9 April

A háborús drámák sohasem álltak hozzám közel, de a skandinávok többször is bebizonyították már, hogy tudnak ezekbe is életet lehelni. A cselekmény mellett, mindig hangsúlyosak a belső történések, amelyek egy érdekes elegyet alkotnak. A Láng és Citrom (Flammen og Citronen, 2008), valamint a Max Manus (2008) kitűnő referenciapontok a témában, de az Into the White (2012) is kellemesen újszerű és friss hatással bírt.

A filmet Roni Ezra rendezte, akinek ez az első nagy játékfilmje, előtte szinte csak rövidfilmeket rendezett. A forgatókönyvet Tobias Lindhom (Emberrablás, 2012) jegyzi, aki mind rendező-íróként, mind pedig forgatókönyvíróként is bizonyította, hogy képes új látásmódot bevinni a dán filmművészetbe. A kettő tulajdonképpen egy jó ómen lehet, amikor is a lassan "mester" megpróbálja kihozni az újoncból a maximumot. A film egyértelmű meglepetést okozott, hiszen nem próbált más lenni, mint egy klasszikus háborús dráma. A drámai elemek túlsúlyáról nem beszélhetünk, éppen annyira adagolják ezeket, hogy ne mozdítsák el a cselekmény fókuszpontját. A film egyértelműen a cselekményre épít, amelyet a film cím választása is megerősít. 

Egy nap eseményeit követhetjük nyomon a dán hadsereg dél jütlandi biciklis és motorkerékpáros osztagában. 1940 április 9-én Dánia háborúban állt Németországgal, miután a németek átlépték a déli határt. Az osztagot parancsban oda rendelték, hogy feltartóztassák addig a hadsereget, amíg az erősítés meg nem jön. Az persze nem érkezik meg, és innentől érdekes fordulatot vesz a történet. Abban az értelemben ugyanis nem klasszikus háborús film ez, hogy nem a katonák hős cselekedeteire helyezi a hangsúlyt. A cselekmény nagy része a visszavonulási stratégiára épül, amelybe (dán filmről lévén szó) belecsempésznek az alkotók némi moralizációs kérdéseket. A katonaságban a parancs szent, de mi történik akkor, ha ez a parancs nem ésszerű? A parancs a haza megvédése, de mi van akkor ha az alhadnagynak azzal kell szembesülnie, hogy emberei megsebesülnek, és sorra elhullanak? A film kísérletet tesz az alhadnagy vívódásának ábrázolására, ahol a parancs teljesítése találkozik azzal az igénnyel, hogy az alhadnagy megvédje az embereit, hiszen ő felel értük. Ez a fajta ábrázolás azonban közel sem olyan mélységű, mint ahogy ezt a dánoktól megszokhattuk. Sokkal inkább érzem azt, hogy bedobták ezt a témát, de kidolgozása valamiért elmaradt. Ha jobban belegondolunk, lehet a film emésztését teszi ez könnyebbé, szélesebb közönséghez jut így el ezáltal. Mindenesetre ez menti meg a filmet, annak ellenére, hogy e téren hiányérzetem van. A film végső csattanója, a rádöbbenés, enélkül a szál nélkül nem lett volna hatásos, és katartikus pillanatot sem okozott volna. Ehhez kellettek jó színészi alakítások is, amelyben itt sem szenvedünk hiányt. Az alhadnagy szerepében Pilou Asbæk (Fácángyilkosok, 2014) szerepel, akinek valljuk be a színészi alakítása viszi el a hátán a filmet. Ez azonban kevés egy kiemelkedő és emlékezetes alkotáshoz, a szórakoztatáshoz viszont tökéletes.

6,5/10