2015. január 31., szombat

Kapgang


Niels Arden Oplev összességében igényes mozikat tesz le az asztalra. Teszi ezt úgy, hogy közben szórakoztató tud maradni. Valahogy kitűnő érzékkel lövi be azt az egyensúlyt, amely a szerzői önkifejezés és a szórakoztatás között van. Éppen ezért filmjeit egy kellemes szombat esti kikapcsolódáshoz, illetve vitaindító gondolatok elindítása céljából is egyaránt érdemes választani. Nyilván az ő életművében is akad kitérő - a szokásos szerencsét próbálok a tengeren túlon -, és mint megszokhattuk nem is korszakalkotó új irány, hanem csak amolyan "kipróbálommagamat" típusú produktum született ebből (Dead Man Down, 2013). Az elkalandozás aprócska bűne után kíváncsian vártam, merre visz tovább az út.
Egy kicsit megijedtem, mert az előző filmje kapcsán úgy éreztem, hogy válaszút elé érkezett Oplev. Mintha amolyan alkotói válság féleséget éreztem volna, hogy akkor szórakoztasson vagy kifejezzen. A Kapgang első pár képkockája után nyugodtan dőltem vissza a fotelbe: ilyenről szó sincs. Szerencsére ismét egyensúlyban, "oplev-i egyensúlyban" van ez az alkotás. Ezt a védjegyét bűn lett volna eldobni magától, hiszen ki ne szeretne szórakozva tapasztalni, jobb esetben tanulni. A Kapgang igenis lebilincselő és felettébb szórakoztató. A felnőtté válás és a szexuális érés témaköre kevés embert hagy hidegen. Ugyanakkor megfelelő irányítással ez természetesen egy egyéni, személyes visszaemlékezés kivetülése is lehet, és innentől kezdve a néző már emocionálisan bevonódik, sodródik a történettel, saját kapcsolható emlékeivel. Oplev ügyes ebben, a kellő ponton egy tragédiával máris közelebb hozza a főhőst Martin-t a nézőhöz. A kamasz a film alatt bizonyos szempontból felnőtté érik, hiszen a családban ő az egyedüli aki képes adaptálódni leginkább a helyzethez. Ettől függetlenül azonban egy bizonytalan gyermek marad: bizonytalan érzéseivel, szexualitásával, képességeivel, jövőjével kapcsolatban. Egyfajta optimizmus sugárzik belőle, amely felelősségteljes felnőtté varázsolja őt a cirka másfél óra alatt. Érdekes volt azonban azt látni, ahogyan a környezete egy sokkal gyerekesebb szintre süllyed a történések kapcsán. A felnőttek regresszívek az adott helyzetben, a gyermek pedig épül és erősödik a történésekből. Ez a kontraszt félelmetes volt a filmben, illetve az, hogy a gyermek számára a támasz pont emiatt nem volt meg, sőt sokszor úgy éreztem, hogy pont a gyermek maradt a támasz a felnőtt számára.
A pszichológiai katyvasz ellenére pedig jó volt átélni az adott korszak életérzését, a trapéz farmert mellkasig felhúzva, a hordozható táskarádiót, a kocka volvót és még sorolhatnám. A hetvenes évek korrajza nagyon aprólékos volt. Martin szerelmi csapongása, bizonytalansága, azok a csetlő-botló csókok mind-mind az ember indentifikációjának viharos emlékét idézik, mégis kellemes komforttal, melegséggel emlékezik vissza az ember azokra az időkre, hiszen tudja, hogy azok nélkül nem ugyanaz az ember lenne belőle. Az érzelmek azonban nem intenzívek, pont az oplevi egyensúly miatt, a szórakoztatás az emóció oltárán nem lett feláldozva.
Anders W. Berthelsen (Olasz nyelv kezdőknek, 2000) alakította Martin apját. A szerepe zseniálisan ki lett találva, pedig sokáig úgy tűnik, hogy sztereotíp labalis apa figurát fog hozni. Általában ez igaz is, de a szexuális túlfűtöttségének levezetéséről folyó családi kupaktanács jelenete számomra bebizonyította, hogy nem fekete-fehérben látják az alkotók a világot. Berthelsen most is remekelt, ahogy már megszokhattuk tőle. A Martin-t alakító Villads Bøye gyerekszínészként egy percig sem játszotta túl a szerepét, teljesen természetes volt végig, ezért is tudja a néző saját emlékeit a filmbe vetíteni. Szegény David Dencik (Testvériség, 2009) ismét egy szexuális perverzióval megáldott ipsét játszott, de én többek között ezért is imádom, persze már rég bizonyította, hogy ettől ő többre is képes. Főbb szerepekben feltűnt még a meleg nagybácsit alakító Pilou Asbæk (R, 2009) és jelenlegi szerepével Paprika Steen-i hebrencsség magasságába feljutó Sidse Babett Knudsen (Esküvő után, 2006) is.
A film nem dönget határokat, és olyan elementárisan sem hat mint egy Boyhood, de szórakoztató jellege miatt nem is ül úgy az ember mellkasára sem. Szerencsére Oplev tudja mi az ő útja és remélem ebben a keretrendszerben azért legközelebb fog határokat is döngetni.

7/10

Fácángyilkosok / Fasandræberne

Nagy várakozással tekintettem a Fácángyilkosok elé. Egyrészt azért, mert Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályos krimijei bizony könyvben nagyon is lebilincselőek, másrészt azért, mert Mikkel Nørgaard kitűnő érzékkel ragadta meg a Nyomtalanul (Kvinden I Buret, 2013) megfilmesítését és ezúttal is ő rendezte az adaptációt, harmadrészt pedig a nevek akik a film mögött állnak igencsak biztatóak. Nikolaj Arcel neve lassan garancia a minőségi mozizásra, ezúttal is a forgatókönyvírásban vállalt kulcsfontosságú szerepet. Azontúl a szereposztás zseniális, rengeteg ismert dán színész felsorakozik benne, ráadásul szintén olyanok, akikre nem cinikus mosollyal tekintünk. Danica Curcic (Bron/Broen, 2013) nevére ezentúl oda fogok figyelni, játékával igencsak meggyőzött, nyilván az ő karakterére épül a sztori, de a nagy "öregek" között frissként hatott. A két nyomozót ismét Nikolaj Lie Kaas (Tapsvihar, 2009) és Fares Fares (Nappal és éjjel, 2004) alakította, főbb szerepekben pedig Pilou Asbæk (Lucy, 2013) és David Dencik (Kapgang, 2013) is feltűnt.
A csapat erőssége ellenére azonban nem tűnt a film annyira erős élménynek mint elődje. Pedig mozgalmasságban és akcióban itt sincs hiány, de valahol elcsúszik az egész. 
Azt érzem, hogy a Nørgaard-Arcel páros ezúttal egy biztonsági zónában tartotta az alkotás folyamatát. A Nyomtalanul bevált receptjén nem igazán akartak változtatni, viszont így minden kiszámítható és minden ismerős is. Olyan alapvető hozzávalókon sem változtattak, hogy a történések közben retrospektív bevillanások vannak, ezáltal segítve a történet összerakását. Számomra ez volt a legnagyobb hiba a filmben, hiszen ezt még egyszer eljátszva már tudjuk mi a jelen és a múlt, és azt is tudjuk mire kell figyelnünk. Ráadásul Mørck jellemére ezúttal sem helyeznek hangsúlyt, noha a regényekben ez egyáltalán nincs így. Értem én, hogy a szórakoztatás ezeknek a filmeknek a célja, de nem szeretem amikor a módszert ennyire "elamerikanizálják". 
A Fácángyilkosok tehát minden értelemben egy Nyomtalanul 2, semmi újdonságot nem tartogat, sem történetvezetésben, sem technikai megvalósításban, sem színészi játékban. Személyes véleményem ezek után, hogy jót tenne a franchise-nak, ha lecserélnék a rendező-forgatókönyvíró párost mert lehet, hogy egy merőben más perspektíva életet tudna lehelni a következő részbe.
Mindemellett nem állítom, hogy a Fácángyilkosok rossz film lenne, erről természetesen nincs szó. Vélhetően amire kitalálták, arra jó is, hiszen izgulva szórakozhatunk egy kicsit. Egyébiránt a népek meg szeretik ezt is. Azok a magamféle állatokhoz hasonló szerzetek, akik folyamatosan értéket keresnek a látottak mögött, valószínűsíthetően csalódni fognak. Erre viszont azt tudom mondani, hogy legközelebb választani kell egy "művészfilmet".

6/10

2015. január 30., péntek

Andreya Triana - Gold (Fort Romeau Remix)



Lehet, hogy kíváncsi leszek Fort Romeau márciusi debütáló lp-jére? Ez a kellemesen lágy house őrület arra késztet, hogy album szinten is tegyek egy próbát!

Mai outlet-es zsákmányolásom eredményei. Már régóta kerestem télies magas szárú Lacoste-ot, és szerencsére ilyen szűk szárú fazonban most találtam. Egyébként újabban Lacoste-kra vagyok rácuppanva, az utóbbi időben két tök jó kötött pulcsit is sikerült beszerezni.
.....És igen Sid jól látod, ott az egy Diesel sneaker, életem első Diesel cipője és stílszerűen természetesen kék. Irtó kényelmes és mivel szemtelenül jó áron sikerült beszereznem, hát nem hagytam ott!

2015. január 28., szerda

Zola Jesus - Hunger video




Ez pont az a dal, amelynek a refrénjét hónapok alatt sem tudtam kiverni a fejemből. És ez a kezdés.....!

Ghost Culture - Ghost Culture

Elsőre idegesítő, aztán felpörgetően izgalmas, idővel azonban rá jön az ember, hogy nincs semmi új a nap alatt. 
Nem tisztem lehúzni senkit az első mondatommal és nem is igazán ez volt a célom vele. Annyi viszont bizonyos, hogy pont attól működik ez a zene, hogy érnie kell. A dalok felépítésükben és dallamvilágukban igen komplexek, sőt maga a zene is fenn tudja tartani a figyelmet egy darabig. Attól viszont nem tudok elvonatkoztatni, hogy zeneileg ez az album nem több egy kilencvenes évek klubzene világát megidéző stílusgyakorlattól. 
Sajnos Jason Greenwood személyisége nem üt át az anyagon, ezáltal nem is érzem személyesnek ezt a lemezt. Lélektelen elektropop, amely kitűnően táplálkozik a kilencvenes évekbeli klub feeling-ből. Mindemellett persze melankólikus, amely az itt-ott disszonáns dallamívekkel még jól is áll az előadónak és talán ez az egyedüli, amely egyedi szájízt ad az egésznek. 
A lemez hallgatása közben elgondolkoztam azon, hogy kb. így szólt volna a chill-wave a kilencvenes években. Ez persze az én agyszüleményem de tény, hogy azt a fajta hálószobapop-melankóliát érzem rajta, csak hát az egész körítés meg so 90-s. 
Számomra a záró The Fog a legkedvesebb és talán azért mert a chill-wave hatás talán itt a leginkább nyilvánvalóbb és leginkább letisztult, egyébként félelmetes dallamvilága van. A lemez közepe leül egy picit, a tempóból vissza vesz. Nem mondanám, hogy ezek a dalok kevésbé érdekesek, hiszen maga a színvonal egyébként konstans a lemezen: egy biztonságos kellemes. Ettől függetlenül van benne fantázia, hiszen késztetést éreztem a dalok befogadására, és valóban többször is kell őket meghallgatni. Ez az élvezet része a dolognak, mert végül a konklúzió mégis az, hogy kell még ezekhez a dalokhoz valami, amitől mondjuk nem un rá az ember nagyon hamar, vagy amire két hónap múlva is emlékszem, pont ezért elő is veszem. A fájdalmas igazság azonban mégis az, amilyen hamar addikt lesz tőle az ember, ugyanolyan hamar feledhető is. Tanulság: Greenwood, találd meg saját hangodat, és talán izgalmasabb anyagot hozol össze legközelebb!

6/10

2015. január 27., kedd

Melt Unit - Get Melted video



Na ez már valami! Valahogy a The Prodigy már sohasem akar ismét ehhez hasonlatos lenni.

Michna - She Exist in my Mind

Egy kicsit Com Truise-os, de nem zavaró.

Texas - Start a Family video



Végre a Texas ismét írt egy jó számot! Csak azt sajnálom, hogy a februárban megjelenő Texas 25 album amolyan greatest hits féleség lesz.

2015. január 26., hétfő

Ghost Culture - Arms video



Most látom, hogy már tavaly ez is kapott egy videót.

Birdman - avagy a mellőzés meglepő ereje

Egy kicsit megijesztett ez a Michael Keaton dolog, örök szkepticizmusomat azért csak legyőztem, pedig Iñárritu már korábbi alkotásával a Biutiful-lal (2010) sem győzött meg. Azért örülök, hogy ez a rendező elég kiszámíthatatlan, mert akárhogyan is nézzük igencsak jó szájízzel álltam fel a film végén.
A megvalósítás lenyűgöző: a vágatlan benyomást keltő, "eseményt követő" kameraállás, az ironikusan megszólaló patetikus klasszikus zene, az itt-ott"őrületszürrealistába" váltó események, az adrenalinlöketet szimbolizáló, szinte az egész filmet kitöltő jazz-jam-es dobpörgetés és még sorolhatnám. Ez mind már ad egy egyedi ízt a filmnek, illetve ami a legfontosabb, egy új látásmódot képvisel a rendező filmjei között. Természetesen ez így önmagában nem lenne elég. Kellett ehhez egy nagyszerű történet, és kellettek jó színészek akik ezt az egész színészesdi mizériát a színre viszik.
Egész végig nem hagy az nyugodni, hogy vajon eleve Keaton-re írták e meg a forgatókönyvet, vagy maga a történet találta meg Keaton-t. Viszont az, ahogyan ezzel operálnak az alkotók az zseniális. Nyilván értem én, Batman-ről nem szólhatott a film, mégis félelmetesen az egész rávetíthető a főszereplőre, ezáltal pedig minden elhihető, amit látunk. Erre a dologra pedig sokszor még rá is játszanak, amikor a valós életből veszik a példákat mondjuk, hogy akár Fassbender is játszhatná a főszerepet a filmbéli darabban. Az pedig csak hab a tortán, amikor a néző rájön arra, hogy a filmben játszott darab, a film eseményei, és vélhetően a valóság között is igen erős a párhuzam, a kötelék. Ebből adódóan folyamatosan a valóság és fikció határmezsgyéjén billegünk. Ennek leképezése a főhős pszichózisa avagy fantáziadús (realitáson túlmutató) látásmódja. 
A humornak nagyon fontos szerepe van. Azonban olyan fajta ez a humor, amelyen mosolygunk ugyan de tudjuk, rengeteg fájdalom van mögötte. Az asszociációk kapcsán sokszor még szégyent is érezhetünk egy kellemes kacaj után.
Keaton-nek elhittem amit játszott, elhittem a darab béli szerepének, a filmbeli karakterének és magának a színésznek is. Tudom, hogy ez lehetett az alkotók célja, és jól meg is találták a szereplőt aki erre képes, vagy hitelesnek tűnhet ebben a szerepben. Bekajáltam, jó pont. Edward Norton-ról már rég óta nem lehet rosszat írni. Kitűnően hozta a l'art pour l'art típusú színészt, ezzel élest kontrasztot állítva a Keaton által megformált karakter mellett.
Iñárritu végre ismét alkotott egy egyedi hangvételű filmet, amely egyrészt a megvalósítás eszközeiben nyújt újdonságot, másrészt pedig az alkotó új arcát mutatja meg. Azt hiszem a rendező életművében ismét alkotott egy klasszikust, amely újból "bábeli" magasságokba emelte.

8/10

2015. január 24., szombat

Lavina / Force Majeure


Ismét egy film, amely elementáris erővel bír hatni. Végig valami furcsa gombócot érzel a gyomrodban, és nem érted a saját reakciódat. Miért éreztem ezt? Mitől forgolódtam egész éjjel? Miért nem hagy békén ez az érzés? Tulajdonképpen ez már kellemetlen, persze idővel lecseng mégis nyomot hagy az emberben.
Ruben Östlund svéd rendező a Play-jel (2011) már bizonyította, hogy tabukat mer döngetni. Ez önmagában még igazából semmit sem jelentene, de a módszere igen egyedi, hiszen óvatosan szépen a háttérből folyamatosan feszültség alatt tartja a nézőt. Témaválasztása sem követ semmilyen divathullámot. Az egyedi témán keresztül pedig kitűnő érzékkel kelt feszültséget, és szinte robbanásig fenntartja azt. Megtalálja a cselekményben azokat a pontokat, amelyek feszültséget generálnak a nézőben anélkül, hogy fizikailag történne bármi is a filmben. Előítéleteinkre, prekoncepciónkra kell tehát hagyatkozzunk, tehát ami feszültséget generál az saját magunk, saját démonjaink, saját gondolkodásunk. Az, hogy a világra percepcionálisan eként tekintünk, pedig egy keményen megfogalmazott társadalomkritika. Ebből a szempontból pedig Östlund világképe realista, ahol nem azon van a hangsúly, hogy az ember a látottak alapján mit érez, hanem azon, hogy a látottak alapján mit feltételez, mit gondol.
A Lavina sem működik másképpen. Adott egy esemény, amely kihat emberek életére. Nos ironikusan ez is egy katasztrófafilm, de nem magán a katasztrófán és annak fizikai következményein van a hangsúly. Ugyanakkor maga a Lavina indítja el a lavinát, a következmények lelki síkra terelődnek, amelybe lehetetlenség nem bevonódni, hiszen itt is saját előítéleteink megjelenése generálja a feszültséget.
A természet ereje teremtő és pusztító, hatalmas, amelyet az ember csodálni tud. Ugyanez a természet lakozik az emberben is, hiszen a természet gyermekei vagyunk. Ez a természet vad és kiszámíthatatlan, ugyanakkor a társadalom intézményes keretei által meg is van szelídítve, hiszen csak e képpen lehetséges bármi nemű együttélés. Az ember ezzel a kettősséggel él, sohasem lehet szabad, mert hol az egyik, hol a másik oldal nyomasztja. Sokszor szabadulnánk társadalmi kötöttségeinktől, és sokszor megrémülünk alapvető ösztöneinktől is. Ezzel a kettősséggel kitűnően operál a film kihasználva morális sémáinkat. Amennyiben az ember érzi a lényeget, végig feszült figyelemmel süpped a fotelbe és megoldásért (feloldozásért) imádkozik. Östlund ebben nagy kópé, hiszen a Play esetében a végén csak főttünk a saját levünkben. Gondolta, ha már így van akkor nesze nektek előítélet, végtére is ez a valóság. Végig azon gondolkodtam a film alatt, hogy remélem ezt nem játssza el másodjára is, mert ha igen akkor más célja sem lehet mint a kőkemény emberkínzás. Szerencsére azonban nem ez történt, a cselekményt úgy alakította, hogy főhősünknek legyen lehetősége bizonyítani, minket pedig "megnyugtatni", hogy "gyerekek nem kell mindig a legrosszabbra gondolni". Valljuk be őszintén a nézőnek erre szüksége volt, hiszen jó azt gondolni, hogy nem saját démonunk alakítja a valóságot. Östlund a végére feloldozott bennünket, mint ahogy életünk végén a végső természeti erő is teszi velünk. Ennyi feszkó után tényleg kijárt már a katarzis is. Azért előtte volt már előjel, hogy nem "élve eltemetés" lesz, mint a Play esetében. Ugyanis ebben a filmjében engedte, hogy az érzések egy bizonyos ponton robbanjanak, és ki is törjenek. Mégis, a végső csattanóval újra behúzott minket a csőbe, amellyel ismételten azt bizonyítja, hogy előítéleteink szerint gondolkodunk, ugyanis a természet kiszámíthatatlan, akárcsak Östlund történetvezetése is. Ezzel a zseniális húzással számomra bizonyította, hogy ez a film belép a klasszikusok táborába, még annak ellenére is, hogy ébren forgolódós éjszakát okozott vele.
A film a férfi szerep rendhagyó megközelítését reprezentálja. Az alapvető probléma ebben, hogy a férfiről gondolt társadalmi szerep nem illeszkedik ebbe a sémába. Tehát nem arról van szó, hogy a férfi viselkedése a morálitás vélelmezett skáláján hol helyezkedik el, hanem arról, hogy az emberek a sematizálás komfortzónáját nem szeretik elhagyni. Pedig el kell engedni, nekünk lesz jobb.

9/10

2015. január 21., szerda

Michna - Solid Gold (ft. MNDR)

Azért most már kezd beindulni a zenei gépezet. Ezt is csak most fedezem fel. Bár elég pop-os ez a dal, belehallgatva a többibe, ez egy cseppet sem mondható el. Tiszta urban style hip-hop-al és house-szal. Jó lesz azért lecsekkolni a február 3-án megjelenő Thousand Thursday-t.

Két nap egy éjszaka / Deux jours, une nuit


Jeanne-Pierre Dardenne és Luc Dardenne 2014-es filmdrámája teljesen a földhöz ragadt valóságot tárja elénk, és emiatt igen fajsúlyos darab. Mindamellett és talán pontosan ezért tud jól működni, hiszen témája annyira hétköznapi, hogy kellő munkavállalói tapasztalat birtokában bárki megérti, átérzi a létezés "túlélni a világot" hétköznapi valóságának a nyomasztását. 
Talán ha jellemeznem kellene egy szóval a filmet, pont a nyomasztó szó jutna az eszembe. Az ember mellkasára ül teljesen a történet ugyanakkor egy cseppet sem kellemetlen a dolog, mert az alkotók bedobnak azért néha amolyan feloldozást jelentő pillanatokat, ahol a fuldoklás után némi friss levegőt kapunk. Mondhatnám ezeket a pillanatokat hatásvadásznak, de nem teszem, hiszen esetünkben tényleg csak kétféle reakció várható, úgyhogy az alkotók ezzel nem igazán tudtak visszaélni. 
A felszín történései valóban hiperrealisztikusak, de valahol ezen felül is volt jelentéstartalma a filmnek. Ez alatt azt értem, hogy valójában nem pusztán az adott szituációban előforduló reakciókat, viselkedéseket, érzelmeket és esetleges következményeket volt hivatott bemutatni ez a film, hanem a háttérben bujkáló neurózis természetét. Igazából nem is a depresszió természetén volt itt a főhangsúly, hanem a hozzá való viszonyuláson. Hogyan is viszonyul a betegséghez a környezet, adott esetben a munkahely, a főnök, a férj, a gyerekek, de a legfontosabb az, hogy az egyén maga hogyan látja ezt. Ebből a szempontból pedig igen alapos a film, mondhatni ez a fő erőssége is, hiszen az elején megtört szuicid egyéniség szembe száll démonaival (kisebbségi érzésével, alacsony önértékelésével) és a végén elvi győztesként felszabadulva tud hozzá látni az előtte álló feladathoz. Ebből a szempontból pedig mindenképpen a férj a kulcsfigura reprezentálva a folyamatos visszajelzés fontosságát az emberi interakciókban.
Marion Cotillard (Apró kis hazugságok, 2010) mint a munkájáért, megélhetéséért, tehát életéért de ezentúl személyes szabadságáért, önbecsüléséért, önbizalmáért harcoló nő teljesen meggyőzött. Ehhez azonban nélkülözhetetlen volt a jól megírt forgatókönyvből adódó izgalmas történetvezetés is, amely elérte, hogy végig izgulhassunk a főhősért, hogy elérje azt, amit célként kitűzött.
A realista melodrámához jól alkalmazott eszköz volt a zene száműzése a megvalósításból. Ugyanakkor a zene helyett kitűnően működött a környezet zaja, a madárcsicsergés, vagy a forgalom zaja.
Összességében egy jól működő dráma ez, amely ha őszinték akarunk lenni szinte csak az extrém elvárást támasztó történetben mutat újdonságot, azonban ez annyira rendhagyó, hogy a remek színészi játék nélkül is talán elvinné hátán a filmet.

7,5/10

Toro Y Moi - Empty Nesters


Zeneileg érdekes váltás ez. Mondjuk tulajdonképpen nekem a house-os Les Sins inkarnáció is tetszett. De ez mindenképpen merész változás, amennyiben egy dal alapján megítélhető. Várós az új anyag!

Beacon - Fault Lines (Dauwd Remix)

Vulnicura


Hát ez csak kikerült hivatalosan is két hónappal korábban!

2015. január 19., hétfő

Ghost Culture - Giudecca video



Mostanában hallgatom a Ghost Culture albumot. Egész kellemes kis "lélek nélküli" elektro lemez. Bár a kezdetben a sok prüntyögéssel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Mindenképpen hangulatos. Remélem a következő video az Answer-é lesz.

Kraftidioten / Az eltűnés sorrendjében


Hans Petter Moland nevét mégis csak érdemes lesz megjegyezni, mert már másodjára bizonyította, hogy nincs az a komoly téma, amihez ő ne tudna kitűnő érzékkel ironikusan hozzá nyúlni. A 2010-es Hajszál híján úriember még csak pedzegette a témát, mondhatni finomkodó volt. Jelen esetben pedig szinte mindent rögtön az arcunkba kapunk, és a mozgalmasság nagyon jót tett, a film fogyaszthatóbbá vált mint elődje. Valahol a dráma és a krimi mellett egyre csak jelennek meg azok a skandináv alkotások, amelyek görbe tükröt állítanak saját jóléti társadalmuk elé, ezt teszik kellően fűszerezett iróniával, ha úgy tetszik öniróniával. 
Ez a 2014-es norvég alkotás is ezt teszi méghozzá úgy, hogy közönségbarátabb mégis mély a történetvezetés. Ami azt illeti, simán elment volna ez a film egy Anders Thomas Jensen filmnek is, hiszen már ő is rendezett egy hasonlót (Gengszterek fogadója, 2000). Talán ő volt az első, aki az északi fekete humort gengsztertörténeten keresztül juttatta érvényre. Ha őszinték akarunk lenni ez a film nem tipikus gengszterfilm abból a szempontból, hogy nem a banda háborúra épít. Mégis a gengszterfilmek kliséit alkalmazza, és már az maga irónia ahogy ezt teszi. Ugyanis ez a film is alapvetően egy „rendet rakok” típusú történetvezetéssel rendelkezik, egy ügyes húzással még a bandaháború is benne van (nem ezen van a hangsúly), amelynek jelentősége a történet szempontjából ismét a vicc kategória. 
Mindemellett a film karakterábrázolása sem tipikus gengszterfilmet idéző, még a bandavezér esetében sem rettyintettük egy percre sem magunkat össze, sőt valami sztereotípiákkal ellentétest akart minden karakterből kihozni az író, ezáltal a szereplők is viccessé válnak. Fontos azonban, hogy sohasem érezzük azt, hogy nem lehet őket komolyan venni, a maguk módján mindenki hiteles, hiszen mindenki emberi, egyaránt hordoz szimpatikus és ellenszenves vonásokat. Tulajdonképpen maga a keret (gengszter sztori, bűnözők) a „nem normális” és az ebben keménykedő érző emberek annyira sete-sutának tűnnek, hogy ettől válik viccessé és egyszersmind hitelessé az, amit látunk. 
A bosszú történeten túl, rendkívül eltaláltak az interakciók. Mindenki a maga szemszögéből ítéli meg a környezetét, és ebből a szempontból kifejezetten érdekesen hat amikor például az albán (izé szerb) maffiózó nem érti és kiakad azon, hogy egy nő a kutya kakit összeszedi az utcán. Ez egy, de a dialógusok számos egyéb más fricskát tartalmaznak a norvég jóléti társadalom felé. Elég véres történetről van szó, amely a főhős személyiségének ismeretében már egymaga a vicc kategória, az onban egy félreértésből adódó fordulat az egészet meglöki egy lapáttal, és innentől kezdve halál komoly a komolytalanság. 
Nem is igazán tudom, hogy ez vígjáték e. Tulajdonképpen az, és műfajában az elmúlt időszak egyik legjobbika a skandinávok közül. Itt tulajdonképpen eltaláltak az arányok, és a túlzások is komfortzónán belül vannak, nem ütik ki a biztosítékot, nem válik fárasztóvá. 
A szereposztás nagyon parádés. Stellan Skarsgård (Nimfomániás, 2014) már nagy öregnek számít, a kisujjából rázta ki a személyiségéből fakadó iróniát. De a fiatalokra sem lehet panasz. A banda főnököt alakító Pål Sverre Hagen (Kon-Tiki, 2012) is jól hozta a répajuice-os egészségmániás főmaffiózó karakterét. Külön örültem Jakob Oftebro-nak (Kon-Tiki, 2012) is, hiszen az ő karaktere áll a leginkább távol a tipikus gengszter karaktertől, mellesleg meg öröm ránézni. Bruno Ganz (A bukás, 2004) pedig csak hab a tortán, keveset beszél, annál hatásosabb viszont a jelenléte. 
Összességében érthető a film körüli hype, engem is meggyőzött, pedig a vígjátékok igazából sohasem álltak hozzám túl közel. Remélem ezt a stílusát a rendező megtartja, mert azt kimerem jelenteni, hogy igen sajátos ízvilágot képvisel, és hasonlóra ismét cuppannék. 

8/10

2015. január 14., szerda

Long long way

Nem szeretem azokat az időszakokat amikor nem tudok mit tenni, csak várom a sült galambot. Úgy értem amikor a helyzet olyan, hogy ezt kell tenni. Csinálnám én, de vannak tényezők amelyekhez alkalmazkodni kell. Na ez van már második hónapja és elég erősen frusztrálódom. Azt érzem, hogy átmeneti időszakot élek, és a változás első lépcsője is olyan nehezen megléphető. Ha őszinte akarok lenni, annak is csak félig fogok örülni, ha a mozgó lépcső zárja felold, mert egy nagyon kellemes emléket kell majd akkor elengednem. A döntés végül is meg van már, el kell engednem annak minden szépségével, mert könnyebb lesz az életem. Csak azt nem tudom hova fogok visszavonulni, ha elegem lesz a nyüzsiből, hogyan fogok feltöltődni, mi fogja pótolni a természet végtelen nyugalmát. Gondolom semmi, másképp és máshogyan kell ezeket az élményeket megélnem. A megválás időpontja azonban nem rajtam múlik és ez a rétestészta nyújtás erősen az idegeimre megy. És meg vagyok győződve, hogy ez egy hosszú útnak indulás első lépcsője lesz. Na ettől a tudattól meg teljesen beparázok, de változni kell basszus itt az ideje!

Sufjan Stevens - Carrie & Lowel album cover


Ennél borzalmasabb borítót el sem tudtam képzelni. A március 30-án jövő albumot azért nagyon várom. Durva lesz a március!!!!!

Vulnicura

Lionsong
History Of Touches
Black Lake
Family
Notget
Atom Dance
Mouth Mantra
Quicksand

.....hmmmm!

Flying Lotus - Coronus, The Terminator


2015. január 12., hétfő

Inga Liljeström - Two Dangers


Erre a svéd és spanyol felmenőkkel rendelkező Párizsban élő ausztrál énekesnőre a 2000-es évek végén bukkantam rá. Nemzetközileg méltatlanul kevésbé ismert, pedig experimentális zenéje igen markáns pont a zenei piacon. Kezdetben kereste az útját és inkább Björk epigonként lehetett emlegetni, mára azonban elmondható, hogy stílusa felismerhetően egyedi, bár nincs ezidáig egy hasonló albuma sem. Ausztráliában konzervatóriumban végzett jazz szakon, ennek ellenére ehhez nyúl a legkevésbé. Zenéjében ötvöződik a kamarazene, az elektronika, a blues, az alternatív rock, a postrock, és a folk is. A természetközeliséget célozza meg az egész Inga-jelenség méghozzá a belső ösztöni vívódások kivetüléseiként. A vadász-vad kapcsolatának érzelmi dinamikája ott lappang szinte minden dala mögöttes vezérmotívumaként.

1998-ban jelent meg első albuma az Urchin magánkiadásban. Ugyan Ausztráliában nagy sikere volt, nemzetközi forgalomba majd csak jóval később 2011-ben került. Az Urchin egy kísérletezgető útkereső album volt a kamara balladákon keresztül a trip-hop-on át a rave-ig. Második albuma 2005-ben jelent meg Elk címmel, ahol egy egész koncepciót szánt a vad és vadász (ősi archetipusok) kapcsolatára. Itt már egyértelműen érződött a természeti koncepció az anyagon, amely zeneileg a legváltozatosabbra sikerült. A folk-os hangzással már itt kacérkodott, de itt inkább a spanyol népzenei hatás volt erősebb. 2006-ban kiadott egy EP-t Sprawling Fawns címmel, de néhány új szerzeményt leszámítva ez inkább egy remix gyűjteményre sikerült. Ugyanebben az évben jelentette meg a Quiet Music for Quiet People kísérleti projektet, amelynek a lényege az volt, hogy az éjszakai sivatag hangulatát próbálja egy zenekarral megidézni. Az anyagot úgy vették fel, hogy mind dallamokban, mind zenében, mind pedig dalszövegben improvizáltak méghozzá egy este alatt. Ezzel alkotta meg az egyik legérdekesebb zenei projektjét.
Az igazi harmadik albumra 2011-ig kellet várni. A Black Crow Jane-t már Franciaországban vette fel és adta ki. Ez az album leginkább a rock-os hangzással kísérletezik kamara zenei keretek között. A durvább hangzás nagyon jól állt neki, ezáltal a legkarakterisztikusabb albumát tudta megalkotni. A Black Crow Jane-en a lágyság és a durvaság áll kontrasztban reprezentálva természet kétarcúságát (kegyetlen-gyönyörű).

Negyedik albuma a Two Dangers tavaly márciusban jelent meg. Megjelenése előtt egy évvel már kiszivárgott egy demo anyag, amelynek Songs of Sorrow for the Hollow of his Heart volt a címe. Jóval több dal volt a lemezen, demo lévén kevésbé voltak kidolgozva. Aztán csend lett és azt lehetett gondolni, hogy a kukába került. Szerencsére nem ez történt, hanem fellépéseken keresztül lettek ezek a dalok csiszolgatva, majd végül rákerültek a korongra.
A Two Dangers egy csendes album. Hatalmas a kontraszt az előző lemezhez képest, hiszen itt szinte egyszer sem szabadul el az őrület, vagyis nincsenek nagy indulati kitörések mint amilyen pl. a Bloodstain esetében volt. Az őrület viszont ott van a dalokban, de folyamatosan a háttérben irányít mindent. Ez esetben a természet meghittsége kerül előtérbe. Ez a meghittség viszont lehet akár hűvös és hideg is, és ezáltal kegyetlen, mégis simogatja a lelket. A kétarcúság ezúttal is más eszközökkel, másképpen van elénk tárva. Jelen esetben a folk hatás a domináns a lemezen. Alapvetően internacionális ez a folk, hiszen van itt amerikai tradicionális folk feldolgozástól (Katie Cruel) kezdve skótig minden, és egy jó adag saját szerzemény. Hallgatván el is mosolyodtam, hiszen rögtön Kristin Hersh Murder Misery and Then Goodnight-ja ugrott be, amely szintén kedves számomra. Ezek a dalok - függetlenül attól, hogy feldolgozások vagy sem - igen csak szürreálisan szólnak, és ettől több ez egy szimpla folk albumnál. Végig az a kép van előttem, hogy ezek a dalok simán helyet kaphatnának a Twin Peaks-ben. Talán így lehet a legjobban leírni a dalok természethez (vagy afölöttihez) való viszonyát. A Wooden Leg és a Crestfallen talán a legszürreálisabb szerzemény a lemezen. A Wooden Leg a hátborzongató vonós-húros effektjei és refrénjében való kiteljesedése miatt, a Crestfallen pedig Morricone szolíd megidézése miatt a kedvencem. Hangulatában nem sokban marad le a záró Warfaring Ways, amely a hozzákapcsolt hidden track-el (Black is the Colour) szintén csúcspontja a lemeznek. Egyébként ez utóbbi úgy át van írva, hogy ráismerni talán csak a dalszövegből lehet, de még arról sem. Inga mániája, hogy korábbi lemezéről átemel egy dalt és az aktuális hangzással ruházza föl. Ezesetben a Black Crow Jane-en először megjelenő Wishing Bone Hands -re esett a választás, amely ezáltal a kamrazene és a folk zene ötvözetének mintapéldájává nőtte ki magát. Hozza ugyanazt a hangulatot, mégis másképp.
Elmondható, hogy Inga egyre jobban megtalálja saját hangzását. Úgy volt képes egy csendes albumot összehozni, hogy az végig érdekes tud maradni. A szürreális hangulat eleve beszippantja a hallgatót, de az itt-ott rendhagyó zenei megoldások színesítik a hangulatot. Erre egyébként szükség is van mert erősen azon a határmezsgyén mozog, amely közelebb áll az egyhangúsághoz. Szerencsére azonban vannak ilyen "hangulatszínesítők", így a homogenitás hibája megbocsájtható. Tény, hogy igazi hangulatlemez. Egy újabb jól sikerült kísérleti produktum. (pótolom is 2014 legjobb albumai közé)

8/10

2015. január 11., vasárnap

Best films 1991



 Sleeping with the Enemy / Egy ágyban az ellenséggel (Joseph Ruben)

The Silence of the Lambs / A bárányok hallgatnak (Jonathan Demme)
Hudson Hawk (Michael Lehmann)
Thelma & Louise (Ridley Scott)
Robin Hood: Prince of Thieves / Robin Hood a tolvajok fejedelme (Kevin Reynolds)
The Naked Gun 2½: The Smell of Fear / Csupasz pisztoly 2½ (David Zucker)

Terminator 2: Judgment Day (James Cameron)

Point Break / Holt pont (Kathryn Bigelow)
The Commitments (Alan Parker)

My Own Private Idaho / Otthonom Idaho(Gus Van Sant)

Cape Fear / A rettegés foka (Martin Scorsese)
JFK (Oliver Stone)

Delicatessen (Marc Caro)

Europa (Lars von Trier)

Tacones lejanos / Tűsarok (Pedro Almodóvar)
Madame Bovary / Bovaryné(Claude Chabro)
Naked Lunch / Meztelen ebéd (David Cronenberg)
Toto le Héros / Toto a hős (Jaco Van Dormael)
La Double vie de Véronique / Veronika kettős élete (Krzysztof Kieslowski)

La Belle Noiseuse / A szép bajkeverő (Jacques Rivette)
Hors la vie /Életen kívül (Maroun Bagdadi)
Riff-Raff / Lim-lom (Ken Roach)

Mint szinte mindenkinek nálam is a Terminátor 2 volt ebben az évben a csúcsfilm. Ekkortájt, szóval a kilencvenes években a kasszasiker filmek még érdekesek voltak. Furcsa módon azonban nem csak a mega akciófilmek voltak hatalmas kasszasikerek, hanem a thriller-ek is széles közönséghez eljutottak (Bárányok hallgatnak, A rettegés foka). Nem fényezem magam, hogy felső tagozatos kisiskolásként már érdekeltek a független és art filmek, mert nem így volt. Mégis már ekkor eljutott hozzám az Otthonom Idaho, amely nagy hatással volt rám, mármint ami az ébredező identifikáció kérdését illeti. Keanu Reeves filmjeit egyébként is szerettem akkor, mindmáig helyt áll mind a könnyedebb, mind a független műfajban. Trier első általam igazán élvezhető filmje (Europa) is 1991-hez kötődik, bár ezt a filmet majd jóval később láttam először huszonévesen. A kilencvenes évek francia filmjeiért egyenesen rajongok, sajnos azóta ez a rajongás már lecsengett, de Emanuelle Béart neve mindig is garancia volt, az egyik kedvencem azóta is.

2015. január 10., szombat

Susanne Sundfør - Delirious

Nos ez és a Fade Away alapján én nem várom izgatottan az új albumot, de megfogom hallgatni. Mondom ezt azért mert az első kiborulásaimból szoktak a nagy szerelmek lenni (pl. tavaly a Blue).

Inga Liljeström - Live La Loge Paris (Two Dangers)




Jó egy másfél hete rászántam magam, hogy meghallgassam Inga Two Dangers-jét, amitől azért féltem mert abba a hibába estem, hogy egy demo-t hallgattam meg a megjelenés előtt egy évvel, ami nem nagyon villanyozott fel. Mára teljesen Two Dangers lázban égek és teljesen ráéreztem az itt-ott pastoral, helyenként szürreál folk dalokra. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy rábukkantam ezekre a klubkoncert felvételekre, mert élőben is teljesen magába szippantja az embert ez a fajta folk hangulat. Arról nem is beszélve, hogy a hangszerelés kb. annyira átszabott a koncertfelvételen, mint ahogyan Björk szokta csinálni nagyban azt koncertjein. És nem hittem el, hogy bónuszként ott van a végén a Bloodstain folk-os átirata. Őrület!

2015. január 6., kedd

Best Albums 1991


The KLF - The White Room

Massive Attack - Blue Lines

Simply Red - Stars

Lisa Stansfield - Real Love
Roxette - Joyride 
 Seal - Seal
C&C Music Factory - Gonna Make You Sweat 

 
La Tour – La Tour

Orbital – Orbital

Primal Scream - Screamadelica

Erasure - Chorus
Electronic - Electronic
The Smashing Pumpkins - Gish

Salt-N-Pepa - Salt-N-Pepa's Greatest Hits
Lenny Kravitz - Mama Said
Public Enemy - Apocalypse
Chris Isaak - Wicked Game
Moby - Moby
Future Sound of London - Accelerator
U2 - Achtung Baby

Nirvana -Nevermind
Queen - Innuendo
Michael Jackson - Dangerous
Guns n' Roses   Use Your Illusion I&II

The Orb - The Orb's Adventures Beyond The Ultraworld
Red Hot Chili Peppers   Blood Sugar Sex Magik 
LFO – Frequencies
Nightmare on Wax – A Word of Silence

Ebben az évben is nagyon erős albumok jöttek ki. Noha igen sokféle zenét hallgattam ebben az évben, egy részüket csak utólag pótoltam (Orbital, U2, RHCP, Nightmare on Wax). Az abszolout favorit nálam a The KLF volt a maga acid-es agymenésével. Egyébként nem is az első kiadás volt a legjobb, hanem a mittudoménhanyadik amelyen már single verziók is szerepeltek. LaTOUR techno-ja az Elemi ösztönben érintett meg először, de az egész album magával ragadó volt. A Guns és a Nirvana ebben az évben adta ki a megaklasszikus lemezeiket. Jackson-t (Isten nyugosztalja) tizenkét évesen még bírtam, de visszagondolva ez tényleg egy erős és változatos lemez volt. Massive Attack-ék első korongja akkor nem nagyon fogott meg, csak később tudtam oldschool-ságát értékelni. Összességében ebben az évben igen erősen hatott rám a techno (persze ez később szelídült de kurvulásnak is nevezhetjük) és a grunge is megfogott, persze később az csillapodott. Érdekes módon erre az évre kevesebb dalszerző-énekes jutott, de számomra Lisa-é volt ez az év is ebből a szempontból. Imádom a korai kilencvenes éveket!