Sufjan Stevens - Carrie & Lowell (Live)

Hát nem ennivaló? A végén tök jó lett az elszállós rész!

Sufjan Stevens - Blue Bucket of Gold remix

Hogy is mondjam?: "lúdbőröztető"!

Sufjan Stevens - Carrie&Lowell

Megmondom őszintén nem sokat olvastam utána a megjelenés előtt az albumnak. Amikor az első ízelítő kijött már sejtettem, hogy akusztikus album fog következni, aztán amikor a címadó dal is felkerült a fájlmegosztóra, már biztos voltam benne. Ez a lépés egyébként már várható volt, ugyanis a Seven Swans óta ilyen csendes, akusztikus - balladás albumot nem kaptunk.

Ha Sufjan Stevens-re gondolok a megakoncepciók jutnak először is az eszembe. A Carrie&Lowell közel sem annyira túlgondolt, mint elődjei. Noha ez az album is konceptalbum, de itt csupán Stevens anyja és nevelőapja általi gyermekkori emlékképek azok, amelyek összekötik a dalokat. A megalomán elképzelések hiányoznak, nincs világmegváltás sem, csak visszafogottan csendes folk hatásokkal teletűzdelt világot teremt számunkra, amely a jóleső nosztalgia érzésével párosul az emberben. Ez azt eredményezi, hogy jó szívvel gondolunk ezekre a dalokra, szívesen hallgatjuk őket. Stevens elérei, hogy saját emlékképeit a hallgató a sajátjai előidézésére használja, tulajdonképpen ettől nosztalgikus ez az album. Amennyiben azonban nem ismerjük a mögöttes konceptualitást, akkor is kellemesen simogató dallamokat hallunk, és könnyen elkapja az embert a dalokból áradó meghittség. Meg merem kockáztatni, hogy Stevens-nek ezidáig ez a legőszintébbnek tűnő albuma, ennyire intim talán még egyik lemeze sem volt. Ez a fajta intimitás az, amely közelebb tudja a hallgatót hozni az előadó személyiségéhez. 

Valljuk be, hogy a giga koncepciós albumjainál ez igen nehezen ment, de azoknál természetesen más érdemek kerülnek inkább az előtérbe. Ezt azért emelném ki, mert időközben rájöttem, hogy Stevens az az oldala áll hozzám inkább közelebb. Az Illinois számomra a nagy kedvenc, mert annyira sokszínű és annyira sok forrásból táplálkozik. Engem az államokat megzenésítő koncept ötlete egyébként is igen jól szórakoztatott, tulajdonképpen nem is vettem komolyan, és annál jobban működött. Az eklektikusság egyébként szinte minden kiadványára jellemző volt eddig (kivéve a két akusztikusra), és leginkább a 2010-es The Age of Adz-ben csúcsosodott ki, ahol egy nagyon jó húzás volt az elektronikával való kísérletezés.

A Carrie&Lowell nem lett eklektikus, ez a maga egyszerűségével egy igen homogén anyagra sikerült. Viszont itt egy csokorban van, amit mindig is imádhattunk Stevens-ben: a balladák. Nemes egyszerűséggel ez a balladák albuma (enyhe túlzással). Végig egyenletes a színvonal, de az egyszerűség áll a középpontban, amely az életműhöz viszonyítva elég erős kontraszt. Olyannyira igaz ez, hogy még a nála igen jellemző jó értelemben vett giccs sem üti fel a fejét még egy pillanatra sem. A lemez erényei közé tartozik tehát az egyszerűség, őszinteség, intimitás és az erős nosztalgikus hangulat. Az azonban bizonyos, hogy ezek lehetnek az esetleges gyengéi is a lemeznek egy másik megközelítés esetén. Azon túl, hogy erősek és hangulatosak ezek a dalok, így egyben a végére mégis már soknak tűnnek. Tulajdonképpen ez szinte minden akusztikus lemez hibája. No de ki ne szeretné áhítattal hallgatni ennek a jóképű trubadúrnak az egy szál gitáros, zongorás dalait, hiszen személyiségével még mindig úgy ki tudja azokat színezni, hogy az ember meghatottan szórakozik rajta.

8/10

Sufjan Stevens - Should Have Known Better

Egy ilyen jóképű trubadúrnak ki tud ellenállni?????

Sufjan Stevens - No Shade in the Shadow of the Cross

Újra folkosra veszi a figurát. Azért reménykedem, hogy nem válik unalmassá!

Sufjan Stevens - Carrie & Lowel album cover

Ennél borzalmasabb borítót el sem tudtam képzelni. A március 30-án jövő albumot azért nagyon várom. Durva lesz a március!!!!!

Sisyphus - Sisyphus

Alapvetően kedvelem a zenei humort. Azért viszont közel sem rajongtam eddig, ha egy teljes zenei anyag, vagy egy projekt erre épül. Azért én szeretem, ha egy előadó legalább megpróbálja elhitetni velünk, hogy őt komolyan kell venni. Szóval az art csomagolásba rejtett dolgok szoktak inkább bejönni, éppen ezért óvatosan közelítettem ehhez a kollaborációhoz. Az első dal-video-ként megjelenő Booty Call végül is arról győzött meg, hogy ez három hülye gyerek ökörködése lesz. Hála Istennek adtam egy esélyt!!

A Sisyphus három alappilléren áll, és egyenlőre úgy néz ki alkalmi projekt (nincs ötletem merre fejlődhetne). Serengeti egy chicago-i alternatív hip-hop tag, aki az mc-zgetésért felelős a projektben. Son Lux az absztrakt hip-hop, és bizonyos értelemből az indie felől közelít, ő felelős a zenei témákért, ütemekért. Ott van még Sufjan Stevens a maga urban folk megközelítésével, post trip-hop látásmódjával, aki a vokális elemekért felel. Korábbi közös ep-jük Beak & Claw címen jelent meg még 2012-ben, amelyet S/S/S néven jelentettek meg.

A Sisyphus minden értelemben változás. Egyrészt megváltoztatták a nevüket, másrészt (véleményem szerint) az ökörködést sikerült nekik egy "art" mederbe terelni, ezáltal egy összeért produkciót tudtak az asztalra letenni. Mégis mi lehet közös három totálisan különböző egyéniségben? Mi a fenét akar egymástól egy nyers playboy, egy vad ritmusbűvész, és egy érzékeny finomkodó trubadúrgyerek? A poén része, hogy ezt megfejteni gyakorlatilag nem lehet ezért kérdés, hogy komolyan vehető- e az egész. Mert tulajdonképpen az történik, hogy mindenki kinyilvánítja különböző eszközökkel az álláspontját ugyanarról a dologról, amely jelen esetben szűken értelmezve egy dal, szélesebben értelmezve maga az album. Ebből adódóan nem válik egységes egésszé a dolog, hiszen kísérlet sincs arra, hogy közös nevező alá kerüljenek a dolgok. Ezt pedig értelmezhetjük úgy, hogy elbeszélnek egymás mellett egy anarchikus közegben. Aki ezt gondolja annak igaza van, de nézzük másfelől. Minden tag hozzá teszi azt, amiben nagyon jó, három egyéniség, három stílus van jelen a lemezen, és soha nem siklunk el egyik oldalra sem, a balance megmarad. Ezáltal egymás határait maximálisan tiszteletben tartják, és így próbálnak közös produktumot létrehozni. A dalokat hallgatva külön élvezet amikor az ember ráeszmél, melyik motívum kinek a hatása, arról nem is beszélve, hogy akár a track-eken belüli éles váltások miatt is nagyon szórakoztató az egész. A közös nevező hiánya miatt ötletes és változatos. Ez egy Janus arcú lemez, de nem csak ebből a szempontból. Azáltal, hogy Serengeti hozza a lazaságot (szirupos pózerkedő, buta mc betétek), Son Lux ezt megpróbálja atmoszférikus keretbe szuszakolni, majd Sufjan az egészet patetikussá transzformálja, az egész felveti a kérdést: most akkor ez komoly? Nem az, ez az egész egy poén, egy fricska, egy "reflektor" a maga görbe tükrével. Mégis az a durva, hogy ez az egész véresen komoly, ugyanis ez a görbe tükör akármilyen komolytalan de eszméletlenül őszintén igaz. Ez a kettőség emeli ezt a "bohóckodást" egy magasabb szintre. Az egyéniségek egyensúlya szinte végig megvan, mégis érdekes, ahogy a kereteket megszabták. A kezdő Calmi It Down-ban és a záró Alcohol-ban koncentrálódik esszenciálisan a fent leírt kettőség. Megfigyelhető a három stílus, a zenei témák váltakozása (egyenes arányban a stílussal), az elején csak bámulunk, mire a végén már csodálkozunk....és tömény görbe tükör (érdemes az Alcohol vizuális koncepcióját is hozzá tenni itt). A kereten belül pedig végig izgalmasan változatos a paletta. Egyedül két dal van amely egy előadóra épül, mégpedig a Sufjan által előadott Take Me és a Serengeti által végig darált Booty Call. Ezekben is felfedezhetőek a többiek hatása, de kevésbé esszenciálisan. A személyes kedvenceim közé a bedark-ult pillanatok tartoznak: a Flying Ace vonós katarzisos motyogása, és a Dishes in the Sink-Hardly Hanging On trip-hop combo-ja. Ez utóbbi vokális témájától még mindig nem lehet összekaparni. De aki szerette Sufjan Stevens Illinois éráját az is kielégülhet a My Oh My hatezerszer újraértelmezett refrénjén.

A "mit is kezdjek vele" érzés nagyon sokat húz a lemezen, amelyet én eddig az év legjobbjai között tartok számon.

9/10

Sisyphus - Take Me video

Miért nem vagyok meglepve, hogy ebből lett videó?? Ez tömény esztétika (többek között). A Sisyphus pedig eddig a legjobbak közt van idén, megunhatatlan. Bár szerintem Sufjan a lelke a projektnek, ez a szám is teljesen rá épül. Én mondom, ez az ürge akármihez is nyúl, abból csak jó sülhet ki ;)

Sisyphus - Take Me

Napok óta hallgatom a Sisyphus albumot. Ez az aktuális kedvencem róla bár tény, hogy az albumon ez a leghomogénebb dal. Egy kicsit muris ahogy Sufjan hangja a lágy elektronikába olvadva Jónsi-t idézi. Maga az album is muris, és megér majd egy misét, elég annyi most, hogy nem lehet komolyan venni de mégis véresen komoly (elég csak a fenti track-et meghallgatni). Döbbenten állok azelőtt, hogy a kritika nem szereti....hülyék ezek???

Sisyphus - Rhythm of Devotion

Ez már annyira fura, hogy tettszik. Nem is tudom eldönteni, hogy gagyi vagy sem, lehet pont ez a bája.

Sisyphus - Alcohol lyric video

Akkor most ez úgy tettszik...asszem :)