Ismét egy film, amely elementáris erővel bír hatni. Végig valami furcsa gombócot érzel a gyomrodban, és nem érted a saját reakciódat. Miért éreztem ezt? Mitől forgolódtam egész éjjel? Miért nem hagy békén ez az érzés? Tulajdonképpen ez már kellemetlen, persze idővel lecseng mégis nyomot hagy az emberben.
Ruben Östlund svéd rendező a Play-jel (2011) már bizonyította, hogy tabukat mer döngetni. Ez önmagában még igazából semmit sem jelentene, de a módszere igen egyedi, hiszen óvatosan szépen a háttérből folyamatosan feszültség alatt tartja a nézőt. Témaválasztása sem követ semmilyen divathullámot. Az egyedi témán keresztül pedig kitűnő érzékkel kelt feszültséget, és szinte robbanásig fenntartja azt. Megtalálja a cselekményben azokat a pontokat, amelyek feszültséget generálnak a nézőben anélkül, hogy fizikailag történne bármi is a filmben. Előítéleteinkre, prekoncepciónkra kell tehát hagyatkozzunk, tehát ami feszültséget generál az saját magunk, saját démonjaink, saját gondolkodásunk. Az, hogy a világra percepcionálisan eként tekintünk, pedig egy keményen megfogalmazott társadalomkritika. Ebből a szempontból pedig Östlund világképe realista, ahol nem azon van a hangsúly, hogy az ember a látottak alapján mit érez, hanem azon, hogy a látottak alapján mit feltételez, mit gondol.
A Lavina sem működik másképpen. Adott egy esemény, amely kihat emberek életére. Nos ironikusan ez is egy katasztrófafilm, de nem magán a katasztrófán és annak fizikai következményein van a hangsúly. Ugyanakkor maga a Lavina indítja el a lavinát, a következmények lelki síkra terelődnek, amelybe lehetetlenség nem bevonódni, hiszen itt is saját előítéleteink megjelenése generálja a feszültséget.
A természet ereje teremtő és pusztító, hatalmas, amelyet az ember csodálni tud. Ugyanez a természet lakozik az emberben is, hiszen a természet gyermekei vagyunk. Ez a természet vad és kiszámíthatatlan, ugyanakkor a társadalom intézményes keretei által meg is van szelídítve, hiszen csak e képpen lehetséges bármi nemű együttélés. Az ember ezzel a kettősséggel él, sohasem lehet szabad, mert hol az egyik, hol a másik oldal nyomasztja. Sokszor szabadulnánk társadalmi kötöttségeinktől, és sokszor megrémülünk alapvető ösztöneinktől is. Ezzel a kettősséggel kitűnően operál a film kihasználva morális sémáinkat. Amennyiben az ember érzi a lényeget, végig feszült figyelemmel süpped a fotelbe és megoldásért (feloldozásért) imádkozik. Östlund ebben nagy kópé, hiszen a Play esetében a végén csak főttünk a saját levünkben. Gondolta, ha már így van akkor nesze nektek előítélet, végtére is ez a valóság. Végig azon gondolkodtam a film alatt, hogy remélem ezt nem játssza el másodjára is, mert ha igen akkor más célja sem lehet mint a kőkemény emberkínzás. Szerencsére azonban nem ez történt, a cselekményt úgy alakította, hogy főhősünknek legyen lehetősége bizonyítani, minket pedig "megnyugtatni", hogy "gyerekek nem kell mindig a legrosszabbra gondolni". Valljuk be őszintén a nézőnek erre szüksége volt, hiszen jó azt gondolni, hogy nem saját démonunk alakítja a valóságot. Östlund a végére feloldozott bennünket, mint ahogy életünk végén a végső természeti erő is teszi velünk. Ennyi feszkó után tényleg kijárt már a katarzis is. Azért előtte volt már előjel, hogy nem "élve eltemetés" lesz, mint a Play esetében. Ugyanis ebben a filmjében engedte, hogy az érzések egy bizonyos ponton robbanjanak, és ki is törjenek. Mégis, a végső csattanóval újra behúzott minket a csőbe, amellyel ismételten azt bizonyítja, hogy előítéleteink szerint gondolkodunk, ugyanis a természet kiszámíthatatlan, akárcsak Östlund történetvezetése is. Ezzel a zseniális húzással számomra bizonyította, hogy ez a film belép a klasszikusok táborába, még annak ellenére is, hogy ébren forgolódós éjszakát okozott vele.
A film a férfi szerep rendhagyó megközelítését reprezentálja. Az alapvető probléma ebben, hogy a férfiről gondolt társadalmi szerep
nem illeszkedik ebbe a sémába. Tehát nem arról van szó, hogy a férfi viselkedése a morálitás vélelmezett skáláján hol helyezkedik el, hanem
arról, hogy az emberek a sematizálás komfortzónáját nem szeretik
elhagyni. Pedig el kell engedni, nekünk lesz jobb.
9/10
