A múltkor valahol ott hagytam abba, hogy nem is értem hogyan adta a nevét Susanne Bier a Serenához. Hol vannak azok a idők, amikor Bier kapásból három egymásutáni filmjével ( Hogy szeretsz? 2002, Testvéred feleségét 2004, Esküvő után 2006) nyűgözte le a mozinézőket. Ha őszinte akarok lenni az Esküvő után volt az utolsó őszinte és spontán filmdrámája. Ez után már csak mesteri pontossággal összerakott drámák következtek, amelyből hiányzott az ember közeliség, a hétköznapiasság, ráadásul erős volt bennük a moralizálás (A tűz martaléka 2007, Egy jobb világ 2010). Ezek sem voltak rossz filmek, sőt az Egy jobb világ még Oscar szobrot is kapott, de kevésbé volt már intim, valami megváltozott. Tulajdonképpen a 2012-es Csak a szerelem számít sem volt rossz film, a könnyed szórakozás mesterien vegyült benne drámai elemekkel, érdekes kísérlet volt, és mintha azt vetítette volna előre, hogy ismét visszakanyarodik az intimebb hangvételhez. Nem ez történt, nemcsak a Serena esetében, de a Második esély-nél sem az intimitás faktor az erős pont.
Bier tehát maradt azon az úton amelynek a kicsúcsosodása egyértelműen az Egy jobb világ volt. Morális kérdéseket boncolgat nem éppen hétköznapi események keretei között. Az intimitás, az ember közeliség ismét a háttérben marad. Azonban itt a döntés már tudatosnak tűnik, vagyis inkább azt érzem, hogy Bier csak azért is rájátszott erre az irányvonalra. Nincs ezzel baj, változik ő is, más dolgok érdeklik, és most már más eszközöket is használ.
Ami miatt mégsem veszünk el a moralizálás átlagos posványában, az pont az eszközhasználatban keresendő. Bier ennyire még sohasem sokkolta a nézőt, mint ebben a filmjében, vagy legalábbis vizuálisan ennyire még sohasem váltott ki meghökkenést. Emlékszem az Egy jobb világ is utazott a sokkhatásra, de ott még az emóciókon keresztül történt az, konkrétan: izgulhattunk a gyerekekért. Itt a vizualitásnak kevés szerepe volt. Apropó gyermekek! Azt gondolom általuk a különböző érzelmek előcsalogatása a nézőből hatványozottan történik. Az ember alapszintű empátiáját használja ki, amely egy film megnézése közben nem manifesztálódhat konkrétan (ideális esetben) gondoskodássá. Ez igen kellemetlen, mert erős frusztrációt eredményez, de ezáltal erős érzelmet vált ki. A vizuális sokk hatás pedig tesz az egészre egy lapáttal.
Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) és társa Simon (Ulrich Thomsen) rendőrök és kapnak egy riasztást, ahol a bedrogozott pár (Nikolaj Lie Kaas, May Andersen) lakásában találnak egy csecsemőt aki a saját ürülékében fetreng, és síró görcse van. Mindeközben Andreas gyermeke bölcsőhalált hal, felesége Anna (Maria Bonnevie) összeomlik és Andreas úgy dönt, hogy kicseréli a két gyermeket, ezzel megadva a másik gyermeknek egy szebb jövő lehetőségét, és feleségének a "teljes család" illúziójából eredő boldogságot. Természetesen a csere után nem hogy jobb lesz minden, hanem rosszabb, és a film a moralitással kikövezett ösvényen halad szépen a végkifejlet felé.
Van e jogunk eldönteni azt, hogy hol van egy gyermeknek jobb sorsa? Van e jogunk ítélkezni mások cselekedetei, élete felett? Miért nem ismerjük fel ha másik ember problémával küzd? Van e megbocsájtás a téves döntések után? Megannyi dilemmával őrlődünk és nemcsak a film alatt, de megnézése után is.
A cselekmény kevés teret ad katarzisra, leginkább a frusztrációt fokozza, nemcsak vizuálisan sokkol, de kvázi a film csattanójával sem nagyon nyerünk feloldozást, csak kattogunk tovább a dolgon. Szerencsére némi útmutatást kapunk a végére, az empátia és az elfogadás által nyújt némi katarzist, de túlzásokba nem estek a szerzők.
A forgatókönyvet egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi és ezért össze is tehetjük a kezünket. Jensen rohadt jó forgatókönyveket tud írni, és ez is ott van rendesen. Igen, a történet abszurd, de az első tíz percben lejön, hogy ezzel a művészi túlzással sokkolják a nézőt. Ez a túlzás egy cseppet sem zavaró, amolyan karikatúraszerűen hat. Eléri a célját: a földbe döngöli a nézőt, a mellkasára ül és nem engedi.
Bier egyébként végig pengeélen táncol a morális kérdésekkel. Nagyon ügyesen egyensúlyozik, és sohasem billenünk a szájba rágás felé, ugyanakkor realistának sem mondanám az abszurd történetvezetés miatt. Szóval ad is, meg nem is megoldást, leginkább csak érzelmi katarzis formájában és ez az egyensúly az egyik legerősebb tulajdonsága a filmnek.
Ugyan az abszurditás oltárán egy kicsit feláldozottnak érzem az intimitást, mert kevés szereplőt ismerünk meg igazán, mégis ennek ellenére Bier legutóbbi drámái közül ez a legszemélyesebb darab. Köszönhetjük ezt Nikolaj Coster-Waldau-nak (Fejvadászok, 2011) aki kitűnően hozza a kétségek között vergődő, mindenkinek és leginkább magának megfelelni akaró édesapa szerepét. A maga nemében Maria Bonnevie is nagyon jól játszik, csak kár, hogy nem engednek teret karakterének mélyebb értelmezésére. A legnagyobb jellemfejlődésen a baba anyját alakító May Andersen esik át és ha ez nem történt volna meg, katarzist sem kapnánk a végére. Úgyhogy siránkozhatok azon, hogy ez egy gyenge pontja a filmnek, de rá kell jöjjek, hogy bizony ennek is funkciója volt, ettől függetlenül Andreas társa a Simon-t alakító Ulrich Thomsen (Ópium: Egy elmebeteg nő naplója, 2007) egy kiaknázatlan potenciál maradt.
Sokan mondják, hogy ez nem egy szerethető film. Valóban nem az, de ez leginkább a témaválasztásból fakad. Ugyan ez a film is mérnöki pontossággal szerkesztett és közel sem olyan intim mint a korai alkotások, mégis azt mondom, hogy ez az utóbbi évek legjobb Susanne Bier filmje. Minden precízségével, minden sokkjával, és minden gyengeségével. Ugyanazt érzem mint a Csak a szerelem számít esetében: a hamu alatt ott a személyesség. Ezt nem kellene elfelejteni.
8/10
