Florence Welch és zenekara immáron harmadjára mutatta meg, hogy mitől is döglik a légy. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a diszkográfia igen sokszínű. Mégis van egy közös nevező, amely azt eredményezi, hogy az első taktusból levágható, hogy ez Forence and the Machine. Nehéz ezt így megfogalmazni, de talán szenvedélyesség, teatralitás, és dallamosság. Nehéz tagadni, ez bizony popzene a javából, mégis van benne valami keserédesség, valami melankólia és ami a legfontosabb eufória. No, talán így lehet leírni azt, amit Florence-ék csinálnak.
A 2009-es Lungs-ot tartanám a legeklektikusabb lemeznek, amely bátran játszott a stílusokkal. Inkább tűnik kísérletinek, mint útkeresőnek, pedig ez volt az első lemez. Bizonyos tekintetben talán arányaiban a legeltaláltabb darab az életműben, a legjátékosabb és a legsokszínűbb. A két évvel későbbi Ceremonials mintha veszített volna a játékosságból, mintha kevésbé lett volna eklektikus, ugyanakkor őszintébbre és érzelmesebbre sikerült mint elődje. A hangzás homogénebb lett, inkább vált szó szerint értendő pop zenévé. A teátrális előadásmód azonban itt éleződött ki leginkább, amely legfőképpen a monumentalitás felé vitte az egészet. A monumentális építkezés mind a dalok megszólalásán, mind azok felépítésén, mind pedig az album hosszán tetten érhető volt.
A How Big How Blue How Beautiful címből is ordít az, hogy a monumentalizmusra való hajlam az elmúlt évek alatt sem irtódott ki a bandából. A következő kijelentésemmel biztosan lehet vitatkozni, de én inkább érzem ezt a lemezt a Ceremonials egyenesági rokonának, mint a Lungs-énak. Afelől pedig biztos vagyok, hogy merőben új perspektívát ez az album nem nyújt. Abban is lehet némi igazság, hogy a megelőző két album hangulata összegződik itt, de ismétlem én jobban érzem a Ceremonials hatását ezen a lemezen.
Még mielőtt valami félreértés történne: ez a lemez nem egy Ceremonials 2, mind inkább az említett album eszköztárának kvázi újraértelmezése. Sikeresen át van örökítve az a fajta monumentális építkezés, a teátrális előadásmód amely nagyon jól működött a Ceremonials-on, azonban az idei lemezre egy jóval akusztikusabb és aprólékosabban kidolgozott hangzás jellemző. Úgy is mondhatnánk, hogy a jelen album kvázi az előző tökélesítése. Az alap hasonló, csak a hozzávalók mások, hangzásra más eszközöket használ. Így aztán egyfelől újszerűként hat az új lemez, másfelől pedig ismerősként. Florence és bandája tehát eljátszotta az "aranyközépút" harmadik album kártyáját, mint tették ezt már rengetegen előttük. Lehet azon keseregni, hogy mennyivel izgalmasabb lett volna a "kísérletező" harmadik album kártyáját kijátszani, de nem érdemes mert pont azt kapjuk, mint amit az album címe sugall.
Jól összerakott őszinte és érzelmes pop dalok sorakoznak a lemezen. Ismét egy olyan lemezt kaptunk, ahol nincs töltelék, minden egyes dal erős kiállású, még a bonus dalok is ütősek (szokás szerint). A szexizmus, a női büszkeség ordít az anyagról mégsem válik ellenszenvessé, mert nem sok, nem viszi túlzásba. Az gyengédség, törékenység ott van kontrasztnak és ideális egyensúlyt teremtenek így eme éra számára. Az érzelmek kitörésének itt is folyamatosan fültanúi vagyunk, amelynek jó kifejező eszköze az orchesztralitás. A nagyzenekari hatások nem csak az érzelmek lefestésében játszanak fontos szerepet, hanem a grandiózusság kiváltásában is. Ugyan a dalok felépítése jelen esetben is inkább egyszerű, megszólalásuk a hangszerelés aprólékosságával és grandiózusságával sokkal összetettebb mint elődjei esetében. A megszólalás ezen eszközével pedig egyaránt lefesthető a törékenység, a düh, a félelem és a csalódottság is. Ez a lemez tehát kitűnő példája annak, hogy pop zenével is lehet kifejezni azon túl, hogy szórakoztat minket.
A teatralitás kevésbé hangsúlyos mint a Ceremonials-on, de helyette több a személyesség, több az érzelem. Ugyanakkor a lemez szinte ugyanolyan monumentális mint elődje, legalább is ami a lemez hosszát illeti. Nem tudom ki hogy van ezzel a Florence lemezekkel, de nekem mindig nagyon nehéz kitotózni, hogy hol is van a vége. Ilyen deluxe edition, olyan bonus track és megvagyok mindig lőve, mert ezek a plusz dalok is mindig igen erősek. Ugyan az album 11 dalos, de ha deluxe edition-t vesszük akkor már igen túlnyújtott az album hossza. Jelen esetben egyébként ez kevésbé zavaró, mert a How Big hangszerelésben azért változatosabb mint elődje.
Az album hallgatása alatt döbbentem rá arra, hogy ez a monumentális építkezés irány számomra nagyon bejön. Ez a Lungs-nál még nem volt tetten érhető, a Ceremonials-nál csúcsosodott, ide meg némiképp transzformálódott, csak a megszólalás nyelve lett más. Úgyhogy én szeretem ezt a vonalat, azt viszont nem tudom, hogy megszólalásában ez még merre alakítható úgy a jövőben, hogy érdekes legyen. Az is lehet, hogy formabontó megszólalás lesz a következő irány. Minden esetre Florence-ék kitűnő érzékkel aknázták ki jelen esetben az ebben rejlő lehetőségeket, mégpedig úgy, hogy eközben megkaptuk az idei év nyári slágereit is. Mert mindent egybe vetve az eufóriáé itt a főszerep, igazi boldogságbomba ez az album, amelynek minden perce az ember elméjébe ég. Szerintem ez az album időtlen, bár ezt maga az idő dönti majd el, mindenestre én megelőlegezek neki egy klasszikus jelzőt.
9/10
