A film amely után azt kérded magadtól mit is láttál. Merthogy thrillert ígértek, aztán kiderült, hogy introspektív drámát látunk. Végül is nincs ezzel gond, szeretem azokat a filmeket, amelyek a lélek bugyraiban lubickolnak, ahol az esemény metafora, avagy egy személyiségrajz, amely által világossá válik mi is történik valójában. Ez a Sara Johnsen által rendezett norvég filmdráma egy naturális kompozíció abban az értelemben, hogy egyszerre reprezentálja a természet mindenhatóságát, ebből eredő gyönyörűségét, és a kegyetlenségét is. Az egyé válás eufóriája keveredik ezáltal a szét váláshoz kötődő szorongással, és ez a kettős hatás erősen az emberre nehezedik, miközben próbálja megfejteni a történetet. Ebben a narrátor van a néző segítségére. A történetvezetés világos, érthető, a kockákat jól össze lehet illeszteni. A film elején lelövik a poént, amely ez esetben szükséges, és az idő múlásával sejthetjük, hogy mi állt a cselekmények hátterében. A sejtésen van a hangsúly, hiszen ezúttal konkrét válaszok nem lesznek. Gyilkos, avagy áldozat, nem más mint egy kislány, ahogy a narrátor fogalmaz. Ez a ködösített gondolatvezetés keretbe foglalja a filmet, de azt gondolom enélkül is kikövetkeztethetőek az okok és hatások.
Egy testvérpárt találnak holtan az erdőben, mellettük egy nőt, aki gyenge de még életben van. A nyomozónő (narrátor) pedig megpróbálja kideríteni mi is történt. Egyszerű krimiséma. Sajnos a történet lassan halad előre, amelyet nem kárpótol a meseszép helyszín, és a végkifejlet (a történet eleje) felé haladás várakozási feszültsége sem.
A gyermeki ártatlanság ideális, paradicsomi állapotát újjáépíteni mélyen az erdőben, szerelem és szenvedély által, lehetetlen küldetés mert múltunk rabjai vagyunk. Ugyan az erdő oltalmat ad, de nem véd meg minket a vadtól, magunktól, múltunktól.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése