A Thousand Times Goodnight

Nos a norvég Erik Poppe-t (Hawai, Oslo, 2004, Troubled Water, 2008) is elérte a "menjünk külföldre filmet csinálni" alkotói szakasz. Oké valahol ez természetes, felfigyelnek az alkotóra aztán nemzetközi vizeken próbálkozik, aztán mi a vége? Általában a "vissza a gyökerekhez", vagy marad már nemzetközi, de azért otthon is gyárt filmeket. Az én meglátásom az, hogy a legtöbb skandináv alkotó saját hazájában tud igazán hiteles alkotást letenni az asztalra. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nemzetközivé növő produkciókból elveszik az alkotó egyénisége, hiszen mondjuk von Trier estében a nemzetközi produkciók is ugyanúgy hatásosak mint amelyeket otthon gyártott (különbség azért ott is felfedezhető).

Erik Poppe tehát Írországba tette át a helyszínt, és bevetette a filmsztár alkalmazását, Juliette Binoche-t kérte fel Rebecca a fotóriporter megformálására. Szóval ami ilyenkor lenni szokott egy kicsit felszínessé válik a kontextus, ez tehát általában a nemzetközivé növés betegsége.

A kötelező fanyalgás után azonban meg kell állapítsam, hogy Poppe ugyan nem ússza meg e "betegség" tüneteit, azonban epidemiológiai hasonlatoknál maradva nem engedi a kórt tovább terjedni. 

Első ránézésre ugyanis úgy tűnik sokat akar a film, hiszen társadalmi problémákat feszeget, konkrétan az iszlám öngyilkos merénylők körüli morális kérdéseket veti fel a film, vagy éppen a kenyai menekülttáborban élők nyomorát akarja magyarázni a multinacionális vállalatok kizsákmányolásával. Ebbe könnyen bele lehet fulladni, de amikor a film egynegyedénél világossá válik, hogy voltaképpen nem is erről szól a film, ez csak a keret hozzá, nyugodtan hátra dőlve lehet nyugtázni, hogy ebből még valami érdekes is ki sülhet.

Erős párhuzamot tudok vonni Susanne Bier Egy jobb világával, hiszen társadalmi problémát állít fókuszba a moralitás oldaláról megvilágítva. A különbség azonban az, hogy Bier filmjének a célja maga a moralizáció volt, és valljuk be őszintén egy kicsit bele is tört a bicska. Jelen esetben a film penge élen táncol, nagyon neccesen de talán egyszer sem csúszik a túlzott moralizáció oldalára. Amennyi jelen van a filmben az pedig nem cél, hanem eszköz.

Ugyanis maga a film tulajdonképpen egy lélektani fejlődési görbe, ahol Rebeccának egy választás elé kell állnia. Ugyan ezt a fajta választási helyzetet (hivatás vagy család) már ezerszer láttuk, mégsem fullad unalomba az egész, hiszen ez a hivatás igen csak specifikus. Rebecca konfliktus helyzetekről szokott fotókat készíteni, gyakran van életveszélyben, legutóbbi fotózása során kis híján meghal, miután egy öngyilkos merénylő robbant a zsúfolt utcán. A férje Marcus (Nikolaj Coster-Waldau) választás elé állítja, mert a család már nem bírja elviselni azt a tudatot, hogy az édesanya folyamatos életveszélynek van kitéve. 

A folyamatos őrlődés ráül az ember mellkasára, főleg azért mert sok minden kimondatlan marad és Poppe nem engedi ezeket kitörni, sajnos nincs katarzis mint előző filmje a Troubled Water (2008) esetében. Ami marad az a főhősnő lélektani fejlődése, de azt ne gondoljuk, hogy eljutunk A-tól a Z-ig. Poppe a hidegrázós zárójelenetével a nézőre bízza a főhősnő választását (vagy nem választását). Minden estere azon túl, hogy a földbe döngöli ez a jelenet a nézőt, mégis fel is emel minket, hiszen itt válik világossá a morális keretrendszer értelme.

Juliette Binoche (Csokoládé, 2000.) a kételyek közt őrlődő karakter megformálásába bele adott apait-anyait, azonban én éreztem valamiféle távolságtartást a szereptől, de az autós jelenet meggyőzött, hogy ennek is a karakter része kellett hogy legyen. A "szívtipró" Nikolaj Coster-Waldau (Fejvadászok, 2011.) ezúttal megfontolt édesapát játszott, egy percig sem jutott róla eszembe az előbbi címke.

A film tehát nem mentes a kliséktől, de véleményem szerint ezeket a kliséket Poppe eszközként az alapprobléma bemutatására használta, mint keretrendszert, és tette ezt úgy hogy nem kaptunk direkt közléseket, nem akart számunkra (ezúttal sem) tanmesét írni. Emocionális szinten azonban jobban működnek korábbi munkái.

7/10

A Thousand Times Good Night Trailer

Az igazság az, hogy ezt máris akarom, jobban mint a "nimfó Trier-t", pedig az se lesz majd kutya!

A Thousand Times Goodnight Teaser Poster

deUsynlige / troubled Water

Nem is értem Erik Poppe 2008-as filmdrámáját hogy is hagytam ki eddig. Persze nem volt nehéz, hiszen magyarországi forgalmazásba sohasem került. A Hawai, Oslo norvég rendezője egy kegyetlen támadást hajtott végre az ember érzelmeire. Kegyetlen, a szó szoros értelmében, hiszen a gyermekeket érintő bármilyen abúzus elsősorban érzelmekre hat, de annak is a közepébe döf, jelen esetben cseppet sem hatásvadász módon. Mi történik akkor, amikor egy kamaszos csíny tragédiába fullad? A pénztárca miatt ellopott babakocsiban szunnyad egy gyermek, de a másik pillanatban már véres fejjel holtan fekszik a patak parton. Kezdhet- e új életet az, akit ugyan a bíróság elítél, és büntetését le is üli, de egy ilyen tragédia nyomja lelkét egész életében?

Ugyanis Thomast elítélték, de egy idő után feltételesen szabadlábra bocsájtják. Mivel Thomas nagyon jól megtanult orgonán játszani, jelentkezik egy templomba, ahol orgonistát keresnek. Az állást meg is kapja, de ahelyett hogy élete végre normális mederbe terelődne, a víz egyre zavarosabbá válik, az emlékek előtérbe kerülnek. Mi történik akkor, amikor egy véletlen folytán a bűnös Thomas és az eltűnt kisfiú édesanyjának a sorsa összefonódik? Vajon képes e az anya megbocsájtani Thomas-nak, látván, hogy a helyi tiszteletes hölgy gyermekét pártfogásába vette és szemmel láthatóan a gyermek is nagyon szereti? Vagy eluralkodik rajta a pánik, és kétségbeesetten próbálja megmenteni a gyermeket (gyermekét)? Vajon képes e megbocsájtani magának Thomas, tudván hogy a tragédia az ő gondatlanságának / szándékosságának az egyenes következménye? Vajon képes e az anya megbocsájtani magának, hogy gyermekét akár egy percre is magára hagyta? Vajon Isten megbocsájt e a gyarló embernek, főleg ha hisz az ember abban, hogy minden okkal van és mindennek célja van? Miért találkozik újra az anya és Thomas sorsa? Miért pont egy templomban kezdhet Thomas új életet? Miért alakul úgy, hogy a lelkésznő gyermeke rajong Thomasért? Ezekre a kérdésekre természetesen nem kapunk direkt választ, de Thomas és az édesanya életének alakulása útmutatást ad mindenhez.

Nagyon tetszett, hogy a történetet két nézőpontból ismerhettük meg (Anya, Thomas), és azt időben nem kapkodva, hanem egymás után. Az is kifejezetten tetszett, hogy a –kvázi- lineáris történetvezetést, megszakította egy-egy emlékezés-flashback, amely mindig az emlékhez köthető asszociált élményből fakadt. Kifejezetten tetszett ahogyan Thomas ellaborálja a fel nem dolgozott traumát, orgonajátéka tele volt érzelemmel, órákig lehetett volna hallgatni.

Trine Dyrholm (anya) alakítására egyszerűen nincsenek szavak, meg merem kockáztatni, hogy korunk legtehetségesebb drámai színésznője.

A "Zavaros víz" a megbocsájtás filmje. A megbocsájtás érzelmileg egy katartikus gesztus, amely a történések, a dolgok elfogadásán, az azokkal történő megbékélésen alapul. Amennyiben a néző erre képes, azon túl hogy épül belőle, katartikus élményhez jut, és így a nagyböjt idején (azon már túl) még meg is tisztul.

9/10