szépen zsendülök kifele a fene egye meg.

Miután kiírtam magamból ezt a sok szart, megfogadom, hogy mindenre teszek, mert az kurvára nem megy, hogy a mának nem tudok élni. Remélem az év végi összesítéseim is legalább ennyire részletesek lesznek!

Memory of Newness

Egy kicsit zűrzavaros ez a pár hét mögöttem. Először is a múlt héten hajléktalan voltam miután beengedtem a házba a festőket. Innentől kezdve egyértelmű volt, hogy az otthonlakás kivitelezhetetlen. Hátizsákból öltözködni egy hétig marha izgalmas volt, de a legrosszabb az ingázás volt. Reggel be a munkahelyre, aztán el haza megnézni mizu, aztán irány unokatesómhoz aludni, és ez kb. hétszer! Értem én a reklamációt, hogy eltűntem, de még szinte mindig kinn lóg a nyelvem eme logisztika lebonyolítása miatt. Ráadásul uncsinál a gyenge wifi is elvette a kedvem virtuális élni. 

Nem mennek jól azonban értékesítési fronton a dolgok. Hosszas huza-vona után lehet eláll a vevőm, és rajtam marad a föld. Ez most igen idegesítő, mert akkor is ha semmit sem kezdek vele, akkor is kezdenem kell valamit vele az idén, legalább egy szántatás és egy kaszáltatás. Szóval még az is lehet, hogy ráfizetek erre a projektre juhhhé! Azért még bízom a szerencsében és összejön a dolog, de akkor hamarosan lépni is kellene.

Aztán úgy néz ki júniustól új állásom lesz. Nem egészen az a nagy lépés a kapitol felé, ahogy terveztem, de a lényeg, hogy most megszabaduljak a tisztséggel járó minden fajta nyűgtől. Talán a kötetlenség fog hiányozni egy kicsit, de ezt legalább négykor leteszem és senki sem zaklat utána és a szabadnapjaimon. Egyébiránt szakmailag pedig nagyon jó lépés lesz, és pontosan két évem lesz arra, hogy eldöntsem megfullaszt ez a város avagy sem. Persze már most sejtem a választ, de hátha bejön. Így megszépülvén akár már hirdethetem a kecót is.

Sokszor gondolkozom azon, hogy nálam ez már a kapuzárás lehet e? Már csak azért mert mostanában minden új dologba belekapok, aztán rájövök, hogy mégsem kell, és kétségbeesve csinálom vissza a dolgokat. Mindenesetre fura egy időszak. Egyáltalán jó lenne tudni, hogy a hozzám hasonlóknál milyen a kapuzárás!! Egyáltalán ez az e? Vagy létezik, hogy ennyi évesen még mindig magam keresem? Ha így lenne, azt akkor már veszettül unom. A lényeg, hogy folyamatosan elégedetlen vagyok, pedig ha jobban belegondolok nem kellene. Most még a kinézetemmel is ki vagyok békülve, hála a lassan fél éve tartó szénhidrát csökkentésemnek. Ja és a szerénységemmel is jóban vagyok. :)

Szóval vagyok, csak az elem kezd már merülni, de ezen a héten remélem lesz időm már pihenni az egy hetes szabim alatt. Bár ma kb 12 órát takarítottam, de legalább a nagyfestésen is túl vagyok, most is úgy néz ki a szoba mint költözéskor, pont úgy visszhangzik.

Akkor most lelőttem magam.

It's Not Over

Na majd csak előkerülök végre. Persze nyomon követtem az eseményeket, meg posztolgattam is ezt-azt, de meg kell állapítsam androidról nem az igazi. Transformer Pad ide vagy oda esszét nem lehet tabletről írni. Visszakaptam a laptopomat is végre, már nagyon kellett neki egy rendrakás mert bődületesen belassult, a földhözvágós kategória volt. Oké, újraraktuk az operációs rendszert ami nem várt fordulatot hozott, kettő lett rajta. Azt a sebességet el lehet képzelni, ami akkor fogadott. Végül javítottuk a bakit, és valamivel jobb lett. Utána odaadtam a szerelőnek, hogy pucolja ki, pasztázza újra, mert még mindig kritikus a cpu hőmérséklete, meg a ram használat sem tetszett. Basszus, hogy ezen mi tartott másfél hétig nem tudom, mert bár immár használható a gépem, gyorsabb lett, de elégedett az nem vagyok. Tudom én be kell ruházni egy újba, de sokan dicsőítik a külső ssd-t, hogy az csodákat művel az öt éves matuzsálemekkel is. Asszem ennyit még rá áldozok, rá lökjük az oprendszert és a program file-okat aztán majd csak hasít a kicsike.

Végül is kisebb gondom is nagyobb ennél. Végre finish-ben van a birtok eladása. Lassan egy hete vagyok logisztikai szakember mit, hova, hogyan. A kedvencem a mostani két napos projektem, amikor is az ott kitermelt fát kell ide haza eljuttatni. Áldom az eszem, hogy ősszel kugliztatva lett mert nem tudom, hogyan is fért volna el itthon a kertben. Persze amikor ezeket a sorokat írom, már a derekam becsípődésétől jajgatok, de még holnapra is van egy adag, amelynek bejutásáról gondoskodnom kell. Kellene valami átsugárzó készülék, mert ilyenekre pazarlom újabban a drága szabimat. Arról nem is beszélve, hogy a köcsög áramszolgáltatónak pont télen jut eszébe kicserélni az oszlopokat az utcában. Nem elég, hogy a logisztikától tiszta görcs vagyok, még kora hajnalban be kell fűtsek a kazánba, ha nem akarok jéghidegbe hazajönni délután. Ugyanis áram nélkül gáz sincs, ergo tüzeskednem kell, de ez mind idő basszus, amiből egyre kevesebb van, legalább is ezt érzem jelenleg. Remélem ebben a hónapban már átveszi a vevő a ranch-et, és ez a nyűg lassan lemegy. No more őstermelőség!!!Nem kell a buzi adóhatóságnak sem három féle bevallás ezután!!! Csak azt sajnálom, hogy arra sincs időm, hogy lőjek egy pár utolsó képet a szántóról, erdőről, házikóról. Jesszus de jó itt nyafogni, ez hiányzott már! Hiányzik a hülye sznoboskodó, kritikákat írosgató életem, de a régiből csak ez. Pedig ha szándékaim szerint indul be a gépezet még kevesebb időm lesz. Mindegy, de laptop újra van!!!! :)

Long long way

Nem szeretem azokat az időszakokat amikor nem tudok mit tenni, csak várom a sült galambot. Úgy értem amikor a helyzet olyan, hogy ezt kell tenni. Csinálnám én, de vannak tényezők amelyekhez alkalmazkodni kell. Na ez van már második hónapja és elég erősen frusztrálódom. Azt érzem, hogy átmeneti időszakot élek, és a változás első lépcsője is olyan nehezen megléphető. Ha őszinte akarok lenni, annak is csak félig fogok örülni, ha a mozgó lépcső zárja felold, mert egy nagyon kellemes emléket kell majd akkor elengednem. A döntés végül is meg van már, el kell engednem annak minden szépségével, mert könnyebb lesz az életem. Csak azt nem tudom hova fogok visszavonulni, ha elegem lesz a nyüzsiből, hogyan fogok feltöltődni, mi fogja pótolni a természet végtelen nyugalmát. Gondolom semmi, másképp és máshogyan kell ezeket az élményeket megélnem. A megválás időpontja azonban nem rajtam múlik és ez a rétestészta nyújtás erősen az idegeimre megy. És meg vagyok győződve, hogy ez egy hosszú útnak indulás első lépcsője lesz. Na ettől a tudattól meg teljesen beparázok, de változni kell basszus itt az ideje!

Punish, Honey

Nem tudom elhinni, hogy még mindig tudok pofont kapni az élettől. Pedig megfogadtam, hogy a "változtathatatlan tulajdonságomat" érintő bármilyen intrikákat figyelmen kívül fogom hagyni. Tulajdonképpen nem is az zavar, hogy van még olyan a földön aki ezen rágódni tud, hanem a mérhetetlen rosszindulat, amelynek az okára máig nem bírtam rájönni, és igazából meg nem is érdekel. Nyilván az ember érzi kivel nincs egy hullámhosszon és egy idő után az is világossá válik, hogy kitől kell két lépésnyi távolságot tartani. Azt sem tagadom, hogy mérhetetlen ellenérzés alakult ki az illető iránt az elmúlt évek alatt, de én sohasem nyilvánítottam ezt ki senkinek, nem kürtöltem szét a faszságait. Már azt is megszoktam, hogy folyamatosan próbálgatja az illető a határait velem szemben, rendszeresen okoz bosszúságot, az agyamra megy, de én hülye az ő szintjére sohasem süllyedtem. Igen biztos ez volt a baj, velem nem tudott mit kezdeni. Mégsem gondoltam volna, hogy távozása előtt egyébként általa vélelmezett, személyemet érintő bizalmas információt fog szétkürtölni. Ez akkora övön aluli genyóság, hogy fáj. Egyszerűen ordítani tudnék a dühtől, nem az információ miatt, azt már magamban ezer éve elrendeztem, hanem ettől a "kedves" gesztustól. Mégis jó ember ismerő lehetek, hiszen az elejétől a bögyömben volt az illető, mégis mindig elvakít a naívság és ilyenkor baromira pofára tudok esni. Tulajdonképpen még azt sem tudom mondani, hogy csalódtam benne, mert nem csalódtam. Pont ezt lehetett tőle várni. Egyre nehezebben megy hinni az emberekben, de a mellékelt példa mutatja, hogy még próbálkozok, aminek pofon a vége. Atyaég meddig mehet ez még így? Már nagyon unom!

Mrs. Jesus

Egy borongós délutánon a templom előtt várta, hogy megjelenjen ő. Magas, délceg megjelenésű volt és rendkívül megnyerő modorú. Már akkor tudta, hogy ő szíve soha sem lesz teljesen az övé, hiszen szívével már Ő rendelkezett. Mégis szeretete határtalan volt, mert az Ő belőle sugárzott és ennek a szeretetnek a tengerében élvezte a fürdőzést. Kölcsön kapott egy időre valamennyit az Ő időtlenségéből és végtelenségéből, amelyet ő vele és ő által át is élhetett. Idővel azonban élni nem tudott vele, mert az emberi természet határait meglépni nem volt képes. Birtokolni akart, de Ő-vel osztozni lehetetlen küldetés volt. Saját szíve szeretetét sem tudta két irányba sugározni.

Ugyan már régóta nem várja őt a templom előtt, de egy valami mégis megmaradt, mégpedig a szeretet mindennek felett álló ereje. Egy örök lelki kapcsolat, egy támogató erő, egy igazi barátság ő-vel, egyetlen kapcsolata Ő-vel.

Another Girl's Paradise

Egy nap felébredek reggel, kinyitom a szemem és belenézve a tükörbe elfog egy kellemes érzés: az elégedettség. Ezzel a fogalommal élet csak az élet, hiszen sugárzik belőlem a magabiztosság, aminek hatására már a munkába menet ezernyi szempillantást kapok, mert lehet, hogy külsőre alakulhatok még, de ez a belső energia még az apróbb hibákat is kompenzálja. Aztán elkezdek dolgozni és rájövök, hogy torkig vagyok az egésszel, de a főnököt úgy is az ujjam köré tekerem, de ha nem, akkor úgy is el tudom magam adni máshol is, mert nemhiába vagyok szép, okos és ügyes is. Eljön az este és azt érzem, hogy "le a kötöttségekkel" nekem "játszadozásra" van szükségem. Meg sem fordul a fejemben, hogy elutasítás lesz a vége, még egészséges drukkot sem érzek mert tudom azt, hogy megszerzem amit akarok. Még távolról sem ismerem a kínos csönd fogalmát és csak nevetni tudok azokon, akik nem képesek bárki társaságában "oldódni". Na én erre képes vagyok, és csak is a keresés kedvéért ki kísérletezem kivel legjobb ez az "oldódás". Szeméremség? Szégyen? Gátlás? Szentég, aki ilyenekkel jön az biztos nem ebben a világban él! Aztán hajnalban amikor belépek a lakásba mégis az üresség fogad, egyedül értem haza, de sebaj - gondolom - holnap újra nap lesz, és úgysem velem van a probléma.

Aztán reggel kinyitom a szemem, bele nézek a tükörbe és magamat látom, a hibáimmal, gátlásaimmal, de magamat egységben. A reggeli nyugalomban ücsörögve egy bögre kávé mellett egyszerűen nem értem miért kell az embernek saját határait próbára tenni, miközben ennyi idő elteltével már ismeri és közben bizony már meg is kedvelte azokat. Végül is ezeken a határokon belül működnék biztonságosan, de egy szóval sem mondtam, hogy könnyebb lenne.

Everyday robots

Néha elgondolkozom azon, hogy hová tűnik az életem. Sokszor úgy érzem droidként múlatom napjaimat valami előre gyártott program szerint. Az igazság az, hogy nagyon fárasztóak a mindennapok és az a gáz, hogy teljesen eluralkodik a közöny. Ez nem jó sem a munkában, sem a magánéletben. Az egy dolog, hogy a folyton cserélődő munkatársak megismerésére semmilyen energiát nem fordítok (nem szép, de már kurvára nem érdekel), a legnagyobb gáz inkább az, amikor hozzám közel álló emberek visszajelzik, hogy "magasról szarok" rájuk. Na itt elgondolkodtam egy pillanatra, és tényleg úgy érzem, hogy szociális kapcsolataim ápolására egyre kevesebb energiám van. Valóban nem vagyok nyitott és nem csak az újra, de az egyébként energiákat adó régiekre sem. Ez talán a mindennapi közöny eluralkodása lehet, talán korral járhat (ettől az utóbbi időben nem szakadok el) vagy talán egy általános elégedetlenség magammal, vagy a világgal. Aztán még mielőtt elmerülnék önmagam ürességében történik ismét egy tragédia, amely rádöbbent arra, hogy mennyire hagyom magam a sekélyesség irányába sodródni, miközben bizonyosságot nyerek arra, hogy valakinek igen is szüksége van rám. Tehát ismét szemben vagyok azzal, hogy a nehezebbik útnak van értelme. Talán így az életemet is megtalálom, de jobban örülnék ha a sors kegyesebb jeleket küldene a továbbiakban. Tény, hogy vaksi vagyok de túl sokat nem bírok. Most meg kéne fogadnom, hogy ápolom szociális kapcsolataimat mert erősen úgy néz ki, hogy a droidságból ez az egyetlen kiút.

Black Out Days

Talán érezni kellene, hogy tavaszodik csak sajnos az utóbbi hét eseményei igen csak konzerválják a tél hangulatát. Kezdeni kellene hozzászokni, hogy vége kezd szakadni azoknak az időknek amikor esküvőkre járunk. Kellemesebb ha ezt mondjuk a keresztelő váltja fel (remélem abból lesz még egy pár), de sajnos az élet nem kímél minket, és idő előtt arra kényszerít, hogy szembe nézzünk az elmúlással. Bakker két temetés egy héten és mindkettő közeli barát szülője. Hihetetlen!! Én még nem akarom ezt látni, hogy barátaim anyátlanul-apátlanul szülő nélkül maradnak, miközben megszakad a szívem mert rossz belegondolni, hogy nem lehet többé gyermek. Ezt én el sem tudom képzelni, vagy igazából nem akarom, noha sajnos már én is voltam az ő helyzetükben. De még szerencsére akkor is gyermek vagyok és szerencsére viselkedhetek is még ekképpen. Nem tudom milyen lehet ezt az énünket elveszíteni, de talán ha valaki már szülő másként rakja ezt helyre magában. Ugyan ezt én most nem látom rajtuk, de érzem, hogy így van, így kell lennie! Lányok-fiúk kitartás!!!!!!!

Warm Sound

Félelmetes, hogy egy lemez megvitatása micsoda dolgokon gondolkoztat el. Cszn kollégával blogján Gesaffelstein Aleph-jéről értekeztünk, amikor is rávilágított arra a tényre, hogy amit én system error-ként értelemezek az nem más mint a korosodás. Mert csak fanyalgok, nem igazán jön be újabban semmi. És bár túlkínálat van, de azért a 79-es évjáratból adódó tapasztalat bizony igen csak ráül eme ifjúkor befogadó készségére. Az igazság az, hogy lehet sok mindenre fogni, hogy az embernek miért nincs ideje nyitottnak lenni, és ráadásul egy idő után a nyitottság iránti elköteleződés is kezd terhes lenni, mert az új terhes, mikor már megszoktuk a jól beváltat. Szóval rohanunk állandóan. Jómagam is most fújom már ki magam egy projekt után, ezért van időm eme ömlengésre is. Szóval ha Zolinak igaza van, hogy korral már egyre kritikusabbá válik az ember, és emellett meg van az igény az új megismerésére, akkor ezzel mit is lehet kezdeni? Mert ha így nézzük ez egy paradoxon, tehát nem kellene, hogy ez bennem igényként fogalmazódjon meg. Aztán rájöttem, hogy végül is miért is csinálom ezt a blogot. Talán azért, hogy a nyitottságom igényét folyamatosan fenntarthassam, hogy ne vesszek el a hétköznapokban és hogy érdekes embereket ismerhessek meg. No meg arra is rájöttem, hogy ha hagyok magamnak időt a hóbortokra, akkor hirtelen ki nyílik a világ: két pohár Ermitage után gyakorlatilag le se lehet lőni. Arról nem is beszélve, hogy erős nosztalgiára késztetett e vörös nedű. Pont tíz éve jelent meg a Zero 7 When It Falls albuma, és pont ilyen merengős zenére vágytam, valami ismerősre (vénülés Zoli szerint). Amikor ez a gyengéd meleg hangáradat körül ölelt, olyan időtlen érzésem támadt, hiszen pont ez a kellemes érzés fogott el tíz évvel ezelőtt is. Ekkor az is bevillant, hogy pont ezeket a pillanatokat keresem a különböző művészeti ágakban. És tényleg van jelentősége a kornak, de csak hozzávetőlegesen. Az, hogy milyen élmények értek az életben, végül is az fogja meghatározni, hogy valami tettszik, vagy sem. És igen az idő előrehaladtával ez egy szétnyíló ollóvá válik, és egyre nehezebb megtalálni azt az időtlen eufórikus állapotot. Addig jó, amíg ez az igény megvan és sajnos abba bele se merek gondolni, hogy majd fel fogom e fogni azt, hogy ez az igény már nincs meg. Szerintem nem, de talán így lesz ez jól. Ennek egyértelmű jele lesz a blogtevékenység megszűnése.......Szentég!!! Nem iszok még egy pohárral!!!!

Our New Year

Amikor vége van valaminek, általában az ember nem mutat közönyt, hanem ha félve ugyan, de kíváncsi arra, hogyan is alakul a jövője. Nem tudom miért, talán azért mert már második hete megy a nihil, de én egy pici izgalmat sem érzek, még az sem zavar, hogy a hónapok alatt fenntartott bizonytalanság sem vált kristály tisztává az év végére. Szóval még az is lehet, hogy jövőre tovább pihenek a kelleténél, bár ezt nem gondolnám. A városi legendák által felvázolt jövőkép azonban cseppet sem biztató, úgyhogy a közönycsapdámat most kezdem megérteni. Nem mondom, hogy nem teszek az ellen, hogy ne sodródjak az árral, de egyenlőre mégis ez történik és nem látom, hogy ezidáig kapálózásaimnak volt e valami értelme. Szóval így vagy úgy de mégis változás van folyamatban, amelyet gyűlölök mert megöli a harmóniát amelyet én sokra tartok. Itt a kérdés az, hogy a fejem fölött változnak a dolgok, vagy én változtatom ezeket. Nem vagyok a predesztináció híve abban a viszonylatban, hogy ne számítanának a cselekedeteink, a döntéseink az életben. Másrészről meg hiszem, hogy van egy általános rendezőelv amely ad egy determinisztikus "sorsfonalat". Szóval a döntések határozzák meg az utat, még akkor is ha valaki úgy dönt, hogy hagyja magát sodródni. Itt az a baj, hogy semmi hangulatom momentán ilyenekkel szembe nézni, de ha nem teszek semmit is szembe nézek vele. Legjobb lett volna struccnak születni!!

Titan

Rubens: A titánok bukása

Egy örökké nyughatatlan, bolyongó lélek vándorlása mindig izgalmas tud lenni. Izgalmas, mert útját vesztett, ebből adódóan az élet legkülönfélébb állomásaira sodródik. A "Vándor" gondolkodásban sem rugalmatlan, nem okoz neki nehézséget az egyik világnézet sutba hajítása, majd a másikban való lubickolás sem. A réginek azonban mindig van lenyomata az újban, és ez a kettősség mindig önigazolást követel. Tehát sohasem nyugszik, ebből adódóan nem is irigyelhető, és még azért sem, mert mindig őrlődik....kettő között. De ha ez nem lenne, alkotás sem születne, amelyben a fent leírtak tükröződnek, és a ráismerés mindig katartikus, amelyet fokoz a meg nem értettség megértésének ténye is. Ahogyan transzformálódik a klasszikus egy egyedi mintázattá, ahol mindkettőt fel lehet ismerni: a régit és az újat és mégis a régi nem devalválódik, hanem egyfajta tisztelgéssé alakul. Sohasem tagadja ki volt, és büszkén vállalja az utat, amelyen jár: a késő romantika útját, vagy bizonyos értelemben már azon túl jár. Félelmetes, hogy a zenén keresztül ezt a "Vándort" mennyire meg lehet ismerni, és külön öröm, hogy ismét élőben hallhattam zenéjét, amely megannyi állapot lefestése után a maga zaklatott mozgalmasságában egy pontban hunyt ki......patetikus nyugalom nélkül....na de ilyen egy "Vándorlegény".

Utopia

Egy kicsikét kiakasztó volt ez a pár nap. Pontosabban meglepő, egy kicsit olyan, mintha kódolt üzeneteket kaptam volna. Eléggé kiborultam ami nap, persze érthető hiszen egy temetés nem tartozik a kellemes élmények közé. Egy nagyon távoli rokonom temetésére mentem, és elég hidegrázós élményben volt részem. Mindenki gondol amit akar, nyilván én is ezt teszem, éppen ezért már több napja forgok azon, hogy mégis létezik mindent átívelő erős kötelék, tiszta szeretet, a társadalmi konvenciók által beprogramozott kontextusban. Pedig minden ellene szól, nem létezhet, mert nem engedi maga a környezet, ami azt eredményezi, hogy egyre inkább egyfajta "árral szemben" attitűd jön létre, egyre nagyobb harsányság. Ebben az esetben pedig minden kell, és minél gyorsabban, és akkor megy a csodálkozás, hogy nincs elfogadás.....mindegy!! Szóval jó tudni, hogy mégis van más út, nem muszáj felvenni a tempót (nem kell elkurvulni), és a "rendszer működése" elleni dacból sem muszáj a végvárak bástyáinak oltalmát "élvezni". Csak az a baj, hogy az élet nem happy end story, mert hiába volt katartikus megtapasztalni a pozitív példát, a sors másképp értékelte azt, és mindent keresztül húzott.

Rák, általam a legjobban rettegett betegség forma. Kegyetlen főleg akkor, amikor az ember leesik a lábáról és ápolásra, gondozásra szorul. Különösen nehéz már akkor, amikor fájdalomcsillapítás, pelenkázás is közrejátszik, amikor megéljük a tehetetlenséget, és látjuk az agóniát. Nos, mint kiderült itt ez történt, és ugyan a család mindenben segítette a haldoklót, mégis volt ott valaki aki még ekkor is szerette, gondozta, segítette társát. Még egyszer mondom, mindenki azt gondol amit akar, ez a személy a legjobb barát volt, akit a búcsúztatáson hangsúlyosan kiemeltek, és a rokonság köszönete, hálája sugárzott minden mondatból. Ekkor nem voltak társadalmi konvenciók(!), csak valami furcsa lélekemelő éteri közeg. No meg a dilemmám, hogy akkor most mi van, mit is lehet ebből tanulni, vagy tovább megyek, mit is kellene ebből magamnak dekódolni? Momentán ordítani tudnék az emberi sors indukálta fájdalomtól, hiszen egy utópia törhetett darabokra, amelynek valószínű minden percéért érdemes lehetett élni. Ugyanakkor pont emiatt felemelő ez az egész, és ez a kettős érzés egyenlőre csak emészt, hiszen nem lehet véletlen, hogy nekem éppen akkor, ott kellett lennem. Amennyiben véletlen lenne, akkor sem bánom, mert erre valószínű mindig emlékezni fogok.

Falling Back

Igazából nem vagyok meglepve magamon. Visszazuhantam a hétköznapokba minden értelemben. A szociabilitás rózsaszín közege felszívódni látszik. Gyakorlatilag pofán csapott a valóság. A fenébe ez is csak (szar kimondani) az éves adrenalin löketem volt, de az egészből ennyi pont elég volt. Nincsenek már gombócok a gyomorban, az őszben ragyogó szűrt fényben sem látom már az idealizált szépséget. Ez van, a valóság sajnos lehet mégis antiszociális létet predesztinál számomra, de a fene egye meg időnként rám jön, hogy ezt mégsem szeretném elfogadni. A fenébe minden biokémiai és szociábilis szükségletemmel, jobb nekem a kis bástyáim mögött, hogy aztán erőt gyűjtve újra kezdhessem az egészet, amely úgy tűnik parttalan történet. Legalább tudnám eldönteni, hogyan is jobb nekem, de nem, nekem a kettőség kell, jah végül is mérleg vagyok. Minden mérleg skizophren? Végül egy valamire rájöttem: tudok ha akarok, ennyi megy, csak nem biztos, hogy érdemes.

Here Comes the Rain Again

Végre most már nem kell aggódni amiatt, hogy rám rohad az alsógatya. Végre ma már emberi hőmérséklet volt, és kifejezetten jólesett ez a szürkés párás idő (kivéve délben a párás meleget). Azt azonban nem gondoltam, hogy az egész változás ennyire arcon csap. Ugyanis úgy utolért a zuháré, hogy hazaérve a zokni és a gatya (ma ettől nem tudok elszakadni) is csurom vizes volt. Szó szerint csavartam belőle a vizet. Útközben pedig semmit sem láttam annyira pofán nyalt a vízszintes eső. Külön öröm volt a felüljáró alatt vesztegelni fél órát, régen bandáztam ennyi homeless-sel együtt. Nem baj, végeztem egy kis szociális munkát is közben, ázott csirke fizimiskával úgysem sokban különböztem tőlük...na jó talán nozálisan én kellemesebb élmény lehettem. Szóval a végére szabályosan fáztam, amelynek minden percét kiélveztem, ami azt illeti már kezdtem ezt az érzést elfelejteni. Szóval éljen a komfortzóna, ugyanis öltözni még mindig jobb, mint gatyára (!) vetkezni........oké nem mindig na.

Human After All

Az utóbbi napok benyomásai rég eltemetett dolgokat hoztak fel bennem, olyanokat amelyekről már kezdtem lemondani. Aztán kiderült, hogy sok mindenre képes vagyok még, azt a szívet csak nem öntötték még kőbe. Természetesen ami a legjobb az egészben, hogy ilyen dolgok mindig totál váratlanul történnek az emberrel, még szerencse hogy nem lehet rá készülni, azt biztos szétgörcsölném. Szóval meg vagyok magamon lepődve, azon hogy minden teketória nélkül képes voltam közvetlen lenni, azon hogy végre újra éreztem azt a gombócot a gyomromban. Azt, hogy ez mit jelent még nem tudom, de arra rá jöttem, hogy korántsem vagyok annyira antiszociális mint amit gondoltam magamról, és talán képes vagyok én még az adásra, ha nem is most talán majd egyszer. Mindenesetre jó újra érezni, hogy emberből vagyok.

Hot Like a Sauna

Asszem egy picit agyvízforrásom van, miután három napos kánikulában megtartott rendezvény részese voltam. Az még elviselhetőbb lett volna, ha helyben történt volna, de nem, természetesen utazni kellett, szigorúan csak is vonattal, mert ugye azt térítik vissza. Az már részletkérdés, hogy az IC-n nem működött a klíma, tehát nem értem miért is fizettem ki azt a kis pluszt ugye. Az egészet bearanyozta, hogy kisült, a helyjegyet nem térítik meg, úgyhogy azt benyeltem. Nem is azért az ezresért nyafogok, de ezt előre nem lehetett volna megmondani????Magyarország! Az pedig ilyenkor álom, amikor a szabadidős programok lebonyolítása közben az embernek tartania kell magát, mert ugye mutatni kell, hogy minden flottul megy, az arculat nem szenvedhet csorbát. Pedig legbelül már szartam az egészbe, és azt vártam minden három óra robot után, mikor tudok a szálláson végre tusolni egyet. A legjobbak mégis az étkezések voltak, amikor a 38 fokban, a gőzölgő üstben főtt kajákat megkaptuk, tulajdonképpen zuhanyozni sem kellett utána. Na, úgy érzem a szokásos nyári hisztit ki kell éljem, mert most már itt megengedett. A pozitívuma a mesés környezet, ódon kastély, és a hozzá tartozó kastélykert volt, amely önmagában is már csodás élmény volt. Néha kellemes ilyen módon a múltba visszautazni, mindenképpen életre szól. Az esti fröccsözgetések pedig feledtették a daylight horror-t.

Libre

Úgy egy hónapnyi sanyargatás után végre jöhetnek az élvezetek. A célt elértem fél kiló híján lement hat, úgyhogy akár jöhetne a strandolás is, ha az a típus lennék. Rögtön kezdtem is, egy forró kakaóval kint üldögélve, amely így 14 fokban igazi kulináris élmény volt. Szóval rá kell jöjjek, hogy az életben a legjobb dolgok vagy hizlalnak, vagy erkölcstelenek, és lehet tartása az embernek de ezek kellenek neki. Előre félek a következő két naptól, a "csapat(le)építésen" elfogyasztott OH csoportos vegyületek ugyanis feltétlenül el fognak kelni, de túlzásba nem akarok esni. Amit most elfogyasztok, legalább az ne jöjjön ki. De sajnos vagy nem, piálni fogok. Egyrészt azért mert munkatársaimat és azt a sok f..ságot másképp kibírni nem lehet, másrészt meg ez kell a testnek ennyi nélkülözés után. Ez a pár nap a materializmusról fog szólni, aztán majd csak visszabillenek az egyébként típusos felettes énemhez.