A boldogság íze (Smagen af sult, 2021)

  

H.R. Boe (Christoffer Boe) 2020-as filmdrámája már eléggé eltávolodik a korai filmek "Lynch-i" ábrázolásmódjától. Ahogy haladunk a filmográfiában (ide nem értve a sorozatokat) egyre inkább azt érzem, hogy az iró-rendező nem hogy megtalálta volna az egyéni stílusát, hanem valamilyen okból adódóan elvesztette, vagy leginkább elengedte azt. A legutolsó filmje, amely tobzódott a groteszkben, a szürrealizmusban a 2011-es Beast volt, és anno már azt sem találtam egy Rekonstukció (Reconstruction, 2003) vagy egy Minden rendben lesz (Alting Bliver Godt Igen, 2010) színvonalához felérő filmnek. Aztán a Spies & Gilstrup-el (2013) végképp eltávolodott ettől az ábrázolásmódtól, majd a 64-es betegnapló (Journal 64, 2018) Q ügyosztály történetével végképp nem értettem mi is történt. A Boldogság Ízével ennek ellenére nincs elveszve semmi. Felfogtam, valami miatt az általam kedvelt ábrázolásmód a múlté, nosza akkor próbáljuk élvezni azt, amit most nyújt. És lám csodát, ezt kanyar nélkül meg lehet tenni. Remek egyensúllyal megírt filmdrámát kaptunk (ami egyébként a dánoknál nemzeti védjegy), amiben Tobias Lindholm volt segítségére, aki remek forgatókönyveket tud írni, nem mellesleg rendezői vénája sem utolsó. Egy Michelin csillagra hajtó házaspár történetét látjuk azon az úton, ahol megvalósítják álmaikat. Ennek ellenére nem gasztropornót látunk, hanem egy házasság hanyatlását. Pedig mindent megtesznek annak érdekében, hogy gyönyörködjünk az ínycsiklandó ételek látványában. Minél inkább gomolyognak a felhők a család felett, annál esztétikusabb képeket látunk az ételekről, alapanyagokról, illetve úgy egyáltalán. A fényképezés, a kamerahasználat, az operatőri munka zseniális ebben a filmben. A színek használata, a kontrasztok, mintha a film egy fine dining lenne. Mindezt úgy alkalmazza, hogy kontrasztot képez a drámai eseményekhez. Ami mégis betalált nálam az, hogy a tökéletesre megkomponált képek szinte az emelkedettségig fokozva vannak, ezáltal egy-egy pillanatra elrugaszkodik a valóságtól és beszűrődik egy ici-pici szürrealizmus. Ezeknek konkrét funkciója talán a sorsfordító pillanatok meghatározása, mégis inkább mint esztétikai élmények voltak ezek jelentősek (pl. gombatelep az erdőben). Külön dícséretet érdemel az, hogy megvezet minket a film, érezni is a közepétől, hogy nem azt nézzük, amit látunk. A végén a csavar ezt elég földbe döngölősen tudtunkra is hozza, így a maga tanulságával katartikus lezárást kap a történet. Nikolaj Coster-Waldau számos alkalommal bizonyította már, hogy hatásosan tud drámai szerepeket is játszani, így korántsem akarom a mainstream jelzőt ráakasztani. Katrine Greis-Rosenthal-ról hirtelen egy másik közismert svéd színésznő ugrott be, nem ismertem eddig, de figyelni fogok rá ezentúl. Összegezve minden ellenérzésem ellenére H.R. Boe új filmje megérintett, nem látom ugyan mit és hogyan akar láttatni, de még mindig érdemes rá figyelni.

7/10

Második esély / En chance til

A múltkor valahol ott hagytam abba, hogy nem is értem hogyan adta a nevét Susanne Bier a Serenához. Hol vannak azok a idők, amikor Bier kapásból három egymásutáni filmjével ( Hogy szeretsz? 2002, Testvéred feleségét 2004, Esküvő után 2006) nyűgözte le a mozinézőket. Ha őszinte akarok lenni az Esküvő után volt az utolsó őszinte és spontán filmdrámája. Ez után már csak mesteri pontossággal összerakott drámák következtek, amelyből hiányzott az ember közeliség, a hétköznapiasság, ráadásul erős volt bennük a moralizálás (A tűz martaléka 2007, Egy jobb világ 2010). Ezek sem voltak rossz filmek, sőt az Egy jobb világ még Oscar szobrot is kapott, de kevésbé volt már intim, valami megváltozott. Tulajdonképpen a 2012-es Csak a szerelem számít sem volt rossz film, a könnyed szórakozás mesterien vegyült benne drámai elemekkel, érdekes kísérlet volt, és mintha azt vetítette volna előre, hogy ismét visszakanyarodik az intimebb hangvételhez. Nem ez történt, nemcsak a Serena esetében, de a Második esély-nél sem az intimitás faktor az erős pont.

Bier tehát maradt azon az úton amelynek a kicsúcsosodása egyértelműen az Egy jobb világ volt. Morális kérdéseket boncolgat nem éppen hétköznapi események keretei között. Az intimitás, az ember közeliség ismét a háttérben marad. Azonban itt a döntés már tudatosnak tűnik, vagyis inkább azt érzem, hogy Bier csak azért is rájátszott erre az irányvonalra. Nincs ezzel baj, változik ő is, más dolgok érdeklik, és most már más eszközöket is használ.

Ami miatt mégsem veszünk el a moralizálás átlagos posványában, az pont az eszközhasználatban keresendő. Bier ennyire még sohasem sokkolta a nézőt, mint ebben a filmjében, vagy legalábbis vizuálisan ennyire még sohasem váltott ki meghökkenést. Emlékszem az Egy jobb világ is utazott a sokkhatásra, de ott még az emóciókon keresztül történt az, konkrétan: izgulhattunk a gyerekekért. Itt a vizualitásnak kevés szerepe volt. Apropó gyermekek! Azt gondolom általuk a különböző érzelmek előcsalogatása a nézőből hatványozottan történik. Az ember alapszintű empátiáját használja ki, amely egy film megnézése közben nem manifesztálódhat konkrétan (ideális esetben) gondoskodássá. Ez igen kellemetlen, mert erős frusztrációt eredményez, de ezáltal erős érzelmet vált ki. A vizuális sokk hatás pedig tesz az egészre egy lapáttal.

Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) és társa Simon (Ulrich Thomsen) rendőrök és kapnak egy riasztást, ahol a bedrogozott pár (Nikolaj Lie Kaas, May Andersen) lakásában találnak egy csecsemőt aki a saját ürülékében fetreng, és síró görcse van. Mindeközben Andreas gyermeke bölcsőhalált hal, felesége Anna (Maria Bonnevie) összeomlik és Andreas úgy dönt, hogy kicseréli a két gyermeket, ezzel megadva a másik gyermeknek egy szebb jövő lehetőségét, és feleségének a "teljes család" illúziójából eredő boldogságot. Természetesen a csere után nem hogy jobb lesz minden, hanem rosszabb, és a film a moralitással kikövezett ösvényen halad szépen a végkifejlet felé.

Van e jogunk eldönteni azt, hogy hol van egy gyermeknek jobb sorsa? Van e jogunk ítélkezni mások cselekedetei, élete felett? Miért nem ismerjük fel ha másik ember problémával küzd? Van e megbocsájtás a téves döntések után? Megannyi dilemmával őrlődünk és nemcsak a film alatt, de megnézése után is. 

A cselekmény kevés teret ad katarzisra, leginkább a frusztrációt fokozza, nemcsak vizuálisan sokkol, de kvázi a film csattanójával sem nagyon nyerünk feloldozást, csak kattogunk tovább a dolgon. Szerencsére némi útmutatást kapunk a végére, az empátia és az elfogadás által nyújt némi katarzist, de túlzásokba nem estek a szerzők.

A forgatókönyvet egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi és ezért össze is tehetjük a kezünket. Jensen rohadt jó forgatókönyveket tud írni, és ez is ott van rendesen. Igen, a történet abszurd, de az első tíz percben lejön, hogy ezzel a művészi túlzással sokkolják a nézőt. Ez a túlzás egy cseppet sem zavaró, amolyan karikatúraszerűen hat. Eléri a célját: a földbe döngöli a nézőt, a mellkasára ül és nem engedi.

Bier egyébként végig pengeélen táncol a morális kérdésekkel. Nagyon ügyesen egyensúlyozik, és sohasem billenünk a szájba rágás felé, ugyanakkor realistának sem mondanám az abszurd történetvezetés miatt. Szóval ad is, meg nem is megoldást, leginkább csak érzelmi katarzis formájában és ez az egyensúly az egyik legerősebb tulajdonsága a filmnek.

Ugyan az abszurditás oltárán egy kicsit feláldozottnak érzem az intimitást, mert kevés szereplőt ismerünk meg igazán, mégis ennek ellenére Bier legutóbbi drámái közül ez a legszemélyesebb darab. Köszönhetjük ezt Nikolaj Coster-Waldau-nak (Fejvadászok, 2011) aki kitűnően hozza a kétségek között vergődő, mindenkinek és leginkább magának megfelelni akaró édesapa szerepét. A maga nemében Maria Bonnevie is nagyon jól játszik, csak kár, hogy nem engednek teret karakterének mélyebb értelmezésére. A legnagyobb jellemfejlődésen a baba anyját alakító May Andersen esik át és ha ez nem történt volna meg, katarzist sem kapnánk a végére. Úgyhogy siránkozhatok azon, hogy ez egy gyenge pontja a filmnek, de rá kell jöjjek, hogy bizony ennek is funkciója volt, ettől függetlenül Andreas társa a Simon-t alakító Ulrich Thomsen (Ópium: Egy elmebeteg nő naplója, 2007) egy kiaknázatlan potenciál maradt.

Sokan mondják, hogy ez nem egy szerethető film. Valóban nem az, de ez leginkább a témaválasztásból fakad. Ugyan ez a film is mérnöki pontossággal szerkesztett és közel sem olyan intim mint a korai alkotások, mégis azt mondom, hogy ez az utóbbi évek legjobb Susanne Bier filmje. Minden precízségével, minden sokkjával, és minden gyengeségével. Ugyanazt érzem mint a Csak a szerelem számít esetében: a hamu alatt ott a személyesség. Ezt nem kellene elfelejteni.

8/10

En chance til teaser

En chance til poster

En chance til trailer

Remélem ez nekem való lúdbőröztető dráma lesz. Jó jel, hogy Bier ezt hazájában forgatta és állati parádés a szereposztás. A trailer alapján nyomasztó hangulatból nem lesz hiány és elég hajmeresztő a sztori is. Jó lenne végre egy igazi érfelvágós Susanne Bier dráma megannyi érdekes próbálkozás után.

A Thousand Times Goodnight

Nos a norvég Erik Poppe-t (Hawai, Oslo, 2004, Troubled Water, 2008) is elérte a "menjünk külföldre filmet csinálni" alkotói szakasz. Oké valahol ez természetes, felfigyelnek az alkotóra aztán nemzetközi vizeken próbálkozik, aztán mi a vége? Általában a "vissza a gyökerekhez", vagy marad már nemzetközi, de azért otthon is gyárt filmeket. Az én meglátásom az, hogy a legtöbb skandináv alkotó saját hazájában tud igazán hiteles alkotást letenni az asztalra. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nemzetközivé növő produkciókból elveszik az alkotó egyénisége, hiszen mondjuk von Trier estében a nemzetközi produkciók is ugyanúgy hatásosak mint amelyeket otthon gyártott (különbség azért ott is felfedezhető).

Erik Poppe tehát Írországba tette át a helyszínt, és bevetette a filmsztár alkalmazását, Juliette Binoche-t kérte fel Rebecca a fotóriporter megformálására. Szóval ami ilyenkor lenni szokott egy kicsit felszínessé válik a kontextus, ez tehát általában a nemzetközivé növés betegsége.

A kötelező fanyalgás után azonban meg kell állapítsam, hogy Poppe ugyan nem ússza meg e "betegség" tüneteit, azonban epidemiológiai hasonlatoknál maradva nem engedi a kórt tovább terjedni. 

Első ránézésre ugyanis úgy tűnik sokat akar a film, hiszen társadalmi problémákat feszeget, konkrétan az iszlám öngyilkos merénylők körüli morális kérdéseket veti fel a film, vagy éppen a kenyai menekülttáborban élők nyomorát akarja magyarázni a multinacionális vállalatok kizsákmányolásával. Ebbe könnyen bele lehet fulladni, de amikor a film egynegyedénél világossá válik, hogy voltaképpen nem is erről szól a film, ez csak a keret hozzá, nyugodtan hátra dőlve lehet nyugtázni, hogy ebből még valami érdekes is ki sülhet.

Erős párhuzamot tudok vonni Susanne Bier Egy jobb világával, hiszen társadalmi problémát állít fókuszba a moralitás oldaláról megvilágítva. A különbség azonban az, hogy Bier filmjének a célja maga a moralizáció volt, és valljuk be őszintén egy kicsit bele is tört a bicska. Jelen esetben a film penge élen táncol, nagyon neccesen de talán egyszer sem csúszik a túlzott moralizáció oldalára. Amennyi jelen van a filmben az pedig nem cél, hanem eszköz.

Ugyanis maga a film tulajdonképpen egy lélektani fejlődési görbe, ahol Rebeccának egy választás elé kell állnia. Ugyan ezt a fajta választási helyzetet (hivatás vagy család) már ezerszer láttuk, mégsem fullad unalomba az egész, hiszen ez a hivatás igen csak specifikus. Rebecca konfliktus helyzetekről szokott fotókat készíteni, gyakran van életveszélyben, legutóbbi fotózása során kis híján meghal, miután egy öngyilkos merénylő robbant a zsúfolt utcán. A férje Marcus (Nikolaj Coster-Waldau) választás elé állítja, mert a család már nem bírja elviselni azt a tudatot, hogy az édesanya folyamatos életveszélynek van kitéve. 

A folyamatos őrlődés ráül az ember mellkasára, főleg azért mert sok minden kimondatlan marad és Poppe nem engedi ezeket kitörni, sajnos nincs katarzis mint előző filmje a Troubled Water (2008) esetében. Ami marad az a főhősnő lélektani fejlődése, de azt ne gondoljuk, hogy eljutunk A-tól a Z-ig. Poppe a hidegrázós zárójelenetével a nézőre bízza a főhősnő választását (vagy nem választását). Minden estere azon túl, hogy a földbe döngöli ez a jelenet a nézőt, mégis fel is emel minket, hiszen itt válik világossá a morális keretrendszer értelme.

Juliette Binoche (Csokoládé, 2000.) a kételyek közt őrlődő karakter megformálásába bele adott apait-anyait, azonban én éreztem valamiféle távolságtartást a szereptől, de az autós jelenet meggyőzött, hogy ennek is a karakter része kellett hogy legyen. A "szívtipró" Nikolaj Coster-Waldau (Fejvadászok, 2011.) ezúttal megfontolt édesapát játszott, egy percig sem jutott róla eszembe az előbbi címke.

A film tehát nem mentes a kliséktől, de véleményem szerint ezeket a kliséket Poppe eszközként az alapprobléma bemutatására használta, mint keretrendszert, és tette ezt úgy hogy nem kaptunk direkt közléseket, nem akart számunkra (ezúttal sem) tanmesét írni. Emocionális szinten azonban jobban működnek korábbi munkái.

7/10

A Thousand Times Good Night Trailer

Az igazság az, hogy ezt máris akarom, jobban mint a "nimfó Trier-t", pedig az se lesz majd kutya!

Oblivion / Feledés

Bevallom őszintén az idei science fiction termés eddig még nem nyűgözött le, pedig nem mondhatjuk, hogy idén ne kényeztetnének minket el e téren. A Feledés számomra a meglepetések filmje. A nagy költségvetésű, amerikai szuperprodukciókkal szemben mindig is szkeptikus vagyok. A film feladta a leckét, hiszen mind a végéig véres küzdelmet folytattam a sznobériámmal szemben, de végül a film legyőzte sajátos mániámat és azt kell mondjam igencsak meggyőzött.

A film hiába sablonos több téren is, a látványvilág feledteti ezt a típusos "amerikai betegséget". De nem csak a vizuális orgazmus érték a filmben, hiszen ez önmagában kevés lenne. Erős túlzással egy posztapokaliptikus keretbe foglalt szerelmi történetet látunk, ahol az összetartozás "emberi" erejétől felvértezve kisül, hogy az Ember bármire képes. A határtalan szabadság érzése pedig felszabadító.

Miután a "dögök" (akik kintről érkeztek) felrobbantották a holdat, borzalmas természeti katasztrófák végeztek az emberiség egy részével. A megmaradtak pedig háborút vívtak ellenük, és végül is győztek az emberek. A föld azonban lakhatatlanná vált ezért a Szaturnusz holdjára a Titánra kellett költözni. Jack (Tom Cruise) és Vica (Andrea Riseborough) a felszámoló örs utolsó tagjai, küldetésüket teljesítik, a megmaradt eszközök karbantartását végzik, pár hét van hátra és ők is elmehetnek a Titánra. A küldetés része volt a memória törlés. Jack azonban rá bukkan valamire lent a földön, amely mindent megváltoztat, mindent amiben eddig hitt.....

A történet szépen kerekedik kifelé, mozgalmas a történetvezetés, akció is van bőven. Mégis szerencsére nem ezen van a hangsúly, hanem a múlt rejtélyeinek kibogozásán, a mélyről feltörő emlékek összerakásán, megfejtésén. Éppen ezért külön erény, hogy nem csapott át sima akciófilmbe, noha mondom akció is volt elég. Maga a végkifejlet tulajdonképpen megfejthető, hiszen az inváziós sci-fi-k kaptafája szerinti finálétól itt sem kíméltek meg minket (hősködésbe oltott "harakiri"), ugyanakkor addigra már az ember várakozási feszültsége a tetőfokon van, alig várja, hogy megismerje azt az "idegen"-t. Szerencsére nem okoz csalódást ezen a téren sem, hiszen mesterien idézi meg a 2001 Űrodüsszeiát, vagy akár a Star Trek Voyager-t is, ha kommerszebb példát akarok mondani. Egyébiránt a másik all time favorit-om a Majmok Bolygója is ki-ki kacsingatott a filmből, hiszen a tiltott sugárzási zónában lelte meg főhősünk a végső igazságot.

Noha ezen klasszikusok nyomába azért nem ér fel a film, mégis azok nyelvezetét és mondanivalóját kitűnően adaptálta, és a mai kornak megfelelő eszközökkel prezentálta. Egy-egy ráismerésnél pedig az ember hátán a hideg futkosott.

Természetesen ennek a filmnek is van skandináv vonatkozása Nicolaj Coster-Waldau sármör dán színész személyében, aki egy cseppet sem hűvös karaktert alakít a filmben.

Összességében egy kitűnő közönségfilmnek szánt sci-fi-t láthatunk, amely mögött van tartalom, bár éppen annyi amennyit még a nagyérdemű csont nélkül be tud fogadni.

7/10

A Thousand Times Goodnight Teaser Poster

Hodejegerne / Fejvadászok

Jo Nesbø nagysikerű krimijének filmváltozata 2011-ben készült el, lemaradásomat még csak most tudtam pótolni. A norvégok kitűnő érzékkel írták meg a forgatókönyvet, hiszen minden részlet, minden kocka a helyén van ahhoz, hogy a történet érthető legyen. Ez nem is csoda hiszen Lars Gudmestad mellett Nesbø is részt vállalt a forgatókönyvírásban. Úgy látom, a skandinávoknál most egyfajta –nevezzük- kortárs irodalomadaptációs őrület folyik. Gondoljunk csak Stieg Larson Millenium trilógiájára: mekkora port kavart, és nem csak az északi országokban, hanem világszerte. A tetovált lányból még amerikai remake is készült. Ez az adaptációs hype pedig azóta is folyamatos, és biztos vagyok benne, hogy Nesbø más regényeiből is készülni fog a közeljövőben film, amelyre tényleg érdemes odafigyelni, mert a messze északról eddig csak is patent adaptációk érkeztek. Így van ez a Fejvadászokkal is. A film hozta a könyvnek „az olvastatja magát” érzését, ugyanis igen mozgalmas másfél óra részesei lehetünk. Külön tetszett, hogy nem volt egy felesleges jelenet sem a filmben, minden momentumnak funkciója volt. Ez külön erény, hiszen az adaptációknál könnyen el lehet veszni a részletekben. Ennek ellenére ez egy könnyen nézhető közönségfilm, ahol a kirakós játék összerakása a legnagyobb élvezet. Ez egy régi recept, és lám kitűnően működik. No, de ehhez kell a jó forgatókönyv. Az egész film a logikai csavarokra épít. Külön szeretem azokat a filmes élményeket, amikor megvezetnek. Ugye egy jó kriminél is tippelgetünk ki is a gyilkos, megpróbáljuk összerakni a történteket. Ez a film is erre a logikára épít. Igazából akkor vált ki igazi hatást a film, ha végig be tudja csapni az embert. Bevallom én meg lettem vezetve, pedig ugye kívülről betéve ismerem már a különböző kliséket. Mire összeraktam a fejemben a sztorit, rögtön történt valami, amely ha nem is alapig, de lerombolta az addig felépített cselekménysort. Szóval el lehetett ezzel szórakozgatni, és külön csavar volt a végén a főszereplő Roger konklúziója a történtekről, amely megint új megvilágításba helyezte a cselekedeteit és motivációit. Szóval egy izgalmas thriller ez, ahol egy fejvadász cég vezetője „másodállásban” műkincseket rabol. Az állásinterjúk alatt szerez információt a fogásokról. Ő az üldöző mindaddig, amíg össze nem hozza a sors egy olyan emberrel, aki üldözött szerepbe kényszeríti, akivel nem kellett volna kezdeni. Ekkor elszabadul a pokol, és menekülni kell, mert bizony a bosszú vérre megy. A történet persze közel sem ilyen egyszerű, hanem csavaros, fondorlatos, szellemes, és szórakoztató, aztán a végére még az is kiderül, hogy egy kicsit szerelmes film is, kicsit?...inkább nagyon. Morten Tyldum rendező eddig számomra még ismeretlen volt, azonban a színészek már közel sem. Roger-t Aksel Hennie (Max Manus, Haverok) alakította, és hát kitűnően hozta a látszólag érzéketlen üzletember szerepét, illetve annak jellembeli „fejlődését”. Az „igazi” fejvadászt, Clas-t, egy ügyeletes dán szépfiú Nikolaj Coster- Waldau személyesítette meg, akinek nemrég indult be jobban nemzetközi karrierje a Feledés, és a Trónok Harca által. A film nemzetközi szinten is megállta a helyét, több díjra is jelölték. Ezek után nem kérdéses, hogy előbb-utóbb az amerikai változatát is megnézhetjük majd.

8/10