Hogy mis sül ki abból, amikor Tricky nem a saját neve alatt ad ki egy kollaborációs albumot? Nos lehet jó ómen is, hiszen az 1996-os Nearly God projekt azóta már klasszikus (egyébiránt a kedvenc Tricky lemezem). Ugyanakkor elsülhet szerencsétlenül is, mint az 1999-es Juxtapose esetében, amely szintén nem volt szó szoros értelemben vett szólólemez, mint ahogy a Skilled Mechanics sem az.
Ezzel a névvel tehát egy új projektet hozott létre (legalább is egy album erejéig). Csatlakozott hozzá Dj Milo, aki a pre-Massive Attack, a Wild Bunch alapítója, illetve Luke Harris dobos is aktívan részt vett az album elkészítésében. Ahogy megszokhattuk, ezen kívül még számos vendégszereplő kap helyet egy-egy dalban. Most már talán régi ismerősként aposztrofálható Francesca Belmonte is jelen van, de érdekes kollaboráció a kínai rapper lánnyal, Ivy 艾菲-val való közös dal is. A kezdő dalban pedig a dán Oh Land vokálozik.
Szóval minden adva van, hogy egy ütős kollablemez szülessen, de természetesen Tricky ezúttal sem tagadja meg önmagát, és gyökerében cseszi szét az egészet. A helyzet azért ennyire nem reménytelen, csak semmi újat nem ad a lemez, ráadásul több ponton kifejezetten nem Tricky-s, de végül is ismerjük már az ürge agymenéseit. Szóval, hogy jó sült e ki belőle? Árnyalt egy picit a kép, mert nem lehet azt mondani rá, hogy teljesen kuka. Sőt, ami azt illeti, akármennyire vegyes bazár stíluskavalkád van itt, elég egységes képet alkot. Mint nagylemez, nagyon jól működik, hiszen nem esik szét. Végül is egy valami tartja össze az anyagot, mégpedig az örömzenélés. Ez a három ember összejött, hogy zenéljenek egy jót, és élvezik is ezt, ami teljesen lejön az anyagról. Kapunk itt klasszikus Tricky-t (I'm Not Going) már rögtön az elején, de a hip-hop, az Adrian Thaws-ról megismert klubhangzás, a jazz és az edm is hangsúlyosan jelen van. A baj csak az, hogy nem nagyon olvadnak össze ezek, egy-egy dalt határoznak meg, amelyek katonásan követik egymást, de ennek ellenére mégis egységes. Mindemellett elég egyszerűek ezek a dalok, felépítésükben, hangszerelésükben, ebből adódóan hamar megragadhatnak, de ugyanolyan hamar válnak érdektelenné is. Ez egy igazi easy-listening album, amelyben nem kell mélységeket keresni, noha dalszövegükben azért többnyire elég traumatikus élményeket dolgoznak fel (Boy). Az egyszerűsége, és a sokszínűsége pedig nem győzi meg az embert, egy kicsit olyan mintha Tricky túl nagy teret adott volna társainak, noha nagyon is előtérben van. Ismerős a helyzet? Ugyanez történt a Juxtapose esetében is, a történelem ismételte önmagát. És eljutottam arra a pontra, hogy nincs semmi új a nap alatt, és ezt az sem tudja ellensúlyozni, hogy az örömzene hangulata magával tudja ragadni az embert. Vannak rajta csúcspontok, pl az Oh Land-dal közös I'm Not Going, vagy a Francesca Belmonte's ultrarövid We Begin, de kellemes a jazz-es How's Your Life, a Well, vagy a video-t kapó Boy is. Csak hát nem mutatja új arcát minden hallgatás után, unalmassá válik.
6/10
