Lótolvajok / Ut og stjæle hester (Hans Petter Moland, 2019)

 

Nehéz rosszat írni erről a filmről, mert valahol értem a létjogosultságát, ésszel felfogható a téma jelentősége és viszonylag korrekt a bemutatása is. No, de jót is nehéz írni róla, mert valahol a játékidő egyharmadában elveszíti a fókuszt és teljes sebességgel száguld a közhelyes irányába. Hiába értem a sok tragédiát és annak következményeit, egyszerűen képtelen vagyok átérezni. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy miért van ez? Vagy, még jobb kérdés: direkt szándékkal van ez (mármint a készítők részéről)? Hans Petter Moland neve ismerősen csenghet, olyan filmekért felelős, mint Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten) (2014) vagy a Palackposta (Flaskepost Fra P) (2016) és ami közös ezekben, hogy tartalmasan szórakoztató filmek. Az életmű ennél korábbi alkotásaiban tehát megvolt az egyensúly. A Lótolvajok esetében ez már kevésbé mondható el. A könyvfeldolgozás rizikós ebből a szempontból, és úgy érzem sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Azzal, hogy inkább a tartalom felé billent a mérleg nyelve, önmagában nem is lenne baj, viszont az az érzésem, hogy ebben nem mozog az alkotó igazán komfortosan, szinte stílusidegen tőle. Leginkább a művészieskedő jelző, amely beugrik elsőre. Sokszor használ pl. olyan eszközöket, amelynek semmi funkciója nincsen, azon túl, hogy esztétikai élményt nyújt, nem ismerjük meg jobban a szereplő jellemét, nem készít elő fontos eseményt stb. Egyébként a fényképezés, az operatőri munka zseniális, a mérsékelt övi erdő minden bájával, de sajnos nem ellensúlyozza a hibákat. Túl sok a jelentőségteljesnek beállított pillanat, érzelmileg egyik szitációból nem lehet könnyen áthangolódni a másik szituációba. Ez így gyorsan egymásutánjában, igazi érzelmi kötődés nélkül pedig már-már önmaga paródiájává kezd válni. Ráadásul ehhez képest a játékidőt indokolatlanul hosszúnak találtam. Stellan Skarsgård játéka végül is ellensúlyoz egy picit, de a jellemének szempontjából a fiatalkori énjén van a hangsúly, így nem mindig ő van a képernyőn. Az apa és fia kapcsolat alakulása, a családi minták átörökítése, a hibák belátása mind olyan téma, amely ordított volna a katarzisért, és a film ezt a ziccert kihagyta. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam a filmen megnézése után, ami annak a jele, hogy mégis volt valami kémia vele. Talán rossz időben, rossz hangulatomban talált meg.

 

6/10

Birodalom: Exodus (Riget: Exodus, 2022)

 

Van-e létjogosultsága annak, hogy 25 év után folytassanak egy sorozatot? Két évadnyi rémséget van e ennyi idő távlatában fokozni? Az elhunyt szereplők karaktereivel mit is lehet kezdeni? Nem, nem a Twin Peaks-ről beszélek, noha minden egyes kétség, amelyet az előbbiekben megfogalmaztam szinte szó szerint illene rá. Egyáltalán véletlen ez a párhuzam, vagy tudatos szenzáció keltés? Amikor Lars Von Trier-ék elkészítették 1994-ben, majd 1998-ban a Birodalom első két évadát, már akkor nyíltan felvállalták, hogy maga a Twin Peaks nagy hatással volt rájuk, de szerencsére a "misztikus szappanopera" jelleg volt az, amelyet Trier a saját képére formált. Mindenesetre ezt a "két évad után 25 év múlva harmadik évad" dolgot továbbra sem tudom hova tenni, legyen szarkazmus és lapozzunk. Szerencsére Trier bácsit nem kellett ezúttal sem félteni, olyan fantasztikus húzással oldotta meg a folytatás dolgot, hogy egy percig sem kellett ezzel a továbbiakban foglalkozni, magától érthetően lehetett átadni magunkat a borzongtató élménynek. Tulajdonképpen nem zajlik semmi más, minthogy a megkezdett történet végre lezárást kap, ergo itt a Lynch-i vonaltól élesen eltért, mert míg Lynch a maga harmadik évadával alkotott egy újabb agymenést, addig Trier inkább egy "rajongói" folytatást készített. Még mielőtt mindenki azt hinné, hogy ez akkor egy jól csúszó daraévad, hát akkor ki kell ábrándítsak mindenkit. Amit itt látunk az egy art mozi köntösébe (leginkább dogma film szerű) bújtatott kőkemény társadalomkritika, amely az abszurditást eszközét használja a hatás elérése érdekében. A történet misztikus jellege pedig ürügy a fentiek megmutatására. Az abszurd humor a maximumra van tekerve ezúttal is, amely egy kontrasztot képez két ellenpont között, a jó és a rossz, a világosság és a sötét, az egyén és a közösség viszonya, a valóság és képzelet (másik valóság), a tudomány és miszticizmus között. Eszméletlen gyorsasággal kapjuk szembe a gúnyt, a provokációt (nacionalizmus, woke jelenség, vallás, önirónia), ehhez persze járnak az epizódok végén Trier mesteri kommentjei, amely közel sem szájbarágást jelent ezúttal sem (igaz ehhez az arcát ebben az évadban nem adja, csak a cipőjének az orrát, amely alul kilóg a leeresztett függöny mögül). A stílusjegyek mesteri házasítása tehát a Birodalom, a kórházi dráma, a fekete komédia, a horror és a társadalmi reflexió van jelen. Ezúttal talán a horror elemek kerülnek érzéseim szerint a háttérbe, és talán pont ezért kevésbé emészthetőbb mint elődjei (a könnyen befogadhatóságtól természetesen azok is távol álltak). És hát a végső konklúzió, a befejezés is zseniális, minden értelmet nyer (természetesen "Birodalmas" befejezést kapunk, ahogy a többi évadban is), mögé látva pedig megérthetjük mi a fenét is néztünk három évadon keresztül (ismétlem a sorozatbeli események ehhez csak ürügyet szolgáltatnak). A Birodalom nagy hátránya a nehezen emészthetőség és az időbeli elnyújtás kombinációja. A szereplőgárda zseniális. Több régi szereplőt láthattunk újra karaktereikben, de az új szereplők rendkívül színesítették az évadot (Bodil Jørgensen, Mikael Persbrand, Lars Mikkelsen, Nicolas Bro, Tuva Novotny, Nikolaj Lie Kaas, Danica Curcic). Mellékszereplőként pedig láthattuk Udo Kier-t, Willem Dafoe-t, Alexander Skarsgård-ot is. Az egészben az a legjobb, ha megnézed azt érzed, hogy Trier bácsi belőled is gúny űzött.

7/10

Stille Hjerte / Silent Heart

Ha vissza gondolok arra mit is láttam utoljára Bille August-tól, akkor bizony a Dal Martinért ugrik be, amelyet a kétezres évek közepén láttam. Pedig a kilencvenes évek derekán a legnagyobb skandináv rendezők között tartották számon. Aztán a Martin után hullámzó minőségű filmek kerültek ki a kezei közül, amelyek már nagyon távol álltak egy Kísértetház-tól (The House of the Spirits, 1993) vagy egy Hódító Pelle-től (Pelle erobreren, 1987). A megannyi nemzetközi produkció után egy kicsit meglepő volt, hogy 2014-ben echtes dán filmet rendez, az eredmény pedig annál inkább meglepett.

Van az úgy amikor az első képkockákból sejthető, hogy a film teljesen be fog húzni. Álsznobériám rajong a cabernet-t szürcsölgető családi beszélgetős alapszituációkért, no meg ott dán vidék, családi összejövetelre készülődve egy vidéki kúriában. Sorban jelennek meg a főszereplők, a vendégváró szülők, a nyárspolgári családi életet élők, a vénlány, és a család deviánsa. És igen, egy ismerős érzés kerített hatalmába, hiszen mindez olyan volt, mintha vissza ugrottunk volna a kilencvenes évek végének vagy a kétezres évek elejének dán alkotásainak a világába. Külsőségek esetében mindenféleképpen idézi a dán filmgyártás ezen időszakát. Hermetikusan elzár (vidéki helyszín), egy helyszínre koncentrál (egy helyszínen, meghatározott cél miatt zajlik az esemény), ebből adódóan klausztofób a légkör. Ami ilyenkor lenni szokott elfelejtettnek hitt családi sérelmek kerülnek a felszínre, majd jön a gyomorszájon vágás amikor megtudjuk mire is megy ki a játék. 

August ügyesen importálta rendezési stílusába a dán dráma jól működő kliséit, és ahogy egy jó filmben lennie kell, ezen felül tud kerekedni és egy egyéni látásmóddal gazdagítja az egészet. Kitűnő érzéke van ahhoz, hogy kellő nosztalgiával be csábítsa a nézőt egy jóleső komfortba, ahonnan szerencsére páros lábbal rúg ki minket.

A film nem egy egyszerű eutanázia-film. Nem próbál erkölcsi tanmese lenni, és szerencsére nem is erre megy ki a játék. Nem próbál ideologizálni, hanem inkább ennek a választásnak az emocionális következményeit hivatott szemléltetni. Nem is feltétlenül az ezt az utat választó, hanem inkább az egyes családtagok esetében. Mégis az az érzésem, hogy mégsem ezzel kapcsolatban lenne konkrét üzenete a filmnek, hanem ettől jóval általánosabb jelentéstartalmat tudtam a végén leszűrni magamnak. Ez a film az emberi jóságot, a jó szándékot, a törődést és a mindent átitató szeretet állítja a középpontba. Történjen bármi is a múltban, vagy adott esetben a jelenben, ha ezek a dolgok állnak az esemény mögött az ember teljesen át tudja értékelni magában a történéseket. A miértek csak így kristályosodnak ki igazán, enélkül csak kétség és szorongás maradna, így viszont katarzist nyújt. A szeretet és az altruizmus szinte már  idegen jelenkori társadalmunkban, pedig ennyire egyszerű és még azt is elfelejtjük közben, hogy az eutanázia körül forog minden történés.

August azáltal, hogy szülőföldjén forgatott, dán színészekkel, a legintimebb és legőszintébb alkotását tette le az asztalra. Jól megérezte mitől jó egy dán dráma és azt is tudta, hogy a téma mitől nem válik hatásvadásszá. Jó húzás volt az utoljára együtt töltött hétvége, annak minden felmerülő kétségeivel, indulataival, érzéseivel. Kitűnő érzékkel fokozza az elfojtott érzelmeket, és közel sem egy klisés levezetési módot használ. A katarzis ugyan könnyzacskó facsargató, de közel sem olyan módon, ahogyan az ember számít rá.

Ghita Nørby a nyolcvanas évektől múzsája a rendezőnek. Magam is meglepődtem, hogy már nagymama szerepben láthatjuk. Nørby játéka szavak nélkül is kifejező, sokszor a pillantásai elárultak mindent. Színészi játékban egyébként is igen kiemelkedő ez a film. Nørby mellett Paprika Steen (Születésnap, 1998.) is megmutatta mitől egyedi a skandináv színjátszás. Steen ezúttal drámai szerepben tündökölt (az utóbbi filmjeiben inkább már komika volt) és precíz pontossággal mintázta meg a kifelé kőkemény, befelé kételyekkel teli középosztálybeli anyuka szerepét. Alakításáért egyébként a legjobb női főszereplő díjat nyerte a San Sebastian filmfesztiválon. Danica Curcic (Fácángyilkosok, 2014) és Pilou Asbæk (Emberrablás, 2012) képviselték a fiatal és egyébként deviáns frontot a filmben. A film egyébként tobzódik klasszikus jelenetekben, a legtöbb egyébként hozzájuk köthető. A kedvencem a spangli körbejár jelenet az egyébként nyárs középosztálybeli famíliában.

A végére még egy méltatni való dolog. Annak ellenére, hogy vérbeli skandináv drámát nézünk, a humort is adagolták számunkra. A humor nélkül ebbe bele lehetett volna pusztulni. Az a fajta derülés, amelyet a film okoz bizonyos pillanatokban szívből jövő, felszabadító nevetés ez, olyan amelyben egy cseppnyi bűntudat sincs. August nem erre az éles ellentétre akarta kiélezni a dolgot (mint pl. Trier az Idióták-ban), hanem a természetességre. Azt akarta, hogy pont úgy reagáljunk, mint ahogy az életben is tennénk. Humorral és szeretettel a legnagyobb fájdalom is elviselhető, sőt átemel a dolgokon, több leszel tőle.

10/10

Fácángyilkosok / Fasandræberne

Nagy várakozással tekintettem a Fácángyilkosok elé. Egyrészt azért, mert Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályos krimijei bizony könyvben nagyon is lebilincselőek, másrészt azért, mert Mikkel Nørgaard kitűnő érzékkel ragadta meg a Nyomtalanul (Kvinden I Buret, 2013) megfilmesítését és ezúttal is ő rendezte az adaptációt, harmadrészt pedig a nevek akik a film mögött állnak igencsak biztatóak. Nikolaj Arcel neve lassan garancia a minőségi mozizásra, ezúttal is a forgatókönyvírásban vállalt kulcsfontosságú szerepet. Azontúl a szereposztás zseniális, rengeteg ismert dán színész felsorakozik benne, ráadásul szintén olyanok, akikre nem cinikus mosollyal tekintünk. Danica Curcic (Bron/Broen, 2013) nevére ezentúl oda fogok figyelni, játékával igencsak meggyőzött, nyilván az ő karakterére épül a sztori, de a nagy "öregek" között frissként hatott. A két nyomozót ismét Nikolaj Lie Kaas (Tapsvihar, 2009) és Fares Fares (Nappal és éjjel, 2004) alakította, főbb szerepekben pedig Pilou Asbæk (Lucy, 2013) és David Dencik (Kapgang, 2013) is feltűnt.

A csapat erőssége ellenére azonban nem tűnt a film annyira erős élménynek mint elődje. Pedig mozgalmasságban és akcióban itt sincs hiány, de valahol elcsúszik az egész. 

Azt érzem, hogy a Nørgaard-Arcel páros ezúttal egy biztonsági zónában tartotta az alkotás folyamatát. A Nyomtalanul bevált receptjén nem igazán akartak változtatni, viszont így minden kiszámítható és minden ismerős is. Olyan alapvető hozzávalókon sem változtattak, hogy a történések közben retrospektív bevillanások vannak, ezáltal segítve a történet összerakását. Számomra ez volt a legnagyobb hiba a filmben, hiszen ezt még egyszer eljátszva már tudjuk mi a jelen és a múlt, és azt is tudjuk mire kell figyelnünk. Ráadásul Mørck jellemére ezúttal sem helyeznek hangsúlyt, noha a regényekben ez egyáltalán nincs így. Értem én, hogy a szórakoztatás ezeknek a filmeknek a célja, de nem szeretem amikor a módszert ennyire "elamerikanizálják". 

A Fácángyilkosok tehát minden értelemben egy Nyomtalanul 2, semmi újdonságot nem tartogat, sem történetvezetésben, sem technikai megvalósításban, sem színészi játékban. Személyes véleményem ezek után, hogy jót tenne a franchise-nak, ha lecserélnék a rendező-forgatókönyvíró párost mert lehet, hogy egy merőben más perspektíva életet tudna lehelni a következő részbe.

Mindemellett nem állítom, hogy a Fácángyilkosok rossz film lenne, erről természetesen nincs szó. Vélhetően amire kitalálták, arra jó is, hiszen izgulva szórakozhatunk egy kicsit. Egyébiránt a népek meg szeretik ezt is. Azok a magamféle állatokhoz hasonló szerzetek, akik folyamatosan értéket keresnek a látottak mögött, valószínűsíthetően csalódni fognak. Erre viszont azt tudom mondani, hogy legközelebb választani kell egy "művészfilmet".

6/10