A boldogság íze (Smagen af sult, 2021)

  

H.R. Boe (Christoffer Boe) 2020-as filmdrámája már eléggé eltávolodik a korai filmek "Lynch-i" ábrázolásmódjától. Ahogy haladunk a filmográfiában (ide nem értve a sorozatokat) egyre inkább azt érzem, hogy az iró-rendező nem hogy megtalálta volna az egyéni stílusát, hanem valamilyen okból adódóan elvesztette, vagy leginkább elengedte azt. A legutolsó filmje, amely tobzódott a groteszkben, a szürrealizmusban a 2011-es Beast volt, és anno már azt sem találtam egy Rekonstukció (Reconstruction, 2003) vagy egy Minden rendben lesz (Alting Bliver Godt Igen, 2010) színvonalához felérő filmnek. Aztán a Spies & Gilstrup-el (2013) végképp eltávolodott ettől az ábrázolásmódtól, majd a 64-es betegnapló (Journal 64, 2018) Q ügyosztály történetével végképp nem értettem mi is történt. A Boldogság Ízével ennek ellenére nincs elveszve semmi. Felfogtam, valami miatt az általam kedvelt ábrázolásmód a múlté, nosza akkor próbáljuk élvezni azt, amit most nyújt. És lám csodát, ezt kanyar nélkül meg lehet tenni. Remek egyensúllyal megírt filmdrámát kaptunk (ami egyébként a dánoknál nemzeti védjegy), amiben Tobias Lindholm volt segítségére, aki remek forgatókönyveket tud írni, nem mellesleg rendezői vénája sem utolsó. Egy Michelin csillagra hajtó házaspár történetét látjuk azon az úton, ahol megvalósítják álmaikat. Ennek ellenére nem gasztropornót látunk, hanem egy házasság hanyatlását. Pedig mindent megtesznek annak érdekében, hogy gyönyörködjünk az ínycsiklandó ételek látványában. Minél inkább gomolyognak a felhők a család felett, annál esztétikusabb képeket látunk az ételekről, alapanyagokról, illetve úgy egyáltalán. A fényképezés, a kamerahasználat, az operatőri munka zseniális ebben a filmben. A színek használata, a kontrasztok, mintha a film egy fine dining lenne. Mindezt úgy alkalmazza, hogy kontrasztot képez a drámai eseményekhez. Ami mégis betalált nálam az, hogy a tökéletesre megkomponált képek szinte az emelkedettségig fokozva vannak, ezáltal egy-egy pillanatra elrugaszkodik a valóságtól és beszűrődik egy ici-pici szürrealizmus. Ezeknek konkrét funkciója talán a sorsfordító pillanatok meghatározása, mégis inkább mint esztétikai élmények voltak ezek jelentősek (pl. gombatelep az erdőben). Külön dícséretet érdemel az, hogy megvezet minket a film, érezni is a közepétől, hogy nem azt nézzük, amit látunk. A végén a csavar ezt elég földbe döngölősen tudtunkra is hozza, így a maga tanulságával katartikus lezárást kap a történet. Nikolaj Coster-Waldau számos alkalommal bizonyította már, hogy hatásosan tud drámai szerepeket is játszani, így korántsem akarom a mainstream jelzőt ráakasztani. Katrine Greis-Rosenthal-ról hirtelen egy másik közismert svéd színésznő ugrott be, nem ismertem eddig, de figyelni fogok rá ezentúl. Összegezve minden ellenérzésem ellenére H.R. Boe új filmje megérintett, nem látom ugyan mit és hogyan akar láttatni, de még mindig érdemes rá figyelni.

7/10

Spies & Glistrup

"Szex, drog és adózás" ahogyan az első lényegbe vágó visszhangokat lehetett olvasni Christoffer Boe 2013-as komédia-drámájáról. Valóban, e három téma köré végül is az egész történet felépíthető, de Boe a szórakoztatás mellett véleményem szerint valami mélyebbet is meg akart mutatni ezzel a filmmel, amely részben életrajzi, részben fiktív elemekből épül fel. Az elkülönítés feltételezem annak menne olajozottan, aki mélyen beleássa magát e két hóbortos úriember életébe. Mindenesetre a karakterek és maga a történet is karikatúra szerű, még akkor is ha esetleg minden szempontból hitelesnek tekinthető, mindenből a túlzás árad amely megágyaz a komikum számára.

Szex

Simon Spies utazási ügynökség vezető megcsinálja élete üzletét, amikor ügyvédje és barátja Mogens Glistrup segítségével felvásárolnak egy légitársaságot, amellyel megszűnik utazásszervezésük legnagyobb függőségi helyzete. Spies híres arról, hogy nem fukarkodik ha partizásról van szó, szereti a lányokat, a változatosságot és a kettő kombinációját legfőképp. Nem is nagyon foglalkozik mással ezenkívül, az üzleti dolgokat Glistrup intézi. Spies-t a kiapadhatatlan libidója vezérli, amely a mennyiség felé billenti a mérleg nyelvét. Hozzá kell tenni, hogy egy középkorú, marxszakállas, köpcös kujonról van szó, jómagam nem így képzelek el egy "szexgépet". Mégis fallikus témában újat mutatott (etéren azért nem gondoltam volna), a gorillás jelenetet egy ideig biztos nem verem ki a fejemből.

Drog

A minőség és legfőképpen a mennyiség korlátlan élvezete egyenesen vezet az ezirányú ingerek iránti érzéketlenséghez. Spies kiég a testiség és a mértéktelen nihil kánaánjától, amely egyfajta önmaga felé forduláshoz vezet. A módja, ahogy ezt a nihil embere teszi, cseppet sem meglepő. A hatvanas években oly divatos spiritualista (ál)pszichológia felé fordul, amely tudatának kiszélesítését veszi célba. Érdekes módon módosult tudatállapota is tökéletesen megfeleltethető nihilista felfogásának, csak már más dolgok is kellenek ehhez. A mennyiség itt is központi szerepet játszik.

Adózás

Mindeközben Glistrup tudata is tágul, bár ő kimarad mindig barátja hóbortjaiból, ő családos életet él. Teszi ezt úgy, hogy vérszemet kap amikor rájön, hogyan lehet legálisan kibújni a társaságnak az adók megfizetése alól. Ennek komoly ideológiai alapját véltem felfedezni, főként hogy Glistrup mindig hangoztatta, hogy mennyire nem szereti Marx-ot. Az adófizetést tekinthetjük inmorálisnak egy olyan társadalomban, ahol enyhe túlzással az egyenlőség oltárán magát a szabadságot áldozták fel. A fiúk kereskedelmi sikere, amely együtt jár persze az adófizetést legális eszközökkel való kijátszással, a szabadságot azon belül is az egyéni szabadságot kívánja szimbolizálni. A szociáldemokrácia intézményrendszere mediokratikus, ahol az egyének egy állami gépezetben robotolnak. Glistrup ezt a középszerűséget robbantja szét ötleteivel, csak van ezekkel egy bökkenő. Mi történik akkor, ha mindenki szeretne élni egyéni szabadságával?

A két barát tehát igen csak különbözik. Spies habzsolja az életet (van miből), nem gondolkodik, Glistrup pedig otthon van a szabályokban és alakítani szeretné őket. Az ösztön találkozik a felettes énnel. Aztán rájövünk, hogy mégis egyformák, hiszen Glistrup is saját vágyait juttatja érvényre. Az ő "ösztöne" intellektuális és ideológiákból táplálkozik.

Hová vezet vágyaink mértéktelen kielégítése?

Erre így vagy úgy választ kapunk ahogy az események végigpörögnek előttünk. Boe nyilván ezt is megszerette volna mutatni, de véleményem szerint ez a film a barátságot állította a középpontba. A fenti kérdésnek tehát véleményem szerint a barátság dimenziójában van létjogosultsága, választ ebben az értelmezési keretben kell keresni.

Christoffer Boe ezzel a filmjével végképp eltávolodott a transzcendens láttatás eszközétől, amely korábbi filmjeit jellemezte (Rekonstrukció, 2003, Allegro, 2005). Nicolas Bro-val már nem először dolgozik együtt, lassan a Boe múzsája címet is elnyerheti. Külön ki kell emelni Bro és Pilou Asbæk színészi játékát, hiszen két koros (el voltak maszkolva) és igen erős valós egyéniséget kellett megszemélyesíteniük. Asbæk valószínű hetekig gyakorolhatta Spies szemöldök tic-jét és jellegzetes menését. Bro-t most is megtalálta az agilis politizáló szerep, amelyet most is teljes átéléssel adott.

A film különös életrajzi élmény, csak a rendezői munkássággal való összeegyeztetéssel vannak problémáim. Nem tudom, hogy ez most valami rendkívüli izé, vagy Boe elindult egy másik úton. Azt gondolom, hogy Boe már megtalálta az útját, amelyből még mindig számos elágazás lenne. Nem látnám értelmét annak, hogy a mediokrácia útjára lépjen.

6/10

Spies&Glistrup Trailer

Itt a trailer-je az új Boe filmnek. Na ez biztos nem a méltóságteljes öregedésről fog szólni, merthogy élni azt tudnak. Azonban tényleg úgy tűnik, hogy Boe-s védjegyet ez nyomokban sem fog tartalmazni....vagykitudja.

Spies&Glistrup poster

Christoffer Boe életrajzi filmet rendez? Szent Isten!!! Eddig azt hittem a szürrealitás az ő asztala. Végül is David Lynch-nél is megbocsájtottuk azt az egy kitérőt, nem?

Beast

Most ezerrel pörgök dán film ügyben. Rengeteg még a pótlandó, és az utóbbi időben virágkorát éli nemcsak a dán, de a norvég és svéd filmgyártás is. Teljesen véletlenül fedeztem fel, hogy Christoffer Boe-nak új filmje jött ki. Helyesebben mostanra nem is annyira új, hiszen 2011-ben készült. Olyan alkotásokat köszönhetünk neki mint a Rekonstrukció (2003), az Allegro (2005), vagy a Minden rendben lesz (2010). Boe világára jellemző a szürreális látásmód, a valóság és a fikció keverése. Azt gondolom mai európai író-rendezők közül ő csinálja ezt a legjobban, amolyan dán Lynch csak másképpen. Az érzékeltetéshez elég annyi, hogy az Allegro egy mai nyugati fiktív Stalker történet volt. Szóval merészen nyúl a témákhoz, és többé-kevésbé jól is sülnek el a dolgai.

A Beast elég betegre sikeredett, vagy ami durva értelmezhetjük ezt naturalistának is, ami ugye nem beteg. A test, a hús, a vér kultusza öleli körbe a filmet, amolyan filmes eszközökkel megkomponált Medulla. Képi világában olyannyira gyönyörű, mint az említett Björk album. A lelassított pillanatképek (kvázi fényképek), a gyönyörű kamarazenével éppen olyan hatásosak voltak, mint Trier Melancholiájában. Tehát a természet gyönyörű.....vagy mégse? Itt jön a Boe-i csavar, ugyanis a természet kegyetlen is legyen az általánosan, vagy emberiként értelmezve. A természet rendje az egyé válás, mint ahogy az ember Istennel egyesül a halál után, vagy hogy pont ebből keletkezik az új élet. Az eltávolodás pedig veszteséggel, fájdalommal jár, ez esetben könyörtelen fizikai kínokkal...

A történet maga egy szerelmi háromszög. Bruno (Nicolas Bro) és Maxine (Marijana Jankovic) házaspárok, kezdetben boldogok voltak majd lassan eltávolodtak egymástól. Valdemar (Nikolaj Lie Kaas) is nős, de Maxine-nal találkozgat, egyikőjüknek sem működik a házassága. Bruno a gondok óta igen furcsa, hasi tájékon hatalmas kínjai vannak, amely miatt kórházba is kerül. Fétise, hogy magában akarja érezni feleségét. Szexuális játéka, hogy egy késsel megvágja Maxine-t, és nyalogatja a vérét. Ez csak a kezdet, fizikailag egyre rosszabbul lesz, és egyre jobban vonzódik a húshoz.....

Boe-i látásmód itt is maximumon, hiszen nem tudhatjuk pszichózis amit látunk, vagy szürrealizmus. Elég csak arra gondolni, amikor a várost egy vízbe csöppent vércsepp szétoszlásán keresztül látjuk. Egyébként a Minden rendeben lesz pszichotikus vonalát folytatja ebben a filmben, de nem ismétli azt a látásmódot. Személy szerint nekem a történet nyomasztó volt és lassúcska, így minden pozitívum ellenére nem ez lesz a kedvenc filmem tőle, sőt talán ez tettszett eddig a legkevésbé, de sebaj mert jön idén a Spies&Glistrup.

6/10