Bevallom őszintén kicsit szkeptikus vagyok azokkal a filmekkel kapcsolatosan, amelyek regény feldolgozások. Ráadásul mostanság divat az 1800-as évek Angliájában játszódó filmeket készíteni. A másik pedig az, hogy mindig félek attól, hogy mi sül ki abból, amikor egy dán rendező külhonban készít filmet. Egyik sem volt jó ómen, de ennek ellenére kíváncsi voltam Vinterberg mit hozott ki ebből a történetből.
Elcsépelt gondolat, és biztos ezredjére írom ezt le, de a dánok képesek egy unottig lerágott klisét lélekkel megtölteni. Nem is tudom megmagyarázni, hogy ez hogyan is sikerült jelen esetben, de egyértelműen működik a film, a szokásos klisék mellett, itt el lehet mondani, hogy hús-vér embereket látunk a képernyőn. A stáb nem esett abba a hibába, hogy a szokásos végletesen kiélezett karakterekkel nyomja tele a filmet, nagyon komplexek a szereplők, egyszerre tudnak konokok, segítőkészek és önzők is lenni. Ez pedig megadja a dinamikáját a filmnek, folyamatosan érdekes tud maradni emiatt a történet, még akkor is, ha a történet kiszámítható. Magát az eredeti művet (Thomas Hardy) nem olvastam, de valószínűsíthető, hogy az alapanyag sem lehetett rossz, ráadásul a forgatókönyvíró az a David Nicholls volt, aki Lone Scherfig Egy napját is jegyzi mint író és forgatókönyvíró egyben. Vinterberg-nek tehát arra kellett ügyelnie, hogy a romantikus szirupot megfelelő mederben tartsa, és mint minden filmjében a karakterek fejlődésére, változására összpontosítson. Akármilyen elcsépelt is ez a gondolat, de szerintem pont ezzel több ez a film, a többi hasonló mellett.
Külön érdekes volt a film történetvezetése is, hiszen szinte minden esetben valamilyen külső esemény (birkanyáj pusztulása, tűz, vihar, haláleset) vitte előbbre a történést, mintha a szereplők sodródnának az élet eseményeivel. Mindezekkel szemben pedig igen tudatosak a karakterek, főleg a Carrey Mulligan által alakított Bathsheba Everdene karaktere, akinek határozott céljai vannak, és törekszik arra, hogy azokat szisztematikusan el is érje. Végig arra törekszik, hogy nőként önállóan talpon tudjon maradni, és bebizonyítsa (önmagának és a világnak), hogy ez igenis lehetséges (ez az elmúlt hetek bulvártörténései mellett pedig még aktuális is, mint mindig). Erre az érdekes ellentétre épül tehát a történetvezetés, de az a szép az egészben, hogy semmi sincs kőbe vésve, minden változik, mindenki változik, pont úgy ahogy a való életben is.
A színészi játék is meglepett. Nem tudom miért élek egy olyan sajátos belső világban, hogy azt hiszem, hogy csak a skandináv színészek tudnak igazán játszani, értsd: természetesen. Hát persze kiderült, nemcsak ők, de akkor is kell egy skandi dirigens hozzájuk! Nyilván ezt én sem gondolom komolyan, de Mulligan játéka meglepett, hiszen eddig mindig kislányokat játszott, és ezt az összetett személyiséget olyan természetességgel hozta, hogy le a kalappal. Akárcsak a Gabriel Oak-ot alakító Matthias Schoenaerts is, és valóban az a szó illik a játékukra, hogy természetes. És ahogy lennie kell, mindketten vizuálisan is attraktívak, tehát nézni is kellemes volt őket. Arról nem is beszélve, hogy lenyűgözően volt ábrázolva az angol vidéki táj, a csodálatos score-ért pedig Craig Armstrong felelt. Szóval még az is lehet, hogy korral én kezdek romantikussá válni, de ezt a cirka két órahosszát nagyon jóleső érzéssel tudtam végiggyönyörködni. Bárhogyan is Thomas Vinterberg ezzel a rendezésével sem okozott csalódást.
7,5/10
