Xeno & Oaklander - Palms video

A laposka idei album ellenére egyszer nagyon meglesném őket élőben.

Tycho - Epoch

Beacon - IM U (Tomas Barfod remix)

Heathered Pearls - Belleville Renderings Part I.

Az előző LP-t nagyon szerettem. Ez a track már a kezdésnél le vett a lábamról. Különben is bírom a lengyeleket!

Xeno & Oaklander - Virtues and Vice

Sajnos a Topiary nincs olyan kirobbanóan boldogságbombasztikus, mint amilyen a Par Avion volt, bár a rossz jelzővel sem tudnám illetni. Szerencsére van néhány elsőre is megkapó dallamfolyam rajta, mint ez is.

Tycho - Division

Nahát egy új Tycho! Tiszta summer feeling.

Choir Of Young Believers - Serious Lover video

De rég volt, amikor egy Serious Lover-től én is így táncikáltam. :)

Xeno & Oaklander - Palms

Akárhogy is, ez még mindig kitűnő nagyvárosi utazó zene!

Com Truise - Silicone Tare

A Silicone Tare nem fogja megváltani a Truise univerzumot, mégis érdemes és érdekes hallgatni való. A midi billentyűzet virtuóza, a full analóg technikát részesíti még mindig előnyben. Két évvel a Wave 1 ep után mi is változott? Voltaképpen nem sok minden. A Wave 1 egy leginkább hip-hop ütemeket imitáló, kissé a popba hajló próbálkozás volt. Azt lehetett várni, hogy Truise elmegy a könnyedebb irányba, esetleg megtetszik neki a vokál, hiszen a Wave 1-en próbálkozott vele. Nos, nem így történt, amelyet én sajnálok is egy kicsit, mert szerintem az egy jó és frissülő irány lenne. Ehelyett inkább elővette a régi, jól bevált hangzást. Nem mondom, hogy back to a form, mert igazából sohasem tért el ő ettől. Egy kicsit minden kiadványa tök egyforma, nehéz különbséget tenni. A Silicone Tare leginkább az első nagylemezt, a Galactic Melt-et idézi, de attól itt már sokkal változatosabb a kép. A korábbi anyagokhoz képest, eddig ez a legjátékosabb lemez, bátran kísérletez a hangokkal, a ritmikával, saját határait próbálja feszegetni. A Sunspot és a Forgive tiszta energiabomba, az utóbbiban az éles ritmikai váltások kifejezetten újszerűként hatnak. A középső két dal, amely egyébként már hallgatható volt, inkább rutinmunkának tűnnek, míg a záró Du Zirconia egy kellemes középtempós szösszenet. A határok feszegetésének a szándéka érződik az ep-n, de a végeredmény ezt kevésbé tükrözi. A játékosság az egyetlen nüansznyi különbség, itt is van koncepció, full instrumentális az anyag, még mindig analóg királyság. Egy picit bosszantó ez, mert nem látni, hová akar fejlődni, mi lesz a következő lp létjogosultsága. Ugyanakkor annyira erős atmoszférát teremt, hogy még ezúttal is meg lehet neki bocsájtani ezt a fatális hibát, maximum nem pályázik az év lemeze kategóriára. Ettől függetlenül egy olyan világba kalauzol, ahol teljesen jelenszerű a nyolcvanas évek elektronikus zenei score-jainak a hangulata. Olyan ez, mintha belekerülnénk a C64-es valamelyik játékába, és ezt a kazettát jó végteleníteni.

7/10

Xeno & Oaklander - Marble

Új album tűnt elő a horizonton, Topiary címmel. Június 3-án startol. Ez a Marble elég lagymatag, és inkább hajaz az ADULT-re, úgyhogy a fene tudja mi várható!

Choir of Young Belivers - Grasque

Az avant pop dán képviselői négy év hallgatás után adták ki harmadik lemezüket, a Grasque-ot. Bár a képlet egyre inkább kristályosodik, miszerint ez voltaképpen Jannis Noya Makrigiannis dalszerző énekes egyszemélyes projektje, és ez az album egyértelműen alátámasztja ezt. A folk melódiáknak és a nagyzenekari megszólalásnak gyakorlatilag már alig van nyoma az új lemezen. Helyette inkább Makrigiannis kísérleti agymenéseinek van szánva a főszerep, amely bevallhatóan elég öncélúra sikeredett, mármint amennyiben ezt a zenekar oldaláról nézzük. Gyakorlatilag egy egyszemélyes kórus lelki bugyraiba tekinthetünk bele a cirka egy órahossza játékidő alatt, de aki kibírja a kezdeti megrázkódtatásokat, annak egy mély, érzelmes, izgalmas és változatos élményben lesz része.

A zenekarnak 2008-ban jelent meg első nagylemeze This Is for the White in Your Eyes címmel. Az orchesztralitás kitűnően vegyült a folkpop-pal, már akkor érezhető volt, hogy Makrigiannis egy jelenség. Hangja valahol Thom York és Jónsi közé tehető. 2012-ben kiadták a Rhine Gold-ot, ahol a hagyományosabb pop struktúra, és némi indie elektronika vegyült a képlethez, de éteri, illetve epic maradt a megszólalás, sőt a második eresztés egy jóval összeszedettebb és érettebb lemez volt, noha megszólalásában igen heterogén anyag volt. Az viszont érdekes, hogy a köztudatba elég lassan robbannak be. A Hollow Talk már a 2008-as első lemezen megjelent, mégis évekkel később a Bron/Broen (A híd) svéd-dán sorozat főcímzenéjeként vált ismertté. Azt azért hozzá tenném, hogy jómagam is a Hollow Talk-kal ismertem meg őket 2009-ben, ami akkor Vinterberg Submarino-jában szerepelt, már akkor borsózott a hátam tőle.

Tavaly kaptunk egy jó pár ízelítőt az albumból (Jeg Ser Dig, Face Melting, Serious Lover), amelyek azt bizonyították, hogy a Grasque-on történni fog valami, és így is történt. 

Makrigiannis elmondta egy interjúban, hogy alapvetően ő ezt egy szóló anyagnak szánta, aztán mivel elég közösre sikerült a végére a munka, meggondolta magát, és a következő COYB albumként adta ki. Jó szöveg, minden estre tényleg eléggé más mint az eddigiek. Valamilyen szinten a Rhine Gold hangzásvilágának a nyomdokain halad, de mindez a hagyományosan értendő pop zene rovására megy. Makrigiannis feláldozta a befogadhatóságot a kísérletezgetés oltárán. Ezen az albumon ugyanis az elektronikus zörejeké a főszerep, a ritmusok is programozottak, a vonósok szerepét pedig átveszik a szintetizátorok. Amíg a Rhine Gold egy törékeny egyensúlyban volt a gyengéd elektronikus hatás és az orchesztralitás között, addig a Grasque arányai eltolódtak. A folkos gyökerek megmaradtak, azonban kicsavarva, absztrakt vannak jelen egy-egy utalásban, vagy egy interlude gyanánt. Ebből a szempontból is eklektikus a lemez, hiszen angol, dán és a görög nyelv is megjelenik a szövegekben, vagy a dalcímekben. Zeneileg pedig ehhez még némi spanyol hatás is társul a Perfect Estecoda-ban. A folk absztrakttá tétele ebből a dalból ordít leginkább. Zseniális ahogyan ezek a hatások elmosódnak az elektronikus zenében, és az oda nem illőség mégis harmóniában tud működni. A másik nagyon feltűnő változás és arány eltolódás, az az elektronika előtérbe kerülése. Nyilván nem vad bpm-ekre kell számítani, de az ambient, a down tempo, vagy akár a hip-hop és az r'n'b is visszaköszön a lemezen. A COYB azért persze maradt az elektro-akusztika mellett, a megszólalás elsősorban akusztikus benyomást kelt, de szépen programozott ritmusszekció ez, amely mindenféle zörej szerű díszítésekkel van megtűzdelve. Ezek egy kántáló-jachtáló mechanizmust keltenek, amelyből a melódiát nekünk kell kihámozni. A dalok struktúrája közel sem mondható hagyományosnak. Az album hemzseg az olyan daloktól, amelyben éles ritmikai, vagy témabeli váltások vannak, amelyek látszólag megakasztanak egy valamilyen fajta építkezést, de gyakorlatilag színesítik mind hangzásilag, mind hangulatilag a lemez világát, és funkcionális hasznuk is van. Éppen ezért nehéz meghatározó dallamot megfogni, mégis ott van a pop a zenében, csak az éteri maszlagból kell kihámozni. Makrigiannis agymenési első hallgatásra nagyon intenzíven nehéz élményt hagynak. A gyakori hangzás és hangulatbeli, valamint ritmikai váltások, a különböző elektronikus díszítő "zörej" effektek, a hangtorzítások, maga az eklektikusság, ez mind nagyon sok. Tény, ez közel sem egy minimál album, hanem annak ellenkezője: itt halmozás van, nihil, elmerülés a különböző részletekben, amelyek nehezen ugyan, de kitartással összeállnak egy egésszé. A közös nevezőt kell felfedezni, ami nem más, mint Makrigiannis lelke. Ez az album egy érzelmi hullámvasút. Ebben a világban érdemes elmerülni, mivel katartikussága által saját mentáltréningünkhöz járulhat hozzá. Ennek a hangnak, zenének lelke van, függetlenül attól, hogy mennyire próbálják az alkotók saját határaikat feszegetni benne. A kísérletezgetés funkcionális haszna tehát pont az, hogy megmutatja számunkra, hogy csak látszólag húzódik ellentét az érzelem és a rideg kísérleti elektronika között. A Grasque érzelmi hullámvasútja a felhők közé vezet, és ott tart minket, nem fogunk leesni.

9/10

Com Truise - Silicon Tare

Choir Of Young Believers - Gamma Moth

Ezek a molyos témák milyen divatosak idén! Beszarás a banda új albuma, második hete nem tudok mást hallgatni! A Gamma Moth nagyon más, kevésbé éteri, mégis benne van a tipikus feeling. Vajon a Delta Machine tour volt ilyen hatással a zenekarra? Ez az irány mindenesetre elképesztő!!

Beacon - Escapements

Ennek a brooklyn-i duonak az Experiments már a második LP-je, de azért egy jó pár anyagon vannak már túl. Az első megjelenésük egy EP volt, No Body címmel, amely az r'n'b-t és a hip-hop-ot olvasztotta az elektronikus zene szirupjába. Már erre az EP-re jellemző volt, hogy az édes dallamok a sötét atmoszférával jártak násztáncot. Aztán 2013-ban jelent meg első nagylemezük, a The Way We Separate, amely kiterjesztette, egyszersmind elmélyítette ezt a hangzást, egy egyedi, sajátos világot kreáltak maguknak, nekünk. Az albumról itt írtam. Egy örök ellentét jellemzi zenéjüket, a hűvös elektronika lüktetése, amelyet megtölt lélekkel Thomas Mullarney étert kitöltő hangja. Első lemezük közel sem volt tökéletes, nagyon erős világot, atmoszférát  teremtett, azonban nem tudott az adott hangulatból kitörni, így elég homogénné, ismétlődővé vált. A végére teljesen erőtlen lett, bár az is igaz, hogy a szakítás koncepciólemeze volt. 2014 végén a duó kidobta az L1 EP-t, amelyen érződött, hogy nagyon sok minden történt. Hirtelen a homogenitás oldódni látszott. Érezhető volt, hogy ez egy átmeneti anyag, a valamivé fejlődés minialbuma. Minden egyes dal telitalálat volt az EP-n, és emiatt eléggé felcsigázta az érdeklődést: mit lépnek ez után? Az EP-ről itt lehet bővebben olvasni.

Az Escapements egyértelműen a fejlődés, a továbblépés lemeze. Az L1 által kijelölt utat járja be, teljesíti ki, egyszersmind bizonyítottá válik annak átmenetisége, ebben való elmélyülése. Ha jobban belegondolunk ez történt az előző EP-LP viszonylatában is. 

Jelen esetben azonban egy percig sem tudunk rossz szájízzel felállni az album meghallgatása során. A dalok sokkal rétegzettebbek, mint amit megszokhattunk eddig. A komplexitás mind a hangszerelésben, mind a dalok felépítésében, mind pedig az album szerkezetében tetten érhető. Kimondható, hogy a Beacon túlhaladta poszt r'n'b skatulyát. Az előző EP-n is érezni lehetett ezt, de jelen 11 dal ezt végérvényesen bebizonyította. Alapvetően azért hozzák a törtebb ütemeket, és az r'n'b hatás is tagadhatatlan, azonban az elektronikus zene spektruma teljesen kitágul ezen az anyagon. Jól áll nekik a break beat, kitűnő érzékkel nyúlnak az ambient-hez, a uk garage-hoz, az idm-hez, mégis a klubzenei hatás a legnagyobb bomba a lemezen. A BPM feltekerése először meglepő, de aztán olyan érzés, mintha mindig ezt csinálták volna. Az, hogy a house bele-bele kacsint ebbe a képletbe egy cseppet sem zavaró, mert teljesen hitelesek tudtak a fiúk maradni önmagukhoz. A zene egyértelműen továbbra is szférikus, hűvös elektronika, de továbbra is átmelegíti lelkünket Mullarney előadásmódja, a rendkívül jól eltalált dallamok által. Mindeközben természetesen nem tudjuk magunkat függetleníteni a dark atmoszférától. A dalok felépítésben is egytől egyig összetettek. A verzé-refrén felépítést felváltja az építkező, majd leeresztő ív, amelyet többször megszakít kiteljesedő instrumentális rész. Nehéz kiismerni a dalokat, de kis idővel már képesek vagyunk kivenni, mi a verzé, és mi a refrén, mert azért itt-ott megbújik az a sarokban. Az album hangulatában most is homogén, erős atmoszférájú, azonban zenei hatásokban, ritmikailag rendkívül sokszínű. A dalok sorrendje úgy lett meghatározva, hogy véletlen se üljön le egy pillanatra sem a lemez. A lassabb BPM-ű dalokat általában felpörgetettebbek követik, és így tovább. A sokszínűség miatt pedig nem sok az album melankóliája, sőt a végén még többet akarunk belőle. A The Way We Separate-nek pont az volt a legnagyobb hibája, hogy a monoton egyhangúsággal átitatott melankólia megölte az egységes képet. A fiúk tanultak a hibából, és csillagos ötösre javítottak három év után.

Ilyen melegséggel eltöltő rideg nagyvárosi zenét az Everything But The Girl késői lemezei óta nem nagyon lehetett hallani. Szubjektív véleményem szerint ők ezzel az albummal az EBTG jelenkori hangulati megtestesítői. Hallgatva a lemezt tiszta Lulluby of Clubland deja vu-m van.

A Beacon tehát egy újabb lépést tudott tenni, képes volt lélekkel teli nagyvárosi melankóliáját új köntösbe transzformálni, miközben atmoszférájának védjegyét nem adta fel, és underground tudott maradni.

8,5/10

Com Truise - Diffraction

Mindig ugyanazt halljuk, mégis minden egyes megjelenéssel elvarázsol. Ráadásul új ep a láthatáron Silicone Tare címmel április 1-én. Remélhetőleg nem tréfa.

Beacon - Escapements video

Az L1 után lehetett számítani arra, hogy érdekes irányt vesz a duó. Ahogyan kijönnek az újabb és újabb dalok az Escapements-ről, egyre jobban megbizonyosodom, hogy nem fogok az unalom posványába belesüllyedni, ha végre magamévá teszem az albumot. Az audio és a vizuál most is egyben, ahogy megszokhattuk.

Beacon - IM U video

Beacon - IM U

Tycho - Awake (Remixes)

Végighallgatva a remix albumot meg kell állapítsam, sokkal változatosabb mint maga az Awake. Mégis kedvet kaptam az alapmű végighallgatásához is, főleg, hogy kedves emlékek fűznek hozzá!