2014. június 30., hétfő

Kraftidioten trailer



Na ez akkora marhaság lehet, hogy meg kell nézni. Ezt a szerb maffia baromságot úgy látom nagyon szeretik a skandinávok. Skarsgaard-ért meg egyébként is rajongom!

Tricky feat. Francesca Belmonte - Nicotine Love



A biztonsági játék és a kísérletezgetés között egyensúlyozó és egyébként nagyon is eltalált False Idols után idén új Tricky album jelenik meg. A címének saját anyakönyvezett nevét az Adrian Thaws-t választotta, gondolom arra utalva, hogy ez lesz az eddigi legszemélyesebb anyaga (mint mindig). Az album szeptember elején fog kijönni és itt az első ízelítő róla a Nicotine Love. Hát első hallásra itt nem lesz biztonsági játék, de azt sem szeretném ha cikibe menne el mint korábban tette egy párszor. Minden esetre érdekes ez a track, olyan nem is tudom, talán okés vagy mégsem?

2014. június 26., csütörtök

Sia - Big Girls Cry


Már nem sok van hátra!

Datura


Goldfrapp - Stranger video


Igen, a Tales of Us-ról az egyik legnagyobb kedvencem videója végre be lett mutatva. Hát nem csalódtam, illeszkedik a Drew és az Annabel fekete- fehér noire atmoszférájához, no meg a történet is elég strange. És ez a zene nyáron is mennyire jól tud esni, elő is veszem az albumot!

2014. június 25., szerda

Tycho - Awake (Com Truise Remix)


Fragrantica Domestica

Mivel kezdek bezsongani a nyári rövidnadrágos időszak miatt és a túláradó energiák eléggé feszítenek, ráadásul a "planétán" való bolyongásom is teljesen céltalannak tűnik, úgy döntöttem szükségem van valami ingerre, amitől ugyan megnyugodni nem fogok, de így van ez rendjén. Szóval munka után bementem az egyik kis parfümériába, hogy ezúttal valami illatmintát vásároljak - muszáj kompromisszumot kötnöm magammal mert egyébként havonta tudnék 50ml-ket vásárolni -.
Amióta megvettem magamnak a Chanel Allure Pour Homme-ot azóta óhajtom a nyárra szelídített változatát a Chanel Allure Blance Edition-t. 


Az eredeti változat fás-aromás illatvilágában vegyítettek citrust, púdert és balzsamos jegyeket. Ugyan eredetileg nyári változat, de szerintem 30 fok felett ez is nagyon tömény. Persze Murphy Törvénye illatminta ebből nem volt, úgyhogy még 1,5ml-t sem birtokolhatok jelenleg belőle.

Sebaj gondoltam, akkor bepróbálok egy újabbat. Így jutottam el a Paco Rabanne Invictus-ához. 


Tavaly jött ki, de nem nagyon foglalkoztam eddig a Rabbane illatokkal. Tulajdonképpen a citrus és a friss fűszerek fogtak meg benne, de gyömbért, grapefruit-ot és patchouli-t is fel lehet fedezni benne. Igazából meg sem vettem volna ezt az illatmintát sem, ha nem emlékeztetett volna az Issey Miyake Homme Sport-ra. De mivel olyanom még nem volt, illetve illatmintába sem volt, így maradt ez, amely két-három használatot fog kibírni. Egy valamit most is tudok, nem leszek szerelmese most sem a Paco Rabbane-nek, de jó valami újat és dögöset szaglászni így ennyi pénzért.

2014. június 23., hétfő

Zola Jesus - Dangerous Days

A beharangozó trailer alapján sejtettem, hogy mainstream-be megy el, íme a bizonyíték!

Taylor McFerrin - Early Riser

Early Riser, és valóban ebben az albumban benne van a korai ébredés minden bája: az ébredező utcák moraja, a friss kávé illata, a madarak csivitelése, a távolból átszűrődő első vonat hangja. Valami végtelen nyugalom ez, bár tudjuk, hogy mégsem az hiszen fél óra, negyvenöt perc múlva beindul az élet és az ébredező utcák zsúfoltakká válnak. Taylor Mcferrin-nek (Bobby McFerrin idősebbik fia) valahol álmodozónak kell lennie, csak is így lehet, hiszen ezeket a hangulatokat másképpen nem lehet egy csokorba összegyűjteni. 
Az Early Riser a bemutatkozó lp, amelynek elkészültére igen sokat kellett várni, de megérte. 2006-ban jelentette meg McFerrin első ep-jét Broken Vibes címmel, majd 2010-ben Early Riser címmel egy másik ep-t is megjelentetett, és ezután csend. Időközben Mcferrin leigazolt a Brainfeeder-nél, ahol egyébként Flying Lotus is székel. Ezen tulajdonképpen nem is lehet csodálkozni, a hip-hop felől közelítő kísérletező elektronikus zenék olvasztó tégelye ez, ahol jellemző a jazz-es, soul-os, afro-beat-es hangzás. Mcferrin-t mintha az ég küldte volna ide, hiszen future soul-ja hasonlóan kiválóan működik mint pályatársa Thundercat esetében, csak nála erősebb a chill out, így atmoszférikusabb a hangzás. Zenéje egyértelműen a hip-hop felől közelít, azonban a lágy elektronika megszelíditi a ritmusokat. A másik fő komponens pedig a megunhatatlan jazz. Ezzel a műfajjal persze egy picit elfogult vagyok, hiszen félelmetes mennyi fajta átértelmezése létezik, és öröm hallgatni olyan lemezeket, ahol ilyen transzformációknak lehetünk fültanúi. Ha őszinte akarok lenni - és nem is hazudok nagyot - ez tulajdonképpen egy jazz album, amely randevút ad a soul-nak, a hip-hop-nak és a chill elektronikának és ezeket az összetevőket úgy keveri, hogy a megannyi hasonló produkció közül bizony kiemeli. Érzem Mcferrin önálló stílusát rajta, imádom az urban-folk-os hangját, a soul-os megoldásokat és az elektronika használatát, amely más szférába emeli a lemezt. Tulajdonképpen az atmoszféra teremtésben erős a lemez, a simogató hangok azonnal leképezik a vizualitást, de tovább megyek a többi érzékre is hatással van. Valahol ez egy nagyon jó nyári lemez, ahol - címével összhangban - a nyár egy olyan oldalát idézi meg, amely szentimentálisabb és melankolikusabb és valahol erotikus is. Tovább menve, nem csak reggeli pillanatok ezek, hiszen érezni minden hangjegyben az esti szürkület langyos szellőjét, a bogarak táncát a kandeláber körül, és ott van a hársfa virág illata is az orrunkban, amelyet a lágy szellő hordoz. Ez az állapot egy magányos állapot, amelyben nagyon jó feloldódni tudván, hogy hamarosan úgy is vége lesz. 
A kezdő Postpartum tökéletesen lefesti a lemez hangulatát, benne van a "véges végtelenség" melankoliája, a nyáresték és hajnalok kitűnő aláfestő zenéje. A Florasia egy gyönyörű future soul ballada r'n'b áthajlásokkal. A Place in my Heart pedig akár egy sláger is lehetne, a maga funk-hous-os ritmusával. Ezt a felvételt Ryat-tel vette fel még 2011-ben, akkor mint single ki is jött, amely nem is csoda, hiszen ennek a lemeznek is ez a legdinamikusabb dala. 
Sajnos azonban ez mégsem egy tökéletes lemez. Nem is baj, kevés az olyan, ha van egyáltalán. A lemezre került néhány felvétel (Invisible/Visible, PLS DNT LSTN), amely improvizatív jazz konkrétan. Ugyan hangulatában illik a lemezre, de zeneileg igen elüt a többitől, bontva az egységet. Ezek közül talán a Thundercat-el és Robert Glasper-rel felvett Already There kivétel erős atmoszférája miatt. Olyan érzésem van ezek kapcsán, hogy Mcferrin tehetségét szerette volna bizonyítani azzal, hogy autentikusabb jazz-t is képes művelni. Ott van még néhány interlude is, amellyel sohasem tudok mit kezdeni, főleg mikor az átkötéshez nem igazán kellenek.
Ezt leszámítva ez egy erős album, és azt is vegyük figyelembe, hogy debütáló album. Erős kezdés, amelyre érdemes volt várni és pici kis hibája miatt így azt is láthatjuk merre fejlődhet még tovább.

7,5/10

2014. június 20., péntek

Austra - Habitat video



Ez tényleg egy ütős video. Erősen asszociáltat a Gerontophilia filmre, amelyre már írtó kíváncsi vagyok. Remélem hamarosan az is elérhetővé válik.

2014. június 19., csütörtök

Zola Jesus - Taiga trailer


Na ennek nagyon örülök. A Stridulum II-t nagyon szerettem, de igazából a Conatus sem nagyon maradt el tőle, csak az egy kicsit befogadhatóbb hangzású volt. Első fülelésre ennyi hanganyagból ez igencsak "mainstream"-esnek tűnik ami nem biztos és különben sem feltétlenül rossz. A címétől pedig el vagyok ájulva, ettől hűvösebb csak a Tundra lett volna :)

2014. június 16., hétfő

2014. június 12., csütörtök

Xeno & Oaklander - Par Avion video



Csak néztem olyan ismerős az egész, mintha már jártam volna errefelé. Az album hó végén jön ki.

2014. június 10., kedd

Tori Amos - Unrepentant Geraldines




Tori Amos a kilencvenes évek nagy dalszerző énekesnői dömpingjének kitűnő alakja. Ugyan abban az időben sok felfedezett volt (Björk, Fiona Apple, PJ Harvey, Alanis Morisette) azonban valahogy működtek ezek a csajok, hatalmas egyéniségek egytől egyig, és öröm felfedezni, hogy a maiak ( Bat For Lashes, Lana Del Rey) mennyit merítenek tőlük. Ez a jelenség persze nem túl idegen, hiszen Amos is Kate Bush epigonként kezdte, aztán az évtizedek alatt kiforrott saját stílusa, legfőképp a szenvedéllyel átitatott akár erotikus előadásmód.

Első személyes benyomásom Tori-ról az a Cornflake Girl video-ja volt, amelyet a gimis osztálytársam és barátom mutatott meg és ugyan nem lettem rajongó, de kezdődő Björk mániám mellé megjegyeztem ezt a kis vörös fürtöst is. Aztán ki ne emlékezne a hétvégi klubőrületben a Professional Widow egyébként méltatlanul kínos mix-ére, máig is érthetetlenül állok kereskedelmi sikere előtt. Aztán amikor elkerültem az egyetemre kb. a második napon összebratyiztam egy Björk fanatikussal, akinél meghallgattuk közösen az Under the Pink-et. Ez volt az első Tori album amellyel megismerkedtem, noha akkortájt már a Rapsberry Swirl-t nyomatták az MTV-n. Ennek ellenére akkor ennyivel beértem, és majd csak 2002-ben kezdtem újra Tori-val foglalkozni, amikor megláttam a A Sorta Fairy Tale video-ját. És innentől jött sorban a teljes diszkográfia, és szigorúan sorrendben megismerve.

Amos az a fajta előadó aki két évente ad ki lemezeket, ez egyfelől jó a rajongóknak, másfelől meg szélesebb időspektrumú alkotói szakaszokat határol be. Ennek lehet az a hátránya, hogy unalmassá válik és valljuk be azért az alkotói ív pont emiatt nem is töretlen nála. Jómagam az első három albumot tartom a klasszikus Tori érának. Alkot egy zseniális Little Earthquakes-et (1992), amelyet az Under the Pink-el (1994) tesz még személyesebbé, és egy Boys for Pelé-vel (1996) tökéletesít kísérletezgetve, utalva egy esetleges új útra. Aztán jön a misztikus / titokzatos Tori éra, amelybe az első teljesen zenekarral felvett From the Choirgirl Hotel (1998) és az 1999-es kissé elektronizált dupla korong To Venus and Back tartozik. A zenei változás egyértelműen elidegenítésben nyilvánult meg, ezért misztikus, bár ezek az albumok elég erotikusak is. Egy feldolgozás lemez után (Strange Little Girls) és egy kvázi Greatest Hits album között (Tales of a Librarian) 2002-ben megkezdődött Tori adult pop korszaka. Az ebből a korszakból klasszikusnak számító Scarlet's Walk-al (2002) kezdődött és gyakorlatilag kisebb megtorpanással a máig tart ez a korszak. A 2005-ös The Beekeeper és legfőképpen a kísérletező kedvet újra felfedező 2007-es American Doll Posse illetve az említett Scarlet's Walk jelenti a koncept albumjainak a non plus ultráját, bár akár a 2009-es Abnormally Attracted to Sin-t is tekinthetjük koncepcionálisnak, de az már kevésbé lett túl gondolva. A nagyzenekari, komolyzenei házasításokat (Midwinter Graces 2009, Night of Hunters 2011) lehet újabb kísérletezésnek tekinteni, egy új út keresésének a zenei továbbfejlődésben. Mégis az új album a bizonyíték, hogy Tori elsősorban pop zenész, hiszen visszatért oda és maga mögött hagyta a crossover-t.

Az Unrepentant Geraldines-t az adult pop korszakába tudom sorolni, ilyen folytán ez egy visszatérés, de mégsem az, hiszen ehhez nincsen a végletekig kidolgozott koncepció. Ha saját magamat meg szeretném hazudtolni, már el tudom kezdeni, hiszen azért egy kicsi koncepció ebbe is csempészve van: a vizuális ihletés koncepciója. No de ez édes kevés az eddigiekhez képest. Az album elég sok arcú és teljesen másképp mint anno a Posse vagy a Sin volt. Eleve ott azért a koncepció összefűzte valamennyire az albumot, de ettől függetlenül hangulatra is homogén albumok voltak. A Geraldines ezzel szemben többféle hangulatot ébreszt, amely egyrészről hozzájárul a változatossághoz, másrészről viszont nem teremtődik közös nevező, amely széthúzza a dalokat a lemezen.
A sokszínűség a dalszövegekre nézve igen pozitív hatással van. Rá kell jöjjek arra, hogy Tori bármilyen benyomását képes dalszövegbe foglalni. A Geraldines-on erőteljesen tükröződik a társadalmi-politikai elkeseredettség (America, Giants Rollin Pin). Ez a fajta ihletettség nem áll távol tőlem, Tori ezt az oldalát egyébként már mesterien kiélte a Posse-n, mégis "a semmi sem változott" tudata akár rá is tud az emberre ülni, főleg az America dalszövege zavarba ejtően lúdbőröztető. A politikai ihletettség mellett ott van természetesen az, amely a rózsaszín alatt van. És igen, nemcsak a sanyarú kamaszkor létezik, bár azért az ezen a lemezen is jelen van, hanem az 50 éves Tori női mivoltának transzformálódásának is tanúi lehetünk. A kor áll itt a középpontban, a szerep változása a korral, a belső lázadás ellene, de az elfogadás (Rose Dover) mindent bearanyoz. A vívódás és az elfogadás kontrasztja végighalad a lemezen, míg a 16 Shades of Blue leginkább a vívódást, addig a Rose Dover az elfogadást testesíti meg. Az anyaság, az anyai szerep erős jelenléte erősen rá nyomja a bélyegét a lemezre. A The Beekeeper tulajdonképpen egy egész koncepciót szentelt ennek, a féltés és óvás mégis ezen a lemezen csúcsosodik ki leginkább, különösen a lányával együtt közösen előadott Promise-ban. Az utóbbi idők legbensőségesebb dala született meg ezáltal. Azt is megszokhattuk már, hogy vallási utalásokat használ Tori dalaiban. Ez jelen esetben sincs másképpen, az album fürdik ebben. Az utóbbi idők legeredetibb dalára sikerült Unrepentant Geraldines szinte tobzódik benne, de véleményem szerint a záró Invisible Boy is maga egy Jézus-ra utalás. Aztán még ott van a vizuális alkotásokból szerzett benyomások személyes vagy politikai témába való átdolgozása (America, Maids of Elphen Mere, Unrepentant Geraldines, Selkie).
Az általam létrehozott adult pop korszakba sorolás ráül a lemezre. Leginkább a The Beekeeper erára jellemző hangszerelés (orgona) és énekstílus lett erre az albumra átörökítve. Ez nagyon hangsúlyosan megjelenik túl nyújtott énekek, barokk szerű hajlítások formájában. Erről az oldalról nézve az előző albumok is hatottak a hangzásra, főleg a (újra) Kate Bush-t idéző Maids of Elphen Mere esetében. A Beekeeper többnyire elnyújtott lagymatag jellege már ott sem talált az ízlésembe, jelen esetben pedig sokszor feleslegesnek tartom ennek a jellegnek a beemelését a zenébe. Vannak dalok ahol azért jól működik (Promise, America, Selkie), de többnyire nem, és a címadó dalt egyszerűen elrontja a végén ez a fajta lezárás. Emellett azonban ismét megjelent a kísérletező kedv is. A 16 Shades of Blue hangulatra a régi Tori-t idézi, de elektronikus zenei minimalizmusával akár érdekes utat nyithat a jövőre nézve. A Rose Dover felépítése egyedi és kiszámíthatatlan, hangszerelése eklektikus és még az sem zavaró, hogy a közepén lévő intermezzo a Posse-t idézi. Zeneileg mégis amiért a legtöbben kedvelni fogják ezt az albumot, hogy Tori lírikusabb része ismét hangsúlyossá vált. Ki ne szeretett volna egy egyszál zongorás albumot Tori-tól? Ugyan ezt nem kaptunk, de eléggé túlsúlyba került az albumon Tori ezen arca. Az igazság az, hogy ezek a dalok ismét jól sikerültek, újra érzek szenvedélyt bennük, újra libabőrös a dallamuk, és ismét könnyet facsarnak az ember szemébe. Az Oyster ebből a szempontból az egyik csúcsdal a lemezen, dinamikus, szenvedélyes, elkeseredett és emellett emelkedett és optimista: újra elsírtam magam hosszú idő után egy Tori dalon, úgyhogy ez a dal bekerült az all time favorites kategóriába. Érdekesnek találom, hogy a vélelmezett „mester és tanítvány”oda és vissza is hatnak egymásra, ugyanis a „Turn”-nél nekem mindig Natasha Kahn (Bat For Lashes) jut eszembe. Emellett a zavaros kamaszkort idéző Wild Way, a gyászos Wheatherman, a bájos Selkie és az ismétlődő Invisible Boy is szerethető darabok.

Egyrészről örülök annak, hogy hosszú idő után ennyire személyes, szenvedélyes és egye fene itt-ott erotikus dalokat kaptunk, de emellett még ott van ezer más. Ugyan itt-ott jól működik az adult pop, de többnyire nem kedvelem és számomra ebből erednek az üresjáratok. A Wedding Day refrénje hiába katartikus, mégis döguncsi. A Giants Rolling Pin számomra erőltetett benyomást kelt, ahol a Leather által megkezdett „játékos” Tori hangulatot próbálj egyfajta contryfolk-ba olvasztani. A Maids of Elphen Mere refrénje is teljesen feleslegesen hatásvadász.
Mégis a legnagyobb problémám a lemezzel, hogy nem látok utat. Sok mindent szintetizált itt, de nem látom a helyét az életműben, mi a lemez létjogosultsága. Esetleg a szintézis? Igazából annak sem igazán jó. Igazából akárhányszor is hallgatom meg a lemezt, ez az őrlődés nem múlik el. A lemezen vannak jó dalok, de egységben sajnos nem működik, a dalok szétesnek, nincs kohézió. Szeretném azt érezni, hogy jó de inkább ez egy rutin munkának tűnik, így inkább az átlagos felé hajlok (fogalmazhatok úgy is, hogy majdnem oké).

6,5/10

Les enfants du marais


2014. június 6., péntek

Guerlain L' Homme Ideal: Mythe ou Réalité / L'Instant Eau Extreme


A Guerlain új illatot készít! Ez nagy szám, ugyanis férfi illatokban nem gyakran rukkolnak elő valamivel, és a különböző módosításokat sem gondolják agyon. Ez az új illat egy fás-aromás kreáció lett, ahol a fejjegyekben a citrus, a rózsa és a narancsvirág jelenik meg. Alapjegyben a bőr, a cédrus és a vetiver dominál, szívben pedig a tonka bab, és a mandula.

Erről az új kampányról eszembe jutott egy örök klasszis,  a L'instant Eau Extreme, amelyet még sohasem vettem meg magamnak, ami érthető is: ezt az illatot nem magamon szaglásznám legszívesebben. A jó múltkor is fújtam egy csíkot a reptéren csak kár, hogy keveredett a Ysl Kouros-ával (a végeredményt nem ecsetelném). Az Extreme parfüm töménységű és tipikus téli illat tele hivalkodó fűszerekkel. A kakaó dominál benne és a fűszeres-fás jegyek. Tömény édes illat, amelyet ha nyáron használnánk a darázs invázióval is szembe kellene nézni. Na ez is meglesz azért egyszer!

2014. június 5., csütörtök

Machinedrum - Hazel Ash

Igazi mesterdarab!!! Meseszép!

2014. június 4., szerda

Washed Out - Weightless video



Mekkora album volt tavaly a Paracosm!!! Azt pedig el sem hiszem, hogy az egyik kedvencem kapott videót róla, és nem is akármilyet. Egyébként hangulat video-val állunk szemben, amely kitűnően illik a Washed Out hangulat zenéjéhez.

Caribou - Can't Do Without You

Végre újra Caribou alterego! A Dahni énjét annyira nem komáltam, de ez ismét igazi bomba. Remélem az október 3-án kijövő Our Love méltó folytatása lesz a Swim-nek.

2014. június 2., hétfő

WIFE - Tongue



Uh! Ez nagyon beteg, ebből adódóan tök hangulatos :)

Lana Del Rey - West Coast video



Ez a dal egyre jobban tetszik, nem is értem eddig hogy nem figyeltem fel erre a Lana-ra. Pedig azért a környezetemből mindenhonnan folyt, de valahogy sohasem éreztem az igényt, hogy egy dalát is végighallgassam. Ez is egy tök véletlen folytán jutott el hozzám, de azóta már a Born to Die dalt is bepótoltam, na az se semmi, meg a Blue Jeans sem. Szóval pótolni még az albumot sem ártana az új megjelenéséig, mert azt már most látom, hogy érdemes.

A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája

Mi sülhet ki abból, ha egyébként egy német környezetben játszódó cselekmény francia nyelven, többnyire francia színészek által tárul elénk? Mintha Kossuthról a spanyolok készítenének életrajzi filmet. Sajnos előítéletem beigazolódott, mert nem tűnt teljesen hitelesnek a történet. Bár magát a Kohlhaas szindrómának nevezett tünetegyüttest éppen megismerhetjük a Mads Mikkelsen (Egy veszedelmes viszony, 2012) által megformált karakteren keresztül, mégis űr marad a végén mert nincs benne lélek.

Az alap történetet Heinrich von Kleist kisregénye adja, a forgatókönyvet pedig Arnaud des Palliéres és Christelle Bertheveas jegyzi, Palliéres rendezte egyébként a filmet is. Tehát Kohlhaas minden dilemmáját megismerjük, a korrajz is megfelelően működik. Kohlhaas azonban az ellentétek embere, az ellentétek végpontjai közötti feszültség a cselekmény dinamikája által van ábrázolva, azonban cselekedetei hátterére adott válaszok igen banálisak, jobban mondva ködösek. Olyan mintha szánkba akarnának rágni valami végletesen egyszerű bosszú történetet, aztán visszahőkölnek és éreztetik, hogy ettől azért többről van szó, de továbbgondolkodási teret nem hagynak. Pedig bőven van min gondolkodni, elég csak a korból kiindulni (16. század). Ott van az egyéni szabadság felértékelődése, amely akár alap lehet a "rendet teszek" történethez, ez eleve szemben áll a közérdek vagy az elnyomás fogalmaival. A kor kormányzása természetesen abszolutikus, a szabadság eszme megjelenésével pedig megjelenik az igény az igazságosságra is, nevén nevezve a jogállamra. A felső réteg kormányoz, és ott vannak szemben vele az alacsonyabb társadalmi osztályok. A szabadság azonban elég meghasadt módon van jelen Kohlhaas fejében, hiszen igazságot akar, egy olyan rendszert, ahol nincsen korrupció, jól működik a jogállam, mégis ezt tagadja meg amikor az igazságosság nevében önbíráskodásba kezd. Az ő szabadsága tehát öncélú anarchizmus. 
Ezek az ellentétek tehát azért ábrázolva vannak, de nincs érzelmi kötés hozzá, nem érzem a szándékot arra vonatkozóan, hogy a készítők azt szerették volna, hogy érezzük min is megy át a főhős, mit is érez. Nem alakul ki szimpátia, nem tudunk együtt érezni, tehát végül is teljesen tök mindegy mi is történik a végén. Bár ha az ember logikusan végig gondolja úgy is rájön. 
Felmerül a kérdés kell e nekünk egy kórképpel azonosulni, ha eleve társadalmi normát szeg? Igen kell, mert másképpen nem érthető, és átérzés nélkül pedig semmi értelme. Kár, hogy a lélektani része nincs kibontva, mert így sajnos csak egy vontatott, átlagos történelmi dráma lett belőle.
5/10