into the blue: Portico

2015. május 14., csütörtök

Portico - Into a Vision ft. Jono McCleery

Nahát! Egy lemaradt dal a Living Fields-ről. Ezek a srácok nem csak a jazz-hez értenek, hanem ezekhez a fasza ritmusokhoz is.

2015. április 24., péntek

Portico - Living Fields

Talán a Living Fields-től sokan sokat vártak, hiszen ez az első albumuk, mint trio. A Portico Quartet végérvényesen megszűnt, ezt akár az első másodpercekből is levághatja a hallgató. A fúziós jazz már a múlté, és az a fajta sokszínűség is, amely ezzel járt. Azáltal, hogy a trio megtartotta a Portico nevet egy kicsit megtévesztette a hallgatóságot, mert ez a zene köszönő viszonyban sincs azzal, amit eddig csináltak. Ebből a szempontból az utódzenekarnak talán célszerűbb lett volna egy új nevet választani, csak az asszociációk elkerülése végett. Feltételezem, hogy a vegyes fogadtatás az albummal kapcsolatban nagyrészt ennek köszönhető. Az viszont mindig kockázatos, ha valaki teljesen más vizekre evezik. Az önazonosság megtartása fontos ezekben az esetekben, hiszen csak így tudjuk a produkciót hitelesnek tekinteni. A Portico esetében azonban azt kell mondjam, hogy az önazonosság problematikáját egy kicsit másképpen kell kezelni. Akárhogy is nézzük, ez most már egy utódzenekar, tehát a szerencsétlen névválasztástól eltekintve ők ugye a nulláról kezdenek. Ez azt jelenti, hogy a zenekar most alakítja ki saját hangzását, amelyhez a későbbiekben kell majd önazonosnak lenni. A Living Fields-et tehát az újjászületés kísérletének kell tekinteni, ez az újrakezdés a véleményem szerint mindenképpen győzelemmel zárult.

A dalok írásánál valószínű egy olyan hangzásvilág megteremtése lehetett a cél, amely az álomvilág földjére repíti a hallgatót. Nem állítom, hogy kellemes álomszerű lebegésben tart minket ez a hangzás, mert bizony igen sötét tónusú. A sötétség, vagy inkább félhomály végig kíséri az albumot, szinte amolyan gyász hangulatot teremtve. Elég nehéz hallgatni való ebből a szempontból, hiszen ebből adódóan nincsenek fülbemászó dallamok, vagy legalább is nagyon kevés van belőle. Az embernek olyan érzése van, hogy a vokál itt a zene egyik effekt eleme. A vokálok beleolvadnak a lágyan hömpölygő hangszerelésbe, szoros egységet alkotva. A Living Fields melankóliája légies miközben a szinti témák inkább megtörik a csendet és a kontinuitást is. Elektronikus zörejek és visszhangok töltik meg a hangzást, sokszor azt az érzetet keltve, hogy esik az eső. Ez az egész a vokállal egy sűrű melankólikus masszát képez, amely igen homogén. Nehéz is ezeket a dalokat külön-külön értelmezni, túl sok értelme nincs is. Itt egyértelműen a hangulatteremtésen van a főhangsúly. Zeneileg a Living Fields egy elég határozott irányt lőtt be. Véleményem szerint a leginkább James Blake, vagy a Mount Kimbie által megkezdett post dub-step vonulatot lovagolja meg, de attól jóval több. A minimalizmusé egyértelműen a főszerep és a hangulatoké. Ezért az sem meglepő, hogy az ambient hangsúlyos szerepet kap az albumon, határozott, erős ritmusképletekkel nem is nagyon találkozunk. Előszeretettel alkalmazzák e mellé a glitch-et, és kitűnően megfér emellett a post r'n'b is. Hangzásra egyébként a Ghostly-s Beacon jutott először az eszembe azzal a különbséggel, hogy ők az absztrakt r'n'b-re mentek rá, és kevésbé gyászos a hangzásuk.

A Portico az egész albumon vendég énekeseket alkalmazott. Az Alt-j-s Joe Newman három dalban énekel, köztük a video-t kapó 101-ben. Jono McCleary és Jamie Woon énekel még a lemezen. Személyes kedvencem a lúdbőröztető Bright Luck és a hipnotikus Atacama.

A Portico egy erős hangulatot teremtett és kitűnően körvonalazta azt a zenei irányt, amelyen elindult. Első albumként viszonylag egyedire is alakította a hangzást. A homogenitás viszont hátrány, mert ugyan nem hosszú a lemez, de ez a fajta hangulat így elég tömény az egész játékidőre. Ettől eltekintve remek választás az esős hajnalokra, vagy estékre.

7,5/10