Key House Mirror trailer

Nøgle hus spejl poster

Jesszus mi történt, amíg érzéketlen voltam mélyebb alkotásokra??? Dán dömping van, ráadásul Noer-ről sem szabad elfelejtkezni, ha már Lindholm is említésre került ma. És ez is kijött bakker!

Nordvest

Mivel is lehetne az új évet kezdeni, mint egy viszonylag friss dán drámával! A 2013-ban készült alkotást Michael Noer rendezte és írta. Noer nevét illik megjegyezni, egyrészt mert ez a film is meggyőzött, másrészt pedig ő az a rendező, aki Tobias Lindholm-mal együtt rendezte, valamint együtt írta a 2010-ben készült R című börtöndrámát. Ennek a két embernek a munkássága tele van párhuzammal, ugyanis az R-t mindkét rendező gyökerének lehet tekinteni. Noer inkább a dokumentumfilmekben volt korábban otthon, Lindholm pedig ezzel a filmmel debütált. Szóval mindkét rendező első nagyjátékfilmje volt. Ettől persze a R nem lenne referencia film, de ha megvizsgáljuk milyen úton is járnak az alkotók, akkor a párhuzam tagadhatatlan.

A dán filmgyártásban egyfajta új hullám van kialakulóban, amely erős társadalomkritikai látásmódot próbál előtérbe helyezni, szemben a "hagyományos" mélylélektani látásmóddal. Vitatható ennek eredetisége, hiszen korábban Nicolas Winding Refn is próbálkozott ezzel az aspektussal, éppen ezért én azt mondanám, hogy ez a fajta láttatás inkább a reneszánszát éli. Thomas Vinterberg 2010-es Submarino-jában is társszerző volt Lindholm, amely szintén szociografikus dráma volt. Tehát az új hullám vezéregyéniségei mindenképpen Lindholm és Noer, és ha az alkotói pályájukat nézzük, igen erős az ábrázolásmódbeli hasonlóság.

A Nordvest mindenképpen pengeélen táncol, hiszen a koppenhágai alvilág szociometriáját kívánja felvázolni, annak kapcsolatrendszerével, vagy leginkább függőségi rendszerével, de emellett vagy leginkább emögött komoly lélektani dráma folyik. Azontúl, hogy megismerjük egy betörő mindennapjait és szociális problémáit, nem a személyt elkülönítve látjuk, hanem saját családi életével. Ezzel a láttatással elkerülhetetlen az intenzívebb érzelmi élmény kiváltása, hiszen a középosztálytól életidegen szubkulturális közegbe beleolvadnak mindenki számára ismerős emocionális élmények, amelyek oldják az esetleges ellenérzéseket a cselekményekkel kapcsolatban. A szociografikus megközelítés egyfajta realista ízt kölcsönöz a filmnek, és ez mindenképpen sajátja az említett dán újhullámnak. A Nordvest tehát ízig-vérig realista, és csak pont annyi szubjektív tényezőt enged be, mint ahogyan azt az R tette. Nincs idő az érzelmekre, vagy is inkább nincs értelme foglalkozni vele, mert az alvilágban ennek nincsen funkciója. Az egy másik kérdés, hogy az alvilágban is létezik család (mint a társadalom alapköve), és természetes, hogy itt törnek felszínre az érzések, hiszen itt élhetőek meg, tehát egy nagyon picikével mintha itt mégis több lenne a szubjektív elem. Azonban félelmetesen ugyanaz az üzenete ennek a filmnek is, mint az R-nek: az érzelmek megélésének ára van, mégpedig fatális.

Casper (Gustav Dyekjaer Giese) betörő, akinek elege van már abból, hogy megrendelője mindig palira veszi. Egy véletlen folyamán megismerkedik Bjorn-nal (Roland Moller), aki új távlatokat nyit meg a fiatal számára. Végre több pénzt kap, többet is tud hazaadni, csak egy bökkenő van, a múlt nem engedi.....

Elgondolkoztatott az, hogy az emberi butaság, vagy a racionális belátás, vagy idealizáltság miatt de miért követi el az ember ugyanazokat a hibákat az életben. Jelen esetben kis idő alatt többször is, pedig a bukásokból rengeteget lehetne tanulni. Mindenesetre az adott szituáció viszonylatában érdemes ezt értelmezni.

A film tehát nem sokban távolodott el az R ábrázolásától és lehetséges tanulságaitól, ellenben Lindholm második filmjével, az Emberrablással. Ő mintha többet mert volna transzformálni saját keretein belül. Ezzel nem mondom azt, hogy a Nordvest az alkotói munkásságban stagnálást jelentene, eleve két film után ez egyébként sem jelenthető ki. Azonban az kétségtelen, hogy ez a film többet merít elődjéből mint Lindholm másik filmje, és az is biztos, hogy kitűnő társadalomkritikai üzenetet hordoz. Kíváncsian várom a rendező milyen irányba is indul el következő filmjével.

7/10

R

Az Emberrablás (Kapringen, 2012) rendezőjének Tobias Lindholm-nak első filmjét végre sikerült bepótolnom. Kezdek ráérezni Lindholm stílusára és azt kell mondjam, hogy nagyon is bejön. Erre visszatérek egy kicsit később, de nézzük a filmet:

Az R egy rögrealista börtöndráma, inkább börtönthriller, nem is tudom. Érzelgősködni itt nincs idő, ugyanis ebben a börtönben a legkeményebb fiúk vannak elhelyezve, akik erőszakos bűncselekmények elkövetéséért ülnek. Végül is ennyit tudunk. A történetet túl nyomó részt Rune (Pilou Asbæk) szemszögéből látjuk, aki bekerül ebbe a zárt börtönbe. Éppen érintik mit követett el, valami késeléses ügylet, de ettől többet nem kötnek az orrunkra. Érdekes volt, hogy a drámát nem múltbéli szálakból építették fel, egyszerűen ez nem volt fontos. Másik kedvenc börtöndrámám a Bűnök (Forbrydelser, 2004) erre az aspektusra épített, úgy bontakozott ki a cselekmény. Az R-ben a farkastörvények által behatárolt élet túlélni akarásából bontakozik ki a dráma, és ettől az aspektustól nem is tér el a film folyamán. A szűk élettér, akárcsak az Emberrablásban, klausztrofób szorongást vált ki a nézőben. A börtönélet nem engedi meg, hogy az érzelmek kimutatásra kerüljenek. Az érzelmek lefolytása hatalmas feszültségeket generál, egyrészt a rabokban, másrészt bennünk a nézőkben is. Az agresszió az, ahogy ezek a feszültségek levezetődhetnek, de a nézőben ez ellentétesen hat, csak fokozza a feszültséget. Talán ez egy nagy hibája a filmnek, nem hagyott levezetést, ugyanakkor realizmusából fakad mindez, és hát a nézőpontból. Az Emberrablásban a számos nézőpont lehetővé tette az érzelmek feltörését, és ezáltal levezettette a feszültséget.

Rune csicska lesz a börtönben, ez már az első nap világossá válik számára. Minden vágya, hogy békén hagyják, ki akar maradni a bent működő nem hivatalos alrendszerek működéséből. Elég hamar rájön, ez nem fog menni, részesévé kell váljon, csak így tud túlélni. Egy véletlen folytán ki tud magának harcolni egy számára előnyös pozíciót, de hiba kerül a rendszer működésébe, és ez a hiba bizony fatális jellegű.

Kitűnő börtönszociometria rajzolódik ki, de annyira szövevényesek az érdekkapcsolatok, hogy bizony sokszor becsapnak minket, és a végére tulajdonképpen mégsem tudjuk ki kivel van. Említettem az érzelmeket. Amennyiben egy elítélt megéli azokat, az is végzetes lehet számára....

Szóval kezdek ráismerni egy Lindholm filmre. Szűk, erősen behatárolt helyszín, ebből eredő feszültség nézőre nyomása. Túlnyomó részt férfi szereplők alkalmazása, az R esetében teljes egészében. Ebből eredően maszkulin dráma csinálása, ahol a legkevésbé sincs női hisztéria, hanem realista tragédia van, ahol a feszültség emocionális levezetődésének gátja van. Erősen szociális- a társadalmi problémákra fókuszáló- nézőpont, szemben a skandinávoknál igen gyakori elsősorban a középosztályt érintő pszichológiai problémaközpontú nézőponttal.

Lindholm első filmje nagyon mellkasra ülős, nehéz film. Két filmjének ismeretében azonban egyértelműen látszik a fejlődés. Pilou Asbæk mindkét filmben szerepelt és meggyőzött, alig várom a Boe féle komédiát hogyan fogja majd megoldani.

7/10