Birodalom: Exodus (Riget: Exodus, 2022)

 

Van-e létjogosultsága annak, hogy 25 év után folytassanak egy sorozatot? Két évadnyi rémséget van e ennyi idő távlatában fokozni? Az elhunyt szereplők karaktereivel mit is lehet kezdeni? Nem, nem a Twin Peaks-ről beszélek, noha minden egyes kétség, amelyet az előbbiekben megfogalmaztam szinte szó szerint illene rá. Egyáltalán véletlen ez a párhuzam, vagy tudatos szenzáció keltés? Amikor Lars Von Trier-ék elkészítették 1994-ben, majd 1998-ban a Birodalom első két évadát, már akkor nyíltan felvállalták, hogy maga a Twin Peaks nagy hatással volt rájuk, de szerencsére a "misztikus szappanopera" jelleg volt az, amelyet Trier a saját képére formált. Mindenesetre ezt a "két évad után 25 év múlva harmadik évad" dolgot továbbra sem tudom hova tenni, legyen szarkazmus és lapozzunk. Szerencsére Trier bácsit nem kellett ezúttal sem félteni, olyan fantasztikus húzással oldotta meg a folytatás dolgot, hogy egy percig sem kellett ezzel a továbbiakban foglalkozni, magától érthetően lehetett átadni magunkat a borzongtató élménynek. Tulajdonképpen nem zajlik semmi más, minthogy a megkezdett történet végre lezárást kap, ergo itt a Lynch-i vonaltól élesen eltért, mert míg Lynch a maga harmadik évadával alkotott egy újabb agymenést, addig Trier inkább egy "rajongói" folytatást készített. Még mielőtt mindenki azt hinné, hogy ez akkor egy jól csúszó daraévad, hát akkor ki kell ábrándítsak mindenkit. Amit itt látunk az egy art mozi köntösébe (leginkább dogma film szerű) bújtatott kőkemény társadalomkritika, amely az abszurditást eszközét használja a hatás elérése érdekében. A történet misztikus jellege pedig ürügy a fentiek megmutatására. Az abszurd humor a maximumra van tekerve ezúttal is, amely egy kontrasztot képez két ellenpont között, a jó és a rossz, a világosság és a sötét, az egyén és a közösség viszonya, a valóság és képzelet (másik valóság), a tudomány és miszticizmus között. Eszméletlen gyorsasággal kapjuk szembe a gúnyt, a provokációt (nacionalizmus, woke jelenség, vallás, önirónia), ehhez persze járnak az epizódok végén Trier mesteri kommentjei, amely közel sem szájbarágást jelent ezúttal sem (igaz ehhez az arcát ebben az évadban nem adja, csak a cipőjének az orrát, amely alul kilóg a leeresztett függöny mögül). A stílusjegyek mesteri házasítása tehát a Birodalom, a kórházi dráma, a fekete komédia, a horror és a társadalmi reflexió van jelen. Ezúttal talán a horror elemek kerülnek érzéseim szerint a háttérbe, és talán pont ezért kevésbé emészthetőbb mint elődjei (a könnyen befogadhatóságtól természetesen azok is távol álltak). És hát a végső konklúzió, a befejezés is zseniális, minden értelmet nyer (természetesen "Birodalmas" befejezést kapunk, ahogy a többi évadban is), mögé látva pedig megérthetjük mi a fenét is néztünk három évadon keresztül (ismétlem a sorozatbeli események ehhez csak ürügyet szolgáltatnak). A Birodalom nagy hátránya a nehezen emészthetőség és az időbeli elnyújtás kombinációja. A szereplőgárda zseniális. Több régi szereplőt láthattunk újra karaktereikben, de az új szereplők rendkívül színesítették az évadot (Bodil Jørgensen, Mikael Persbrand, Lars Mikkelsen, Nicolas Bro, Tuva Novotny, Nikolaj Lie Kaas, Danica Curcic). Mellékszereplőként pedig láthattuk Udo Kier-t, Willem Dafoe-t, Alexander Skarsgård-ot is. Az egészben az a legjobb, ha megnézed azt érzed, hogy Trier bácsi belőled is gúny űzött.

7/10

 

Der Kommer En Dag trailer

Jé! Lars Mikkelsen és Sofie Gråbøl újra együtt, a Forbrydelsen óta nem is láttam őket egy filmben.

9 April

A háborús drámák sohasem álltak hozzám közel, de a skandinávok többször is bebizonyították már, hogy tudnak ezekbe is életet lehelni. A cselekmény mellett, mindig hangsúlyosak a belső történések, amelyek egy érdekes elegyet alkotnak. A Láng és Citrom (Flammen og Citronen, 2008), valamint a Max Manus (2008) kitűnő referenciapontok a témában, de az Into the White (2012) is kellemesen újszerű és friss hatással bírt.

A filmet Roni Ezra rendezte, akinek ez az első nagy játékfilmje, előtte szinte csak rövidfilmeket rendezett. A forgatókönyvet Tobias Lindhom (Emberrablás, 2012) jegyzi, aki mind rendező-íróként, mind pedig forgatókönyvíróként is bizonyította, hogy képes új látásmódot bevinni a dán filmművészetbe. A kettő tulajdonképpen egy jó ómen lehet, amikor is a lassan "mester" megpróbálja kihozni az újoncból a maximumot. A film egyértelmű meglepetést okozott, hiszen nem próbált más lenni, mint egy klasszikus háborús dráma. A drámai elemek túlsúlyáról nem beszélhetünk, éppen annyira adagolják ezeket, hogy ne mozdítsák el a cselekmény fókuszpontját. A film egyértelműen a cselekményre épít, amelyet a film cím választása is megerősít. 

Egy nap eseményeit követhetjük nyomon a dán hadsereg dél jütlandi biciklis és motorkerékpáros osztagában. 1940 április 9-én Dánia háborúban állt Németországgal, miután a németek átlépték a déli határt. Az osztagot parancsban oda rendelték, hogy feltartóztassák addig a hadsereget, amíg az erősítés meg nem jön. Az persze nem érkezik meg, és innentől érdekes fordulatot vesz a történet. Abban az értelemben ugyanis nem klasszikus háborús film ez, hogy nem a katonák hős cselekedeteire helyezi a hangsúlyt. A cselekmény nagy része a visszavonulási stratégiára épül, amelybe (dán filmről lévén szó) belecsempésznek az alkotók némi moralizációs kérdéseket. A katonaságban a parancs szent, de mi történik akkor, ha ez a parancs nem ésszerű? A parancs a haza megvédése, de mi van akkor ha az alhadnagynak azzal kell szembesülnie, hogy emberei megsebesülnek, és sorra elhullanak? A film kísérletet tesz az alhadnagy vívódásának ábrázolására, ahol a parancs teljesítése találkozik azzal az igénnyel, hogy az alhadnagy megvédje az embereit, hiszen ő felel értük. Ez a fajta ábrázolás azonban közel sem olyan mélységű, mint ahogy ezt a dánoktól megszokhattuk. Sokkal inkább érzem azt, hogy bedobták ezt a témát, de kidolgozása valamiért elmaradt. Ha jobban belegondolunk, lehet a film emésztését teszi ez könnyebbé, szélesebb közönséghez jut így el ezáltal. Mindenesetre ez menti meg a filmet, annak ellenére, hogy e téren hiányérzetem van. A film végső csattanója, a rádöbbenés, enélkül a szál nélkül nem lett volna hatásos, és katartikus pillanatot sem okozott volna. Ehhez kellettek jó színészi alakítások is, amelyben itt sem szenvedünk hiányt. Az alhadnagy szerepében Pilou Asbæk (Fácángyilkosok, 2014) szerepel, akinek valljuk be a színészi alakítása viszi el a hátán a filmet. Ez azonban kevés egy kiemelkedő és emlékezetes alkotáshoz, a szórakoztatáshoz viszont tökéletes.

6,5/10

Når dyrene drømmer / When animals dream

A fene se érti mit esznek a kritikusok ezen a filmen, napirendre még most sem tértem a 15 jelölés és az 5 elnyert díj miatt. Kétségkívül vannak erényei a filmnek, de számomra azok nem ütik meg azt a mércét, hogy ez a film hivatkozási alap legyen. Létezik az, hogy sokan bedőltek a művészieskedés látszatának? 

Számomra nem jön le ez művészfilmnek. A vicces az, hogy igazából közönségfilmnek sem, akkor már inkább közelebb áll az előző kategóriához. Nagyjából az a baj vele, hogy nincs mögöttes tartalom, a sejtelmes körítés ugyan utalna valamire, de végül is profánná válik. A műfaji (horror) direktség azonban nem csúcsosodik izgalomban, tehát így messze áll egy közönség barát horrorfilmtől. 

Úgy érzem ez az elmulasztott lehetőségek minta filmje. Lehetett volna valami trier-i Antikrisztus mechanizmusra épülő art-horror belőle. Ehhez tulajdonképpen minden adott volt. Elszigetelt falu kis közössége, valamilyen titokkal a háttérben. Emellett pedig ott van egyfajta fizikai átalakulás szerűség, amelyet ha leképeztek volna pszichológiai síkra, akkor egy kitűnő a-ból a b-be tartó történetet kaptunk volna. Azonban végül nem fektettek hangsúlyt a személyiség változására, hozzá teszem igazából nem is lehetett, hiszen a szereplőket nem igazán ismertetik meg velünk. Ehelyett egy hatásvadász technikát alkalmaztak az alkotók, mégpedig a kiközösített és egy "átlagpolgár" közötti szerelmi szál felhasználását valamiféle szimpátia kialakítására. Ezzel kvázi beállhatna az újfajta divathóbortos filmek táborába (szerelmes vámpírok meg miegymás), de ahhoz is kellett volna egy tisztességesen megírt forgatókönyv. 

Visszatérek arra a problémámra, hogy így még mainstream se tud lenni. Ugyanakkor a film második fele profánul az arcunkba csapja a vérengzést, de mintha ott is valami fékmechanizmus működne, hogy azért mégiscsak így illik egy művészfilm esetében. Ha ezt kajálta be a kritika, akkor csak gratulálni tudok. Pedig a fényképezés gyönyörű, akárcsak a zene, amely az elején egy igazi komfort hangulatot teremt az emberben. A hangulatteremtés az egyedüli profizmus ebben a filmben, de történet híján ez sem marad emlékezetes. Jonas Alexander Arnby rendezőnek ez az első filmje, eddig csak rövideket rendezett, amely érezhető ezen az alkotáson. A rövid filmeknél maga a hangulat a meghatározó, de egy nagyjátékfilmnél ez édeskevés. Lars Mikkelsen (Szerelem magyarázat nélkül, 2001) és Sonja Richter (Nyomtalanul, 2014) remek színészek, de karakterük egy cseppet sem volt kidolgozott, olyan érzésem volt mintha valamilyen sorozat szerepecskét alakítottak volna. Jakob Ofterbo-t (Kon-Tiki, 2012) szerencsére mindig örömmel nézem, mert legalább esztétikailag kielégíti az ízlésemet. Ellenben újszerűnek hatott Sonia Suhl a főszerepben, tekintetével teljesen a végéig elhitette velem, hogy ebben a filmben több lesz.

Egyszer nézésnek talán elmegy, de jóval többet gondoltam erről a filmről.

5/10

9. APRIL trailer

Újabban a dánok háborús film lázban égnek. Ezen kívül még legalább egyről tudok ami idén meg fog jelenni. Ennek pedig az a Tobias Lindholm a forgatókönyvírója, aki az Emberrablás-t (Kapringen, 2012) is jegyezte.

Truth About Men / Zűrös viszonyok

Azért még mindig akad olyan, amelyet pótolnom kell. Nikolaj Arcel (Egy veszedelmes viszony, 2012) 2010-ben készült filmdrámája a dán hagyományok ellenére nem mellkasra ülős, finomabb eszközökkel tárja elénk az egyébként letaglózó tanulságokat. Ez azért jó így, mármint a közönségbarátabb tálalás, már csak azért is mert feloldozást ad az egyébként igen fajsúlyos témával szemben. Az oldottabb történetmesélés tehát a legeltaláltabb eszköz a filmben. Értjük a helyzet súlyosságát de kellő iróniával fűszerezettek a szituációk, amely által szinte saját magunkon tudunk mosolyogni mikor egy egy helyzet zűrös viszonyokat idéz fel bennünk. Egyéni életünk értelmének kutatása periodikusan bizonyos élethelyzetekben újra és újra előtérbe kerül. Sokszor gondolkodunk el azon, hogy boldogok vagyunk-e, vagy azon, hogy mit kellene tennünk annak érdekében, hogy boldogok legyünk. Sokszor azon is elgondolkozunk, hogy mi lett volna ha akkor nem azt a döntést hozom, mennyire alakult volna másképpen az életem. 

Ugyan ezen kérdésekre konkrét válaszokat nem kapunk a filmtől, de Mads (Thure Lindhart) egyéni sorsán keresztül bizonyos érzelmek előtörnek az emberben és ezek az érzelmek adhatnak fényt, mutathatnak utat. A végső jelenet tanulsága döbbenetes, pedig csak egy egyszerű beszélgetés két ember között akik régen látták egymást és arról érdeklődnek, hogy egyébként boldogok e az élettel. Különös érzéseket váltott ez ki, és ugyan a filmnek vége lett, de az ember a saját "filmjére" csak ezután vonatkoztat és ha van kedve, gondolkozhat a film központi kérdésén....már ha érdemes. 

Mads egy tízéves kapcsolatnak vetett véget, nem gondolta, hogy a kispolgáriság középszerűsége jelentené számára a boldogságot. Munkájával is szakít (forgatókönyvírás), és élete fő művét készül megírni. A boldogság keresése új kapcsolatokkal, inspiráló ötletekkel jár, azonban megannyi csalódással, és szeretett barátok elvesztésével is szembe kell nézni. Mads számára az a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan tudja idealizáltságához megfeleltetni, vagy inkább el tud e oda jutni, hogy mi is fontos igazán (az életben). Ez a néző számára is komoly asszociációs munka, de hála az iróniának szórakozva láthattunk neki saját filmünk elemzéséhez. A film biztonságos keretet ad a történésekhez, hiszen eleje, közepe és vége van. Ezek kapaszkodók, amelyek abban segítenek, hogy ne sodródjunk el a történések tengerében. A baj csak az, hogy az élet struktúrája nem kiszámítható. De lehet így van ez jól........

7/10

Forbrydelsen 1. évad

Végre elérkeztem az első évad zárásához annyi agyalás, és sokszor már túlzásba vitt fordulatok után....na de ez egy sorozat, ennek így kell lennie. A dánok most is megmutatták mitől döglik a légy. A Forbrydelsen (rendkívül "szellemes" magyar fordításban: Egy gyilkos ügy, nemzetközi forgalomban: The Killing) egy nemzetközileg is nagy sikert aratott Bafta díjas thriller sorozat. Egy igazi ritkaság, hiszen manapság kevés olyan sorozat létezik, amely egy ügy megoldására fókuszál. Az amerikaiak természetesen már elkészítették a remake-et (The Killing), de annak csak a pilot-ja volt sztorihű, aztán eléggé eltértek az eredeti csapástól. 

Minden rész a nyomozás egy napját mutatja be. A központi kérdés: ki ölte meg Nanna Birk Larsen-t? Merthogy egy brutális gyilkossággal kezdődik a sorozat, és Sarah Lund ( Sofie Gråbøl) nyomozónőhöz kerül az ügy, aki fékeveszett megszállottsággal próbálja meg a rejtélyeket felderíteni. Az egész sorozat titokzatossággal övezett, hagynak minket gondolkozni, indokolatlanul sohasem lövik le a poént. Azonkívül az a legnagyobb erénye, hogy azt próbálja bemutatni, hogy egy fiatal lány meggyilkolása milyen változásokat hoz az egyébként látszólag semmilyen kapcsolatban nem álló emberek életében. Félelmetes ahogyan a gyászoló család, a politikai közszereplő, a nyomozónő egyéni sorsa összekapcsolódik és az is ahogyan változik egyrészt a lány halála miatt, másrészt a nyomozás során feltárt dolgok miatt. Az egész egyébként meg van fűszerezve egy cseppet sem egészséges politikai összeesküvés elmélettel, amelyet a koppenhágai polgármester választás előkészületei során követhetünk nyomon. Fordulatok, fordulatok hátán, kőkemény drámai pillanatok, de csöppet sem hatásvadász módon prezentálva. Ja, és fantasztikus score mindez alatt. Az évad vége pedig lúdbőröztető felismerést tartogat. Oltári jó a színészi játék, hitelesek a szerepek. Állítólag a szereplők nem tudhatták ki a gyilkos, mindig az aktuális rész forgatókönyvét kapták meg előtte, így próbálták a játékot is hitelessé tenni (ez egyébként reklámfogásnak is jó).

Mivel nem cliffhanger-rel zárult az évad ezért gőzöm sincs mit tartogathat a második évad. Egy biztos Nicolas Bro-t (Ádám almái, 2005). Ja, színészek: számomra kánaánság!!, ugyanis egytől egyik dán filmszínészek: Ann Leonora Jørgensen (Olasz nyelv kezdőknek, 2003), Søren Malling (Emberrablás, 2012), Lars Mikkelsen (Szerelem magyarázat nélkül, 2002), de még mellékszerepekben is rengeteg ismerős arc bukkant fel (David Dencik, Kim Bodnia, Jakob Cedergen, Nicolaj Kopernikus).

Szóval nem sokára kajázom a második évadot is.