Az avant pop dán képviselői négy év hallgatás után adták ki harmadik lemezüket, a Grasque-ot. Bár a képlet egyre inkább kristályosodik, miszerint ez voltaképpen Jannis Noya Makrigiannis dalszerző énekes egyszemélyes projektje, és ez az album egyértelműen alátámasztja ezt. A folk melódiáknak és a nagyzenekari megszólalásnak gyakorlatilag már alig van nyoma az új lemezen. Helyette inkább Makrigiannis kísérleti agymenéseinek van szánva a főszerep, amely bevallhatóan elég öncélúra sikeredett, mármint amennyiben ezt a zenekar oldaláról nézzük. Gyakorlatilag egy egyszemélyes kórus lelki bugyraiba tekinthetünk bele a cirka egy órahossza játékidő alatt, de aki kibírja a kezdeti megrázkódtatásokat, annak egy mély, érzelmes, izgalmas és változatos élményben lesz része.
A zenekarnak 2008-ban jelent meg első nagylemeze This Is for the White in Your Eyes címmel. Az orchesztralitás kitűnően vegyült a folkpop-pal, már akkor érezhető volt, hogy Makrigiannis egy jelenség. Hangja valahol Thom York és Jónsi közé tehető. 2012-ben kiadták a Rhine Gold-ot, ahol a hagyományosabb pop struktúra, és némi indie elektronika vegyült a képlethez, de éteri, illetve epic maradt a megszólalás, sőt a második eresztés egy jóval összeszedettebb és érettebb lemez volt, noha megszólalásában igen heterogén anyag volt. Az viszont érdekes, hogy a köztudatba elég lassan robbannak be. A Hollow Talk már a 2008-as első lemezen megjelent, mégis évekkel később a Bron/Broen (A híd) svéd-dán sorozat főcímzenéjeként vált ismertté. Azt azért hozzá tenném, hogy jómagam is a Hollow Talk-kal ismertem meg őket 2009-ben, ami akkor Vinterberg Submarino-jában szerepelt, már akkor borsózott a hátam tőle.
Tavaly kaptunk egy jó pár ízelítőt az albumból (Jeg Ser Dig, Face Melting, Serious Lover), amelyek azt bizonyították, hogy a Grasque-on történni fog valami, és így is történt.
Makrigiannis elmondta egy interjúban, hogy alapvetően ő ezt egy szóló anyagnak szánta, aztán mivel elég közösre sikerült a végére a munka, meggondolta magát, és a következő COYB albumként adta ki. Jó szöveg, minden estre tényleg eléggé más mint az eddigiek. Valamilyen szinten a Rhine Gold hangzásvilágának a nyomdokain halad, de mindez a hagyományosan értendő pop zene rovására megy. Makrigiannis feláldozta a befogadhatóságot a kísérletezgetés oltárán. Ezen az albumon ugyanis az elektronikus zörejeké a főszerep, a ritmusok is programozottak, a vonósok szerepét pedig átveszik a szintetizátorok. Amíg a Rhine Gold egy törékeny egyensúlyban volt a gyengéd elektronikus hatás és az orchesztralitás között, addig a Grasque arányai eltolódtak. A folkos gyökerek megmaradtak, azonban kicsavarva, absztrakt vannak jelen egy-egy utalásban, vagy egy interlude gyanánt. Ebből a szempontból is eklektikus a lemez, hiszen angol, dán és a görög nyelv is megjelenik a szövegekben, vagy a dalcímekben. Zeneileg pedig ehhez még némi spanyol hatás is társul a Perfect Estecoda-ban. A folk absztrakttá tétele ebből a dalból ordít leginkább. Zseniális ahogyan ezek a hatások elmosódnak az elektronikus zenében, és az oda nem illőség mégis harmóniában tud működni. A másik nagyon feltűnő változás és arány eltolódás, az az elektronika előtérbe kerülése. Nyilván nem vad bpm-ekre kell számítani, de az ambient, a down tempo, vagy akár a hip-hop és az r'n'b is visszaköszön a lemezen. A COYB azért persze maradt az elektro-akusztika mellett, a megszólalás elsősorban akusztikus benyomást kelt, de szépen programozott ritmusszekció ez, amely mindenféle zörej szerű díszítésekkel van megtűzdelve. Ezek egy kántáló-jachtáló mechanizmust keltenek, amelyből a melódiát nekünk kell kihámozni. A dalok struktúrája közel sem mondható hagyományosnak. Az album hemzseg az olyan daloktól, amelyben éles ritmikai, vagy témabeli váltások vannak, amelyek látszólag megakasztanak egy valamilyen fajta építkezést, de gyakorlatilag színesítik mind hangzásilag, mind hangulatilag a lemez világát, és funkcionális hasznuk is van. Éppen ezért nehéz meghatározó dallamot megfogni, mégis ott van a pop a zenében, csak az éteri maszlagból kell kihámozni. Makrigiannis agymenési első hallgatásra nagyon intenzíven nehéz élményt hagynak. A gyakori hangzás és hangulatbeli, valamint ritmikai váltások, a különböző elektronikus díszítő "zörej" effektek, a hangtorzítások, maga az eklektikusság, ez mind nagyon sok. Tény, ez közel sem egy minimál album, hanem annak ellenkezője: itt halmozás van, nihil, elmerülés a különböző részletekben, amelyek nehezen ugyan, de kitartással összeállnak egy egésszé. A közös nevezőt kell felfedezni, ami nem más, mint Makrigiannis lelke. Ez az album egy érzelmi hullámvasút. Ebben a világban érdemes elmerülni, mivel katartikussága által saját mentáltréningünkhöz járulhat hozzá. Ennek a hangnak, zenének lelke van, függetlenül attól, hogy mennyire próbálják az alkotók saját határaikat feszegetni benne. A kísérletezgetés funkcionális haszna tehát pont az, hogy megmutatja számunkra, hogy csak látszólag húzódik ellentét az érzelem és a rideg kísérleti elektronika között. A Grasque érzelmi hullámvasútja a felhők közé vezet, és ott tart minket, nem fogunk leesni.
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése