Choir of Young Believers - Jeg Ser Dig video

Atyaég! Hogy lehet egy ilyen jó dalhoz ilyen pocsék hangulatklipet forgatni!!!!

Mogwai - Ether video

Áprilisban új album!!!

Skilled Mechanics - Skilled Mechanics

Hogy mis sül ki abból, amikor Tricky nem a saját neve alatt ad ki egy kollaborációs albumot? Nos lehet jó ómen is, hiszen az 1996-os Nearly God projekt azóta már klasszikus (egyébiránt a kedvenc Tricky lemezem). Ugyanakkor elsülhet szerencsétlenül is, mint az 1999-es Juxtapose esetében, amely szintén nem volt szó szoros értelemben vett szólólemez, mint ahogy a Skilled Mechanics sem az.

Ezzel a névvel tehát egy új projektet hozott létre (legalább is egy album erejéig). Csatlakozott hozzá Dj Milo, aki a pre-Massive Attack, a Wild Bunch alapítója, illetve Luke Harris dobos is aktívan részt vett az album elkészítésében. Ahogy megszokhattuk, ezen kívül még számos vendégszereplő kap helyet egy-egy dalban. Most már talán régi ismerősként aposztrofálható Francesca Belmonte is jelen van, de érdekes kollaboráció a kínai rapper lánnyal, Ivy 艾菲-val való közös dal is. A kezdő dalban pedig a dán Oh Land vokálozik. 

Szóval minden adva van, hogy egy ütős kollablemez szülessen, de természetesen Tricky ezúttal sem tagadja meg önmagát, és gyökerében cseszi szét az egészet. A helyzet azért ennyire nem reménytelen, csak semmi újat nem ad a lemez, ráadásul több ponton kifejezetten nem Tricky-s, de végül is ismerjük már az ürge agymenéseit. Szóval, hogy jó sült e ki belőle? Árnyalt egy picit a kép, mert nem lehet azt mondani rá, hogy teljesen kuka. Sőt, ami azt illeti, akármennyire vegyes bazár stíluskavalkád van itt, elég egységes képet alkot. Mint nagylemez, nagyon jól működik, hiszen nem esik szét. Végül is egy valami tartja össze az anyagot, mégpedig az örömzenélés. Ez a három ember összejött, hogy zenéljenek egy jót, és élvezik is ezt, ami teljesen lejön az anyagról. Kapunk itt klasszikus Tricky-t (I'm Not Going) már rögtön az elején, de a hip-hop, az Adrian Thaws-ról megismert klubhangzás, a jazz és az edm is hangsúlyosan jelen van. A baj csak az, hogy nem nagyon olvadnak össze ezek, egy-egy dalt határoznak meg, amelyek katonásan követik egymást, de ennek ellenére mégis egységes. Mindemellett elég egyszerűek ezek a dalok, felépítésükben, hangszerelésükben, ebből adódóan hamar megragadhatnak, de ugyanolyan hamar válnak érdektelenné is. Ez egy igazi easy-listening album, amelyben nem kell mélységeket keresni, noha dalszövegükben azért többnyire elég traumatikus élményeket dolgoznak fel (Boy). Az egyszerűsége, és a sokszínűsége pedig nem győzi meg az embert, egy kicsit olyan mintha Tricky túl nagy teret adott volna társainak, noha nagyon is előtérben van. Ismerős a helyzet? Ugyanez történt a Juxtapose esetében is, a történelem ismételte önmagát. És eljutottam arra a pontra, hogy nincs semmi új a nap alatt, és ezt az sem tudja ellensúlyozni, hogy az örömzene hangulata magával tudja ragadni az embert. Vannak rajta csúcspontok, pl az Oh Land-dal közös I'm Not Going, vagy a Francesca Belmonte's ultrarövid We Begin, de kellemes a jazz-es How's Your Life, a Well, vagy a video-t kapó Boy is. Csak hát nem mutatja új arcát minden hallgatás után, unalmassá válik. 

6/10

Beacon - Escapements

Ennek a brooklyn-i duonak az Experiments már a második LP-je, de azért egy jó pár anyagon vannak már túl. Az első megjelenésük egy EP volt, No Body címmel, amely az r'n'b-t és a hip-hop-ot olvasztotta az elektronikus zene szirupjába. Már erre az EP-re jellemző volt, hogy az édes dallamok a sötét atmoszférával jártak násztáncot. Aztán 2013-ban jelent meg első nagylemezük, a The Way We Separate, amely kiterjesztette, egyszersmind elmélyítette ezt a hangzást, egy egyedi, sajátos világot kreáltak maguknak, nekünk. Az albumról itt írtam. Egy örök ellentét jellemzi zenéjüket, a hűvös elektronika lüktetése, amelyet megtölt lélekkel Thomas Mullarney étert kitöltő hangja. Első lemezük közel sem volt tökéletes, nagyon erős világot, atmoszférát  teremtett, azonban nem tudott az adott hangulatból kitörni, így elég homogénné, ismétlődővé vált. A végére teljesen erőtlen lett, bár az is igaz, hogy a szakítás koncepciólemeze volt. 2014 végén a duó kidobta az L1 EP-t, amelyen érződött, hogy nagyon sok minden történt. Hirtelen a homogenitás oldódni látszott. Érezhető volt, hogy ez egy átmeneti anyag, a valamivé fejlődés minialbuma. Minden egyes dal telitalálat volt az EP-n, és emiatt eléggé felcsigázta az érdeklődést: mit lépnek ez után? Az EP-ről itt lehet bővebben olvasni.

Az Escapements egyértelműen a fejlődés, a továbblépés lemeze. Az L1 által kijelölt utat járja be, teljesíti ki, egyszersmind bizonyítottá válik annak átmenetisége, ebben való elmélyülése. Ha jobban belegondolunk ez történt az előző EP-LP viszonylatában is. 

Jelen esetben azonban egy percig sem tudunk rossz szájízzel felállni az album meghallgatása során. A dalok sokkal rétegzettebbek, mint amit megszokhattunk eddig. A komplexitás mind a hangszerelésben, mind a dalok felépítésében, mind pedig az album szerkezetében tetten érhető. Kimondható, hogy a Beacon túlhaladta poszt r'n'b skatulyát. Az előző EP-n is érezni lehetett ezt, de jelen 11 dal ezt végérvényesen bebizonyította. Alapvetően azért hozzák a törtebb ütemeket, és az r'n'b hatás is tagadhatatlan, azonban az elektronikus zene spektruma teljesen kitágul ezen az anyagon. Jól áll nekik a break beat, kitűnő érzékkel nyúlnak az ambient-hez, a uk garage-hoz, az idm-hez, mégis a klubzenei hatás a legnagyobb bomba a lemezen. A BPM feltekerése először meglepő, de aztán olyan érzés, mintha mindig ezt csinálták volna. Az, hogy a house bele-bele kacsint ebbe a képletbe egy cseppet sem zavaró, mert teljesen hitelesek tudtak a fiúk maradni önmagukhoz. A zene egyértelműen továbbra is szférikus, hűvös elektronika, de továbbra is átmelegíti lelkünket Mullarney előadásmódja, a rendkívül jól eltalált dallamok által. Mindeközben természetesen nem tudjuk magunkat függetleníteni a dark atmoszférától. A dalok felépítésben is egytől egyig összetettek. A verzé-refrén felépítést felváltja az építkező, majd leeresztő ív, amelyet többször megszakít kiteljesedő instrumentális rész. Nehéz kiismerni a dalokat, de kis idővel már képesek vagyunk kivenni, mi a verzé, és mi a refrén, mert azért itt-ott megbújik az a sarokban. Az album hangulatában most is homogén, erős atmoszférájú, azonban zenei hatásokban, ritmikailag rendkívül sokszínű. A dalok sorrendje úgy lett meghatározva, hogy véletlen se üljön le egy pillanatra sem a lemez. A lassabb BPM-ű dalokat általában felpörgetettebbek követik, és így tovább. A sokszínűség miatt pedig nem sok az album melankóliája, sőt a végén még többet akarunk belőle. A The Way We Separate-nek pont az volt a legnagyobb hibája, hogy a monoton egyhangúsággal átitatott melankólia megölte az egységes képet. A fiúk tanultak a hibából, és csillagos ötösre javítottak három év után.

Ilyen melegséggel eltöltő rideg nagyvárosi zenét az Everything But The Girl késői lemezei óta nem nagyon lehetett hallani. Szubjektív véleményem szerint ők ezzel az albummal az EBTG jelenkori hangulati megtestesítői. Hallgatva a lemezt tiszta Lulluby of Clubland deja vu-m van.

A Beacon tehát egy újabb lépést tudott tenni, képes volt lélekkel teli nagyvárosi melankóliáját új köntösbe transzformálni, miközben atmoszférájának védjegyét nem adta fel, és underground tudott maradni.

8,5/10

Illum Sphere - Second Sight EP

A Second Sight egy két track-es EP, amely 12-n jelent meg, de elérhető mp3 formátumban is. Ez a kiadvány a 2014-es Spectre Vex-et követi, amely önmagában már egy jól kiforrt stílusról árulkodott. Illum Sphere első LP-je szintén 2014-ben Ghost of Then and Now címmel jelent meg, amely hangulatra egy egységes képet mutatott, de stílusba elég széles spektrumot ölelt fel, éppen ezért egy szét eső album volt, amelyen még nem igazán voltak tapasztalhatóak az egyedi stílusjegyek. Az albumról itt írtam. Az angol dj-producer-re egyébként a szférikus hangzás jellemző, zenéje egy homályos, misztikus dimenzió átszűrődése saját világunkba.

A Second Sight-ra is jellemző tehát ez a fajta erős hangulat. Sőt, talán még az eddigieknél is többet szippant be valóságunkból Sphere "fekete lyuka". Az eddigieknél is sötétebb hangulatot kapunk, amelyet erősít a track hipnotikus jellege, és mély tónusa. A kétségbeesettség és a paranoia jutnak az ember eszébe, miközben az ismétlődő taktusokat hallgatja. Külön öröm, hogy a cold wave területére merészkedik, kifejezetten jól áll neki ez a kaland. A másik dal, a Ritual, már kevésbé egyedi megszólalású, de ez semmit nem von le az értékéből. Erre a track-re a minimalizmus jellemző, lágy szinti témák alkalmazásával. A monoton hipnotikus jelleg itt is megvan, azonban kevésbé fagyos mint a címadó single, inkább a chill, amely meghatározó jelleget ad a track-nek. Ebben inkább tud oldódni az ember, de ez is dark, itt sem kapunk eufórikus érzést.

Elmondható, hogy hangulatra nagyon erős a kiadvány, és az is látszik mostanra, hogy egyre jobban kezd formálódni egy egyéni arculat. Ahogy a Spectre Vex mérföldkövekre precízebb anyag volt az LP-jénél, erről a két dalról is elmondható, hogy önmagukban megállják a helyüket. Arról azonban még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy albumnyi dalban a "tartalom-forma" egységet tudná tartani. Idővel gondolom ezt is megtudjuk.

7/10

Gold Panda - Good Luck and Do Your Best cover

A Ghostly-tól átigazolt a City Slang-hez, a jelek szerint ráfért a frissítés! Májusban új album!

Gold Panda - Time Eater

Végre elmozdult a fickó a holt pontról!! Ez igazán élvezetes, bár nekem a Biophilia nagyon erősen beugrik.

Massive Attack feat. Young Fathers - Voodoo In My Blood video

El sem hiszem, hogy a régi kedvencek még ilyen videókkal tudnak előjönni! Tényleg van voodoo a vérükben!

Bølgen / The Wave

A tavalyi Tiff-en mutatták be Norvégia első számú katasztrófafilmjét, amelyet a fjordokba csuszamlott hegy nyomán kialakuló szökőár ihletett meg. Roar Uthang negyedik nagy játékfilmje ez, és valljuk be nagyon nehéz feladata volt, hiszen felvenni a kesztyűt az amerikai társakkal igen nehéz feladat, ha költségvetésileg arányosan kevesebből kell gazdálkodni. 

Kellemes csalódás ez a film teljesen az utolsó percéig, ugyanis nem gondolná az ember, hogy az arányok ennyire mesterien be lesznek lőve. A műfaji kliséket természetesen ez is hozza, apuci ebben is megmenti a családot, a geológiai problémákat előrevetíti stb. Azt hiszem azonban, hogy ezeken túl viszont tud egy kicsit másmilyen lenni. Ha a rossz máj beszél belőlem azt mondom, hogy a norvégok megcsinálták első "amerikai típusú" katasztrófafilmjüket, de mindezzel együtt talán ez volt a legjobb, amelyet az elmúlt években láttam a műfajban.

A történet tehát klisé szagú. Kristian a geológiai központban tölti utolsó napját, ahol a földcsuszamlás kialakulásának lehetőségét kontrollálják különböző szenzoros műszerekkel. Különös értékeket mérnek, amelyen a főhősünk tovább rágódik, miközben éppen költözködnek új lakóhelyükre. Idun, Kristian felesége a közeli hotelban dolgozik, ahol az utolsó éjszakát töltik. Kristian lányával éjjelre visszamegy még az üres házba, amikor is bekövetkezik az, amitől nagyon tartott: leszakad a hegy. Innentől kezdve tíz perc áll a rendelkezésre, hogy a kialakult szökőár elérje a falut. Ez idő alatt kell mindenkinek magasabb helyre menekülni. A család ketté szakad, cél: az egyesítés.

Kezdjük azzal, hogy ez a klisé történet ezúttal a norvég fjordokhoz invitál minket. Gyönyörű képeket látunk, az operatőr jól bánik a színekkel, főleg a kékkel és a sötétebb tónusokkal. A meseszép fényképezéshez pedig orchesztrális score is társul, szóval nagy mozi ez. A legnagyobb erénye a filmnek, hogy nem a hősködésről szól, ebből adódóan nincsenek benne a hihetetlenséget súroló történések, amelyeket pl. nagyon gyűlöltünk a 2012-ben. A történet lassan építkezik. Jelen esetben tehát ezen az építkezésen van a hangsúly. Gondosan előkészítik azt, hogy a nagy esemény (a hullám) miért is alakul ki, nyomon követhetjük Kristian hogyan jön rá a dolgokra. Maga a katasztrófa nem több öt percnél a filmben, nem a pusztítás-pornón van a hangsúly, viszont a látványon nem spóroltak, rendesen odatették magukat. Valamint az egymásra találás folyamatának is van funkciója, mégpedig a karakterábrázolás. Ez a három tényező nagyon jó arányban van a filmben, azaz megfelelő mennyiségű izgalomkeltést kevernek némi drámával, nyakon öntve pont annyi látvánnyal, amely még nem tereli el a figyelmet az egység egyensúlyáról. Természetesen nem ez a hatalmas jellemfejlődések filmje, de lényegesen emberibbek ezek a szereplők, mint az amerikai filmekben. Szerencsére tiszta tulajdonsággal felruházott karakterek nincsenek, ezek az emberek élnek, jók és rosszak egyszerre, félnek, de ugyanakkor tudnak hősök is lenni, és éreznek, amitől közelinek érezhetjük őket magunkhoz. A karakterrajzból adódóan erősen drámai hatású a film, és ez a faktor az egyes cselekedetek megértésére, és átérzésére is hatással van. Ennek ellenére, a műfaji klisék által nem ül az ember mellkasára az egész, így egy átlag amerikai blockbuster-t nézőnek is élvezhetővé válhat. 

Ha úgy tetszik még sztárparádéról is beszélhetünk, hiszen norvég szinten a Kristian-t alakító Kristoffer Joner egy népszerű színész. Legutóbb nemzetközi vizeken a Visszatérőben (The Revenant, 2015) láthattuk. Az Idun-t alakító Ane Dahl Torp a 2014-es 1001 gramm béli alakításáért emlékezetes, de epizódszereplőként Thomas Bo Larsen (A vadászat, 2012) is feltűnik.

Nem kell mélyen szántó gondolatokat várni tőle, illetve nem is reformálta meg a műfajt. Ezzel szemben azonban képes volt arra, hogy megmutassa a tengerentúliaknak, hogy hogyan is kell egy minden téren jól működő feszültséggel teli katasztrófadrámát készíteni.

7/10

Shearwater - Jet Plane and Oxbow

Jonathan Meiburg bandájának ez már a tizenkettedik albuma, ha belevesszük a live és a demo kiadványokat. Ki hitte volna, hogy az 1999-ben alakult és a 2005-ben újraformálódott zenekarnak van még olyan oldala, amelyet nem ismerünk. A Shearwater mindig is az indie, a folk és a pszichedelikus rock határmezsgyéjén mozgott.  2012-ben szerződtek le a Subpop Records-hoz, az akkor megjelenő Animal Joy egy lassú tempójú misztikus lemez volt hatalmas mélységekkel, és ahogy megszokhattuk dalszerzői fronton is egy erős lemez volt.

A Jet Plane and Oxbow minden fajta szempontból egy fejlődésnek tekinthető, egyrészt az előző albumhoz képest, másrészt a zenekar életművében is. Ez az album megmutatja, hogy a banda milyen hosszú utat járt be eddig, teszi ezt úgy, hogy filmzenei hangzásvilágba helyezi a kereteket. Meiburg szövegei kitűnően megférnek ezzel az újszerű epikus, new wave-es hangzással. Meghökkentő, ahogyan a szinti pop ritmusok előtörnek az egyébként már video-t is kapó Quiet Americans-ban, már itt egyértelművé válik, hogy eddigi legjobb lemezével állt elő a banda. Meiburg szövegei most is csontig hatolnak, azonban a hatást erősíti még modoros előadásmódja, amelyről leginkább David Bowie juthat eszünkbe. Az előző anyag merengősebben lebegő atmoszféráját itt felváltja a ritmikus és műfaji sokszínűség, azonban a lebegő atmoszféra még akkor is megmarad, ha a pörgősebb ritmusú dalok vannak túlsúlyban a lemezen. Szerencsére a ritmusnak nagy szerepet szántak, legyen az organikus forrású, vagy éppen programozott, ennek hála sohasem fullad unalomba a lemez. 

Az albumon egyértelműen az arpeggio struktúrájú dalok a legerősebbek, azok közül is a retro-industrial Filaments a legjobb a maga hat perces elszállásával. A Radio Silence egy könnyedebb, kevésbé melankólikus darab, amely simán elmehetne egy Arcade Fire albumon is. A Long Time Away pedig a három közül a leginkább himnikusabb fajta.

Nehéz a kezdetekben ráhangolódni teljes mértékben a lemezre. Ennek az az oka, hogy két arcúra sikerült az anyag. A sokszínűség úgy csapódik le, hogy a lemezen bizonyos dalok progresszívek, tele újítással, míg a többi dal hagyományosabb hangszerelésű. A filmzenei keretek ugyan végig minden dal esetében megvannak, mégis érthetetlen számomra, hogy miért nem az egész albumot csinálták new wave orientáltnak. Jelenleg úgy néz ki, hogy az első öt dal rendesen odavág, friss, újszerű, tele van ihletettséggel. Az album következő része inkább organikusabb, folk-osabb, egyedül talán a Glass Bones-ban ötvöződik a lemez két arcúsága. Majd a záró Stray Light At Clouds Hill szintén egy progresszív misztikusabb darab. A lemez így meg van törve, és érthetően a progresszívebb része működik jobban. Többszöri hallgatás után azonban megérik a másik fele is, hiszen azok is ismerős érzéseket hoznak elő az emberben (U2-s, Springteen-es hatásokat ismerhetünk föl).

A korábban említett arpeggio-s hármason túl, kiemelkedő még a kezdő Prime, ahol a lágyan simogató zongora téma eufóriában bontakozik ki. A hagyományos hangszerelésű, gyönyörűséges indie-folk ballada az Only Child, vagy a misztikus ködbe burkolózó Backchannels is személyes kedvencem.

A Jet Plane and Oxbow egy aprólékosan kidolgozott alkotás, ahol a szinti pop hatások kitűnően megférnek a modern pszichfolk-al. Az album úgy tud vintage lenni, hogy közben a jelennel vibrál, és vélhetően a zenekar számára új utakat határoz meg. A hibái ellenére is érzek benne időtlenséget.

8/10

FKA twigs - Good To Love video

Illum Sphere - Ritual

Ez a track is tiszta lúdbőr, akár az előző, a Second Sight.

Tricky presents Skilled Mechanics - Beijing To Berlin feat. Ivy video

Tavaly, amikor ez a dal kijött, természetesen felment a pumpa, hogy ez már megint mi a szar! Aztán ahogy emésztem az albumot, kezdek rájönni, hogy van benne valami fura báj, talán ez a leginkább hip-hop orientált dal a lemezen. Egyébként maga a korong számomra nagyon idézi a Juxtapose-t, ami nem volt a kedvenc Tricky lemezem. Sok a hasonlóság, de nem menthetetlen a dolog.

Miike Snow - The Heart Of Me

Efterskalv (The Here After) trailer

Girls Lost (Pojkarna) trailer

Imádom a levendulát! Kár, hogy már semmi illata nincs!

Ma elcsíptem a napsütés halvány emlékét!

Shearwater - Prime

Ez a dal kitűnő kezdése az új albumnak, amelyet rongyosra hallgatok mostanság. Jó tudni, hogy a műfajban nem csak az Arcade Fire létezik.

Pet Shop Boys - The Pop Kids lyric video

Na, az a helyzet, hogy én bírtam az Electric-et. Minden jel arra mutat, hogy ugyanazt a 90-es évek nosztalgia hangulatot fogják tovább folytatni a Super-en is. Végül is nem bánom, mert valahol ez is egy tökéletesen nosztalgikus pop dal, minden egyszerűségével, szövegileg (valljuk be) bugyutaságával. Arra azért kíváncsi lennék, hogy aki nem bulizott a 90-es években, az értékeli e ezt??

Tricky presents Skilled Mechanics - Boy video

Eddig egész tűrhetőek a megjelent dalok. Fogok egy próbát tenni ezzel a Skilled Mechanics-szal. Az előzőtől csak jobb lehet.

Key House Mirror trailer

Illatok 2016-ban

L'Eau par Kenzo Electric Wave Pour Homme Kenzo for men (citrusos-aromás)

Givenchy Gentlemen Only Parisian Break (citrusos-aromás)

Davidoff Cool Water Exotic Summer for men (citrusos-aromás)

Issey Miyake L'Eau d'Issey Pour Homme Fraiche (citrusos-aquás)

Gosh By Gosh (fás-fűszeres)

Hugo Boss Hugo Extreme (fás-aromás)

Calvin Klein CK One Summer 2016 (citrusos)

 

Ferrari Amber Essence (aromás)

Armani Code Profumo (fás-aromás)

 

Paco Rabanne Invictus Aqua (aromás-aquás)

Joop! Homme Sport (aromás-aquás)

Dolce&Gabbana The One Royal Night (orientális)

 

Yves Rocher Cuir Vetiver (fás-fűszeres)

 

Sergio Tacchini Club Intense (fás-fűszeres)

Mandarina Duck Black & Red (aromás-fougere)

Gucci Intense Oud (orientális)

Burberry Mr. Burberry (aromás-fougere)

 

Na, úgy látom az idei év sokkal érdekesebbnek ígérkezik, mint a tavalyi. Azért már ebből a kis listából is látszik, hogy egy jó pár újonnan kreált illat fog betörni a piacra. Természetesen lesznek flanker-ek is, részük ötletes, másik része lerágott csont.

Nézzük melyek az izgalmas megjelenések. A dán Gosh idén dobja piacra Gosh nevű férfi illatát, ahol a fejben lévő citrusos (bergamot, shiso, ananász) összetevők, az alap fás jegyeit (éger, cédrus, szantál) bolondítják meg, ahol a szív jegyben egyértelműen a fűszeresség uralkodik (kömény, gyömbér, levendula). A
Ferrari Amber Essence a borostyán miatt lehet érdekes, melyhez meleg fűszerek társulnak és a pacsuli is ott van. Az illat az Essence kollekció része. A Joop piacra dobja Sport illatát, amely egy igazi nyári aromás- aquás illatnak ígérkezik, melynek összetevőiben ott van a gyömbér a fejben, melyhez a tonka bab alap társul. Ehhez szívjegyben pedig ott a sós tenger illata,...nagyon ígéretes! A Paco Rabanne Invictus-át sokakkal ellentétben én bírom. Ennek egy vizesebb változatát adják ki, és itt is a tengeren, a sós vízen lesz a hangsúly amellett, hogy fás és citrusos jegyek is megbújnak benne. Aki szereti a vetiver-t annak az Yves Rocher új illata is nyerő lehet, főleg tudván, hogy biogazdaságból származó alapanyagokat használnak fel termékeikhez. A Mandarina Duck első férfi illatáról már sok jót hallottam, de még sohasem szagoltam. Egy kicsit frusztráló, hogy már a sokadik illatkreációval próbálkoznak, számomra pedig szűzterület. A Black után, most itt van a Blac&Red, amely egy fougere illat (ez mostanában nem túl divatos). Alapvetően egy fűszeres, édeskés illatot gondolok erre, az összetevőit nézve (ibolya levél, szicíliai citrusok, vetiver, tonka, narancs virág, cédrus). Itt van még a Mr Burberry, amely a Burberry divatház új férfi illata lesz, amely alapvetően egy aromás-fougere típus. Bár fás-herbál-nak harangozták be, amely miatt igencsak érdekes lehet. Aztán ott vannak még az orientálisok, amelyeket általában kedvelek telente. A D&G egy The One flanker-rel bombáz minket ebben a típusban, míg a Gucci egy új illatot kreált (Intense Oud), amelynek női változatát is kiadják. És ott van még az egyik kedvencem a Issey Miyake L'Eau d'Issey Pour Homme Fraiche változata, ahol a nyers grapefruit energiája találkozik a fehér pacsuli erejével. Ebben is lehet fantázia, hiszen ez nem egy egyszerű szezonális flanker, hanem az alap illat újragondolása. Legutóbb a Nuit d'Issey nagyon jól sikerült új illat lett. Ennek a divatháznak minden egyes illatában van valami rafinált csavar. Ez utóbbi már szagolható a parfümériákban, a többinél pedig remélhetőleg nem csökken a lelkesedés a tesztelés után.

Niki & the Dove - So Much It Hurts video

!!!

Com Truise - Diffraction

Mindig ugyanazt halljuk, mégis minden egyes megjelenéssel elvarázsol. Ráadásul új ep a láthatáron Silicone Tare címmel április 1-én. Remélhetőleg nem tréfa.

Best films 1996

From Dusk Till Dawn/Alkonyattól pirkadatig – Robert Rodriguez

The Birdcage/Madárfészek - Mike Nichols

Twister - Jan de Bont

Independence Day/Függetlenség napja - Roland Emmerich

Phenomenon/A csodabogár - Jon Turteltaub

The First Wives Club - Hugh Wilson

Romeo + Juliet - Baz Luhrmann

The English Patient/Az angol beteg - Anthony Minghella

Daylight - Rob Cohen

Scream/Sikoly - Wes Craven

 Evita - Alan Parker

Lust och fägring stor/Vágy és virágzás -  Bo Widerberg

 

Le huitième jour/És a nyolcadik napon - Jaco Van Dormael

 

Un air de famille/Családi ünnep - Cédric Klapisch

 

Un héros très discret/Csinálj magadból hőst - Jacques Audiard

 Les voleurs/Tolvajok - André Téchiné

Conte d'été/A nyár meséje - Éric Rohmer

Mon homme/Az én pasim - Bertrand Blier

 

Taxi/Taxi Madrid – Carlos Saura

 

Tesis/Halálos tézis -  Alejandro Amenábar

Tierra/Földön egy angyal - Julio Medem

Éxtasis/Extázis - Mariano Barroso

Pusher - Nicolas Winding Refn

 Breaking the Waves/Hullámtörés - Lars Von Trier

Portland – Niels Arden Oplev

Stealing Beauty/Lopott szépség - Bernardo Bertolucci

Trainspotting - Danny Boyle

The Pillow Book/Párnakönyv - Peter Greenaway

Secrets & Lies/Titkok és hazugságok - Mike Leigh

Ebben az évben már egyértelműen az európai alkotások nyújtottak számomra élvezeti értéket. Természetesen a blockbuster-ek is ütöttek, olyan katasztrófafilm klasszikusokkal mint a Twister, a Függetlenség napja, vagy a Daylight. Mégis azt kell mondjam alapvetően a francia filmek uralták az ízlésemet. A Tolvajok, Az én pasim, vagy az És a nyolcadik napon mind teli találat. Spanyolok közül leginkább Saura Taxi Madridja tetszett, anno többször is megnéztem. Amenábar Halálos tézise is alap, ha a spanyolokról van szó. Azt hiszem 96-ban Bertolucci Lopott szépsége volt rám a legnagyobb hatással, és Trier Hullámtörése. Mindkettő belém égett teljesen, és a legkedvesebb filmélményeim közé tartoznak. A skandinávokat egyébként ekkor kezdtem felfedezni magamnak, pont a Hullámtörés adta a löketet, hogy jobban odafigyeljek rájuk. A Pusher később ért el hozzám, de ezer hála annak a kedves személynek aki felhívta Refn-re a figyelmemet! Aztán ebben az évben kezdtem megkedvelni Ewan McGregor-t is, a Trainspotting-nak hála. Mégis a Párnakönyvben győzött meg igazán arról, hogy nagyon árnyalt karakterek eljátszására is képes. Azt hiszem ez már filmek terén egy elég vállalható lista, de már a 95-ösön is érződött az art felé mozdulás. A következő években pedig ez a tendencia teljesen meg fog szilárdulni.