Spelling - Portrait of My Heart video

 

Hanz - Capsule

Egy kicsit emlékeztet valami old school trip-hop-ra. Épp itt volt ideje annak, hogy a Tri-Angle is valami hallgatható érdekességgel álljon elő.

Vessel - Drowned in Water and Light video

A legkedvencebb track-em kapott egy video-t a Punish Honey-ról. Ez is bizarr mint az előző, és mint a lemez egyáltalán!

Vessel - Punish, Honey

Vannak tipikusan olyan albumok, amelyhez mérhetetlen türelem szükségeltetik mert csak úgy mutatják meg igazi arcukat. A bristol-i Sebastian Gainsborough-nek ez már a második kiadványa, az első Order of Noise címmel 2012-ben jelent meg és az adott évben a legjobb techno dolog volt. A Punish, Honey gyökeresen nem kanyarodik el az iránytól, viszont az apróságokban igen, így teljesen újszerű hangzást kaptunk ezúttal.

Kezdem azzal, hogy amit itt hallunk az a legkevésbé laptopzene. Gainsborough saját maga készítette a hangszereket, amelyek megszólalnak a track-ekben, méghozzá nem éppen szokványos alapanyagokból. Fémhulladékból, régi bicikliből kreált dobokat és gitárokat. A hangzás éppen ezért igen organikus. Visszatérvén az Order of Noise-ra, az egyértelműen a lélek utazását szimbolizálta, a Punish, Honey pedig a testről szól, a testiség került a középpontba. 

Maga a cím egyfajta szadomazochizmust képvisel, így a lemez is két végpont között vergődik: a kín és a gyönyör között. Elég a borítót kellően megvizsgálni, szinte képtelenség eldönteni, hogy a kéj vagy a szenvedés sugárzik róla. Voltaképpen az album is ilyen, ugyanis a dark noise-ból adódóan igen nehéz befogadni az anyagot, ugyanakkor többszöri hallgatásra kinyílik, és az apróságok megszínesítik az egészet, egyszersmind a kezdeti kín, gyönyörré avanzsál. A fémes hangzás nagyon hangsúlyos a lemezen és ezafajta industrial hangzás a maga lüktetésével reprezentálja az emberi testet, a szívdobogást, a vérkeringést. Akármilyen überrideg az album, ezáltal mégis emberközeli, bár annak inkább az ösztönös részére ható. Végeredményében pont ezért ez egy természetközeli lemez, amely a természet vadságát hangsúlyozza, és végül a kör így bezárul, hiszen a természet kegyetlen a maga törvényszerűségével, de közben csoda szép is. Érdekes, ahogy az angol folk is beszivárog a hangzásba, építvén annak organikusságát és ezáltal hangsúlyozza a természethez való közelséget. Ez a jelenség egyébként jól működött Forest Swords Engravings-ében is, de itt a noise-zal, az industrial-al és a techno-val karakterisztikusabb egységet képez. Akármilyen atipikusan organikus a hangszerelés, ez ettől még egy elektronikus zene. Ugyan arról lehetne vitatkozni, hogy maga az elektronikus zene fejlődik e még manapság. Véleményem szerint nem fejlődésről, hanem a kapott alapanyagból történő újravariálásáról beszélhetünk manapság. A Punish, Honey-ról gyakran eszünkbe juthat a DM Constructing Time Again-je, vagy a Nine Inch Nails, vagy a szintén Tri-Angle-ös WIFE What's Between-je, de az alapanyagot olyan mesteri szinten megkeverte és olyan rendhagyó módon, hogy valóban egyedi hangzásvilágot tudott teremteni. Ez az egyediség pedig tagadhatatlan, még akkor is, ha valaki többszöri hallgatásra sem találja meg a lelket benne. Már nagyon régen hallhattunk ennyire (nem tudok rá jobb szót) érdekeset. Az album kilenc track-ből áll és mindössze negyven perces, kínból sok de gyönyörből kevés. Az egyensúly tehát tökéletesen el van találva. A fémes-folkos lassan döcögő Drowned Water and Light a maga csikorgó effektjeivel és ismétlődő jellegével a leghidegrázósabb track a lemezen. Az Anima monoton techno-ja kis túlzással a LaTour Blue-ja óta a legeltaláltabb. Az album legnagyobb erénye, hogy a noise-os effektek harmóniává állnak össze, amelyhez türelem szükséges, de a végeredmény nagyon megéri.

8/10

Vessel - Red Sex

A Punish, Honey albumnak valami eszméletlen erős atmoszférája van, nagyon sötét mégis van mindig valami dallamfoszlány a háttérben. Nem tudom egyenlőre, hogy tettszik e, de régen hallottam ennyire érdekeset.

Vessel - Anima

Nem is számítottam másra ilyen lemezborító után. Teccik!!

WIFE - What's Between

A WIFE James Kelly solo projektje, ahol dark elektronika elegyül egyfajta black metal felől érkező epikus ballada megszólalással, amelyet egyébként ír folkzene inspirált. Érdekes kombináció ez, és igen meglepő hangzásvilágot hoz létere, amely egyfelől szokatlan, másfelől meg mégis szerethető. Kelly egyébként az ír Altar of Plagues black metal banda multiinstrumentalista tagja, így egyéni zenei világa mindenképpen meglepő, mert alapvetően ez egy elektronikus pop albumnak tekinthető. A Tri-Angle Records volt, aki ezt a zenei egyveleget bevállalta, és valljuk be ez a zenei világ alapvetően nem is üt el a kiadó profiljától. A képet erősíti, hogy a lemez elkészítésében Haxan Cloak segédkezett, és az ő dark ambient hangzása is ott van a lemezen. 

A What's Between egy erős hangulat lemez lett, de ebben az esetben az embernek tényleg hangulatában kell lenni, mert különben szinte lehetetlen a ráhangolódás. A lemez nagyon sötét hangzású, amelyet meg-meg törnek lentről feltörő zörejek, és ebbe simul bele Kelly éteri hangja, amely nem oldja a depressziót, hanem fokozza. Itt ami feloldozás, az az esetleges ritmusgyorsulás, amelyet előszeretettel alkalmaz az eufória kiváltására. Ezek a "sötét angyal" szerű vokális témák is általában repetitívek, ahol a folyamatos építkezés és a különböző elektronikus zörejek alkalmazása teszi színessé és érdekessé a dalokat. Ez a fajta kriptikus hangulat szinte majdnem végig megmarad, de a utolsó két dal a Fruit Tree és a Further No Better érdekes fordulatot hoz. Itt van egy erős törés a lemezen, hiszen ez a két dal a klasszikus értelemben vett elektropop-nak felel meg, amely sötét ugyan (amennyire a Depeche Mode is volt a 80-as évek közepe-vége felé), de megkülönböztethető a verzé a refréntől, tehát a végére kapunk igazi dalokat. Mert egyébként ez előtt hangulatokat kapunk, amelyek szinte összefolynak, így igazából külön-külön megemlíteni őket nem is érdemes. Ez a szakadás éppen ezért nem is zavaró, mert a lemez zárása legalább nem döngöli az embert a földbe.

Az igazság az, hogy ez a fajta sötét világ igen csak hangulathoz kötött. Amennyiben az ember az elfojtott indulatokat engedi ebben kitörni, akkor működőképes az album. Olyan ez mint a horror, nem mindig van rá az embernek szüksége. Mégis többször elővehető és megkedvelhető, mert alapvetően próbál azon a határmezsgyén táncolni, ahol az elvont és a befogadható egyaránt jelen van. A Nine Inch Nails rajongóknak szerintem egyébként bejövős.

7/10

WIFE - Tongue

Uh! Ez nagyon beteg, ebből adódóan tök hangulatos :)

Evian Christ - Waterfall

Egy 2012-es EP-vel (Kings and Them), és egy tavalyi mixtape-el (Duga3) a háta mögött ez a fiatal fiúcska tovább kísérletezik az elektronikus zene háza táján. Kísérletező kedve kiapadhatatlan, amelyet a mostani Waterfall EP is bizonyít. Ugyan az album formátummal nem nagyon barátkozik, de azt gondolom talán jól is van ez így, hiszen ebben a hosszúságban ideális az értő füleknek ez a zene. Ugyan a Kings and Them hivatalosan EP volt, de hosszúságában mégis túl lett gondolva, így a végére az ember kiégett a megannyi érdekes zörej hallatán. Ezúttal Christ ezt a hibát nem követte el, ugyanis a Waterfall mindössze négy track-ből áll. Ezúttal (is) a fortyogó-kattogó ritmusoké a főszerep, amelyeket nemes egyszerűséggel szanaszét rángat, az egészen érződik egy fiatalos lendület. Habár a hangzás ezúttal véleményem szerint nem igazán eredeti, nagyon érződnek rajta a direkt LFO-s hatások, ettől függetlenül működik olyannyira, hogy többször is hallgatható, ellentétben a kevésbé fülbemászó elődjeivel. Ez talán azért lehet mert Christ mintha kitekintett volna a dallamosság irányába, bár dallamot az EP csak nyomokban tartalmaz. Mégis az a néhány másodperc amikor a dallamban oldódik a szétrángatott őrület, az tud katarzist kiváltani, ezért úgy gondolom ebbe az irányba kellene elindulnia mert hatásosabb produktumot tudna letenni az asztalra. Hiába a virtuozitás ebben sincs lélek, így az ember nem szívesen nyúl hozzá többször (így van ez a zenével is ugye), bár egy hangyafaszánnyit ember közelibb a Waterfall az elődjeitől. Azonban még így sem maradandó.

6/10

WIFE - Heart is a Far Light

Az Altar of Plagues James Kelly-je solo-ban? Hát ez érdekes lesz tudván a black metal gyökereket, bár a dalban annyira nem érzem az áthajlást. Ez bizony elborult elektronika.

Forest Swords - The Weight of Gold video

Evian Christ - Waterfall

Egy picit LFO-s érzésem van, folyton azt várom mikor rikkantja el magát Björk benne. Azért a vége fele szépen dallamosodik.

Evian Christ - Salt Carousel

Phoxie!!!Mit szólsz te ehhez? Ez a basszus és scratching (vagy mi?) veszettül ott van.

Forest Swords - Thor's Stone video

Forest Swords - Engravings

 

Amikor nem lehet eldönteni, hogy zseniális vagy dögunalom. Eme mondatra a későbbiekben még visszatérnék, miután kedvemre kivitatkoztam önmagam e kétségkívül különleges hallgatni való minőségét illetően.  Matthew Barnes projektje egészen friss, hiszen az Engravings Barnes első LP-je, de 2010-ben a Dagger Path névre keresztelt EP-je már igen komoly kritikai sikereket aratott. Barnes idén igazolt át a Tri-Angle Records-hoz, amely már számomra különösen felfokozott várakozást keltett, ugyanis az említett kiadó auditíve igencsak "kulináris", mondhatni napjaink legelvontabb elektronikus zenei előadóinak olvasztótégelye, olyan nevekkel mint a Holy Other, Evian Christ, vagy az idén igen komoly kritikai sikereket elérő Haxan Cloak.

Tulajdonképpen az Engravings hozta a kiadó által predesztinált minőséget, kétségkívül különleges zene, amelyet napjainkban keveset hallani. A Forest Swords már maga egy koncepció, de az album szintén koncepcionális. A mérsékelt övi erdő ezúttal nem látványvilágban, hanem hangzásvilágában manifesztálódik, a természetközeliséget pedig az etno-s hatások reprezentálják a leginkább. Alapvetően hangmintákból dolgozik, nincs teljes egészében átvett motívum, és pozitívum, hogy mégsem az etno-ra épít. Az amolyan végső díszítőelem, amely még változatosabbá varázsolja a ködbe borult lombhullatók hangzásvilágát. A hangsúly véleményem szerint a ritmusra helyeződik, amely az experimentális dub-tól, a törzsi hatásokon át, az absztrakt hip-hop-ig terjed, tehát széles itt a skála. Mégis ami nagyon jól működik az egészben, az a basszus gitár szóló hangminták, főleg ha ez az etno-s hatásokkal keveredik. Valóban visszaadja az összhatás magát az alapkoncepciót: a természet leíró zene kitűnően működik. Amiben más a mai természeti képeket lefestő zenéktől, hogy egy percig sem próbál pastoral módon működni. A természet eredendő, ősi, vad oldalára helyeződik a hangsúly, egy olyan világba kerülünk, ahol semmi sem kiszámítható, ezer veszély fenyeget ránk, a pusztító viharon keresztül a vicsorító farkasig. Zeneileg is tükröződik ennek a biztonsági faktornak a hiánya, a sokszor monoton témákat váratlan kiállások szakítják meg, vagy csak simán megy a téma tovább ritmus nélkül. Ez sajnos nem az a természet ahol a lélek megpihenni jár, nincs magasztosság benne, nem érzek jóságos irányító "erőt" mögötte, csak a puszta véres és kegyetlen realitást.

Tény, hogy manapság hasonlóval nem igazán próbálkozott senki, éppen ezért frissként, újszerűként hat a mezőnyben. Az év elején ugyan kevesebb kritikai sikerrel övezve már megjelent egy hasonló koncepcióval felruházott lemez Mister Lies Mowgli-ja. Ebben a lemezben a természet vadsága elegyet alkotott annak szépségével, és rengeteg szép pillanatot okozott a hallgatóságnak. A Forest Swords-nél erény a változatosság, az érdekes hangminták, ugyanakkor ugyanazokkal a hibákkal rendelkezik mint az említett Mister Lies album. A témák túlságosan el vannak nyújtva, és mire már kiteljesedne addigra sajnos az unalomba fullad. A lemezen konkrétan két track-ben nagyon szembe ötlő ez, az Onward-ban és a Gathering-ben. Az utóbbi ráadásul irtó irritáló. A Friend, You Will Never Learn az egyik legjobb track a lemezen, de a maga nyolc percével a végére elég öncélúvá válik.

Az első mondatra visszatérve: valóban zseniális az album, a koncepció, a hangzás, egye fene még a dallamok is. Ugyanakkor ez a zsenialitás még nem teljesedett ki igazán. Érzem benne a potenciált, de  még sok a sallang benne. Számomra mindet egybe vetve tehát inkább az unalmas felé hajlik a mérleg nyelve. Kaptunk egy olyan albumot, amelynek elragadó a koncepciója, és amelyen van három-négy kiemelkedő track, de sajnos a többi elég felejtős. Ráadásul én nem eszem meg ezt a mennyire újszerű szöveget, a kilencvenes évek derekán gomba számban voltak etno-s hangzású elektronikus zenék, ha kegyetlen akarok lenni, akkor azt mondom, hogy csak ezek lettek leporolva. Szóval túlnyújtottsága és eredetinek címkézett retrója miatt én ezt egy nagyon jó átlagos lemeznek tudom értékelni. Ugyanakkor az előadóban érzek potenciált és érzem, hogy fog még olyan produktumot letenni az asztalra, amely -divatos szóhasználattal élve- váúú hatást fog kiváltani.

6/10

Forest Swords - Thor's Stone

Megváltozott a véleményem erről a track-ről. Nem is értem eddig hogy nem esett le mennyire zseniális. Érzem a nedves föld szagát hallgatása közben. Egyébként szeptember 21-én a Trafó-ban mutatja meg élőben mit tud. Azt a hétvégét valahogy meg kellene oldani....

Forest Swords - The Weight Of Gold

A Forest Swords Matthew Barnes saját projektje. Engravings című debütáló lemeze augusztus 26-án jön ki. Egyébként így ez nem is rossz.