Kollektivet poster

Egy új Vinterberg mindig élmény, akárcsak egy Trier vagy Jensen. Újabban nagyon mennek a dánoknál ezek a retro perspektívák, a sztori is biztató. Elvileg már a bemutató sincs messze.

Kollektivet trailer

Végre jön az új Vinterberg!

En du elsker / Someone You Love

Az En du elsker (2014) a felszínen igen közhelyes, mégis az emberi kapcsolatok egy olyan pontjára tapint rá, amelyet csak benne elmerülve lehet átérezni. Képes emocionális mélységeket elénk tárni, de mintha szándékosan alkalmazná az elidegenítést, oldva ezáltal a drámaiságot.

Pernille Fischer Christensen (Szappanopera, 2006, Egy család, 2010) filmjei akár csak ez, mindig pengeélen táncolnak a felszínesség és a mélység határán. A negyedik filmjénél most már el lehet mondani, hogy az író-rendezőnek talán ez lehet az egyéni stílusa. Kétségtelenül érzelmi oldalról közelíti meg filmjeit és képes nagy mélységek megmutatására, ugyanakkor sokszor alkalmazza a karikatúra szerű ábrázolást. Valamikor a film történetvezetésén, valamikor pedig a szereplők közötti dialógusokon érezzük, hogy felnagyított, sokszor eltúlzott. Ez a fajta láttatás azonban pont azt éri el, hogy sematikussá válik, érezzük a közhelyet. Mégis Christensen-nél van egyfajta egyensúly a kettő között, és pont ettől válnak alkotásai egyedivé, és mégis súlyos alkotások tudnak maradni.

Az En du elsker esetében sincs ez másként. Maga a történet adja, hogy mit fogunk látni, kiszámítható, sablonos felépítésű. Ugyanakkor érezzük benne az érzelmi feszültséget és tudjuk, hogy annak oldódnia kell. A film során azt várjuk mikor, milyen formában történhet ez meg.

A Mikael Persbrandt (Egy jobb világ, 2011) által alakított Thomas Jacob egy nemzetközileg elismert énekes-előadóművész a maga Leonard Cohen fizimiskájával, aki hazatér Dániába, hogy legújabb lemezéhez felvegyék a dalokat. Azonban lánya Julie (Birgitte Hjort Sørensen) megjelenik és közli, hogy bizonyos időre el kell tűnnie, meg kell kezdenie a rehabilitációs kezelését, különben a munkahelye kidobja. Az anyja meghalt, barátai nincsenek ezért fiát csak a nagypapájára tudja bízni.

A kényszer és egy váratlan tragédia miatt egyértelművé válik, hogy Thomas és unokája Noa már csak egymásra számíthatnak. Kettejük között csak az a különbség, hogy Thomas-nak felnőtt lévén van választása, Noa viszont ebben a helyzetben kiszolgáltatott. Egy elég sajátos nagypapa-unoka kapcsolat kialakulásának lehetünk szemtanúi, amelybe belesűrűsödnek mindkét fél részéről a múlt elfojtott indulatai. A "mi lett volna ha akkor nem úgy történik" szinte az egész filmre rá telepszik, és megalapozza a dán filmekre jellemző mellkasra ülős feeling-et. A múlt annyira tabu, hogy szinte végig a jelenben tartanak minket, ezáltal azt érezzük, hogy a múlton változtatni nem lehet, viszont így a jövőt alakítani is igen nehéz. Gyakorlatilag az egész film a tanult tehetetlenség minta példája lehetne, de természetesen nem az, mert történetvezetésében ahhoz igen sematikus.

Tehát ez a film is elég két arcú, hozza azt a kettősséget, amelyet megszokhattunk a rendezőtől. Mégsem ez adja a legnagyobb felszínességi faktort, hanem maga a "sztár lét" beemelése a film történetébe. Azzal a húzással, hogy nem egy hétköznapi ember gyötrődését látjuk, gyakorlatilag elidegenít minket a helyzettől ezáltal annak átélése sokszor akadályokba ütközik. Celeb létbe sematizál (százszor láttunk már ilyet), mégis vannak pontok a film folyamán ahol az érzelmek felülkerekednek ezen a sémán, és előtérbe kerülnek. Ezek a pillanatok viszont annyira erősek, hogy összességében pozitív élményt hagynak. Pedig egyszerű eszközöket használ, pl. a csendet (jó kontraszt az éneklés mellett), vagy a gyermeki naivitást.

A filmben gyönyörűek a képek, az operatőri munka egyébként azt a Laust Trier-Mørk-ot dícséri, aki a Vadászat képeiért is felelős volt. Azonban ez a zenei téma lehetett volna máshogyan, mert akárhogy néztem számomra igen gagyinak hatott. A legkevésbé sem Persbrandt és Trine Dyrholm (Csak a szerelem számít, 2012) bájos akcentusával átitatott énekhangjára vágytam, ráadásul maga a fizimiska is erőltetettként hatott. Pedig az a Tina Dico szerezte ezeket a dalokat, akinek idén megjelenő nyolcadik Whispers LP-je komoly kritikai sikereket ért el.

Ambivalens az érzésem a filmmel kapcsolatban, amely az alapkoncepció megvalósításához kötődik. A celeb léttel mint elidegenítő faktorral nem is lenne problémám, de ezt a színészek énekelnek dolgot talán mégsem kellet volna erőltetni.

6,5/10

Someone You Love trailer

Huh! Nálam ez egy nagy várományos, akárcsak a Thousand Times Goodnight. Remélem egyik sem lesz csalódás.

Someone You Love poster

Pernille Fischer Christinsen (Szappanopera, Egy család) új filmjét is várom már. Az idei év egyébként is gazdag lesz skandináv filmek terén, de ez egy nagy várományos közülük.

Skytten

 

Örömmel fedeztem fel, hogy Anette K. Olesen-nek idén új filmje készült. A Skytten (A mesterlövész) viszont az első filmje a dán rendezőnőnek, amely -hogy úgy mondjam- könnyebb vizekre evezett. No nem a témáját tekintve, azt akár fajsúlyosnak is tekinthetnénk, hanem inkább a megvalósítás terén. Igazából nem is baj, hogy egy kicsit mást kapott az ember, mint amit megszokhatott, hiszen olyan kőkemény melodrámák vannak a háta mögött, mint a 2004-es Bűnök (Forbrydelser), vagy a 2008-as Lille Soldat. Olesen-re jellemző, hogy a legtöbbször morális témákat feszeget, illetve csírájában nála kezdett kialakulni a mostanra egyre inkább elővett társadalomkritikai nézőpont is (1:1, 2006), amelyet az újabb hullámos dán rendezők (is) előszeretettel alkalmaznak. 

A Skytten is jócskán merít a bevált nézőpontokból, ugyanis a környezetvédelem kérdését állítja a fókuszpontba. Mégis a korábban előforduló nehéz morális témák után furcsán hat, hogy -véleményem szerint- egy szimpla populista demagógiával találjuk szembe magunkat. Nyilván a globális felmelegedés elleni küzdelem kormányzati szinten, vagy akár a nemzetközi kapcsolatok színterén igen erős összeesküvés elméleteknek adhat táptalajt. Igazából ezt lovagolja meg a film, és elég jól be is mutatja azt egy újságírónő  és egy magányos aktivista kapcsolatán keresztül. Mia Moesgaard (Trine Dyrholm) egy napilapnál politikai kommentátor, aki egy vitaműsor során nem tetszését fejezi ki a fél éve hatalomra jutott kormányzat klímapolitikáját illetően. Ugyanis a korábbi választások során a párt azt az ígéretet tette, hogy nem kutat Grönlandon olajforrások után. Ezzel szemben egy olyan nemzetközi egyezményt kívánnak ratifikálni az USA-val egyetemben, amely jelentős mennyiségű kőolaj kitermelését tenné lehetővé. Így tudnának a haszonból egy alapot létrehozni, amelyet a globális felmelegedés elleni küzdelemre fordítanának. Rasmus Holm Jensen  (Kim Bodnia) geológusnak Mia agilissága és kapcsolatai éppen kapóra jön, hogy saját kezébe vegye a szebb jövő megteremtését sajátos eszközökkel: Rasmus ugyanis mesterlövész, az egyezmény elfogadása pedig vészesen közeleg....

Szóval eleve baromi jól van bemutatva a politikai kommunikáció, és valahol ezáltal az összeesküvés elméletek hívei még ki is elégülhetnek. A "nagynak álmodott" történet mögött hús-vér emberek állnak egyéni sorsokkal, ezáltal a szereplők szerethetőkké válnak, és itt akármilyen mainstream is ez a film, a dánság keményen érződik rajta, főleg a pszichologizáló vonal, hiszen főhősnőnk éppen egy külföldi örökbefogadás előtt áll. Azonban ezek pont olyan koncentrációban vannak jelen, hogy a nem dán filmeken szocializálódott egyénnek sem veszi el a kedvét. Akárhogy is nézzük ezúttal Olesen egy jól felépített közönségfilmet készített, amely szórakoztató, végső soron izgalmas is, de sajnos nem ér fel korábbi alkotásaihoz, mert pont ettől nem emlékezetes, hiszen rengeteg hasonló létezik a piacon.

Mentségére legyen mondva kitűnő színészeket láthatunk a bő másfél óra alatt: a főszereplőkön kívül még feltűnik Nikolaj Lie Kaas (Zöld hentesek, Hogy szeretsz) aki a klímaügyi minisztert alakítja, de apróbb szerepben ott van még Søren Malling (Egy veszedelmes viszony, Emberrablás) is. Neki már csak azért is nagyon örültem, mert a Forbrydelsen sorozat kapcsán mostanság elég gyakran látom, mint ahogy Bent Mejding-et (Testvérek, Csak egy szerelmes film) is, aki természetesen jelen esetben is politikust alakított.

6/10

3096 nap / 3096 Tage

Natascha Kampusch fogva tartásának első filmes adaptációját készítették el a németek. A film forgatókönyvének írásához pedig felhasználták Kampusch naplóját is. A történéseket felszínesen ismertem ugyan, a híradásokból nyomon követve, azonban igen megrázó és drámai töltetű események voltak, amikor Nataschának sikerült megszöknie, és sok-sok év után nyilatkozott a sajtónak. Egy kicsit akkor már nekem is sok volt, tragédia ide-oda, de már az egész bűzlött a celebdögségtől. Ezért kifejezetten kíváncsi voltam, hogy milyen filmes adaptáció születik ebből a tragédiából.

Nos, nem elég hiteles, vagy egyszerűen nem jó. A film érthetetlen okok miatt elmegy a néző mellett. Az egyetlen struktúra amely egyben tartja filmet, az idő tényező. Cirka másfél óra alatt ugyanis azt látjuk, hogy mi is történt Nataschával fogvatartásának 3096 napja alatt. A legnagyobb hibája ez a filmnek, ugyanis kisebb-nagyobb ugrásokkal a szemünk elé tárják, hogy Wolfgang Priklopil (Thure Lindhart) hogyan rabolja el, hogyan és milyen körülmények között tartja fogva a gyermeket, illetve az hogyan szabadul meg a fogságból, és milyen speciális kapcsolat szövődik kettőjük között. Tulajdonképpen ennyi és kész. A jelenetek elnagyoltak, a párbeszédek végletesen egyszerűek (Szent Ég mindenki irodalmi angolban nyomta), olyan érzésem volt mintha infantiliseknek készítették volna az egészet. Nem ismertük meg Wolfgang motivációit, nem láttatják velünk személyiségét, nincs személyiségrajz, esetleges jellemfejlődés. Ugyanez elmondható Natascha esetében is, bár nála gyenge próbálkozást éreztem ezen a téren de nagyon ingerküszöb alattinak minősíthető. Ebből adódóan az érzelmek ábrázolása számomra egy cseppet sem volt hiteles, és ami nagyobb baj, hogy semmilyen érzelmet nem váltottak ki a karakterek. Nem éreztem együtt, nem éreztem szimpátiát, néha egy kis dühöt talán, de azt is csak azért mert gyermekbántalmazást láttam. Ezáltal emocionálisan a film egy légüres térben stagnál, amely a történet nézők elé tárásának szándékát hiteltelenné teszi.

Valamennyire a színészi játék húz a filmen. Kétségkívül Thure Lindhart amit ebből ki lehetett hozni, azt ő ki is hozta. Viszont sem neki, sem Trine Dyrholm-nak (Natascha anyja) nem állt jól az irodalmi angol, meg egyébként sem értem, hogy egy német nyelvű környezetben játszódó történetet, német filmként miért kellett angol nyelven leforgatni??

Gyenge és hiteltelen adaptáció, talán ha másnak adták volna a rendezést, egy igazi lúdbőröztető drámát láttunk volna.

3/10

deUsynlige / troubled Water

Nem is értem Erik Poppe 2008-as filmdrámáját hogy is hagytam ki eddig. Persze nem volt nehéz, hiszen magyarországi forgalmazásba sohasem került. A Hawai, Oslo norvég rendezője egy kegyetlen támadást hajtott végre az ember érzelmeire. Kegyetlen, a szó szoros értelmében, hiszen a gyermekeket érintő bármilyen abúzus elsősorban érzelmekre hat, de annak is a közepébe döf, jelen esetben cseppet sem hatásvadász módon. Mi történik akkor, amikor egy kamaszos csíny tragédiába fullad? A pénztárca miatt ellopott babakocsiban szunnyad egy gyermek, de a másik pillanatban már véres fejjel holtan fekszik a patak parton. Kezdhet- e új életet az, akit ugyan a bíróság elítél, és büntetését le is üli, de egy ilyen tragédia nyomja lelkét egész életében?

Ugyanis Thomast elítélték, de egy idő után feltételesen szabadlábra bocsájtják. Mivel Thomas nagyon jól megtanult orgonán játszani, jelentkezik egy templomba, ahol orgonistát keresnek. Az állást meg is kapja, de ahelyett hogy élete végre normális mederbe terelődne, a víz egyre zavarosabbá válik, az emlékek előtérbe kerülnek. Mi történik akkor, amikor egy véletlen folytán a bűnös Thomas és az eltűnt kisfiú édesanyjának a sorsa összefonódik? Vajon képes e az anya megbocsájtani Thomas-nak, látván, hogy a helyi tiszteletes hölgy gyermekét pártfogásába vette és szemmel láthatóan a gyermek is nagyon szereti? Vagy eluralkodik rajta a pánik, és kétségbeesetten próbálja megmenteni a gyermeket (gyermekét)? Vajon képes e megbocsájtani magának Thomas, tudván hogy a tragédia az ő gondatlanságának / szándékosságának az egyenes következménye? Vajon képes e az anya megbocsájtani magának, hogy gyermekét akár egy percre is magára hagyta? Vajon Isten megbocsájt e a gyarló embernek, főleg ha hisz az ember abban, hogy minden okkal van és mindennek célja van? Miért találkozik újra az anya és Thomas sorsa? Miért pont egy templomban kezdhet Thomas új életet? Miért alakul úgy, hogy a lelkésznő gyermeke rajong Thomasért? Ezekre a kérdésekre természetesen nem kapunk direkt választ, de Thomas és az édesanya életének alakulása útmutatást ad mindenhez.

Nagyon tetszett, hogy a történetet két nézőpontból ismerhettük meg (Anya, Thomas), és azt időben nem kapkodva, hanem egymás után. Az is kifejezetten tetszett, hogy a –kvázi- lineáris történetvezetést, megszakította egy-egy emlékezés-flashback, amely mindig az emlékhez köthető asszociált élményből fakadt. Kifejezetten tetszett ahogyan Thomas ellaborálja a fel nem dolgozott traumát, orgonajátéka tele volt érzelemmel, órákig lehetett volna hallgatni.

Trine Dyrholm (anya) alakítására egyszerűen nincsenek szavak, meg merem kockáztatni, hogy korunk legtehetségesebb drámai színésznője.

A "Zavaros víz" a megbocsájtás filmje. A megbocsájtás érzelmileg egy katartikus gesztus, amely a történések, a dolgok elfogadásán, az azokkal történő megbékélésen alapul. Amennyiben a néző erre képes, azon túl hogy épül belőle, katartikus élményhez jut, és így a nagyböjt idején (azon már túl) még meg is tisztul.

9/10

Den skaldede frisør / Love is All You Need

Susanne Bier kiszámíthatatlan jelenség a dán filmgyártásban. Képes hatalmas mélységeket megjárni, azonban előfordul, hogy felszínes alkotásokat tesz le az asztalra. Ami azt illeti, én azt a Bier-t szeretem, aki hazájában alkot, hazai színészekkel, kevés napfényt látott történeteket (Hogy szeretsz? 2002, Testvéred feleségét 2004, Esküvő után 2006). A számomra  csalódást okozó 2010-es Oscar díjas  Egy jobb világ után vajon merre vezet az út tovább? Azt kell mondjam továbbra is a mainstream felé. A Csak a szerelem számít magyar címet viselő filmet romantikus vígjátéknak kiáltották ki, végül is valami hasonlóra sikeredett, de mégsem vészes ennyire a helyzet. Szóval kaptunk egy közönség filmet (amelyet Anders Thomas Jensen-nel írt), ezen túl jutottam, még azon is, hogy Pierce Brosnan az egyik főszereplő, de azt kell mondjam mégsem tudok kedvemre sznoboskodni, mert ez egy abszolout vállalható és nézhető film volt. Annyi bizonyos túl sokat nem kell belegondolni, csak nézni kell és kész. Még azt is tudjuk, hogy a végén happy end-nek kell lennie, na most még ez sem zavart igazán. Tulajdonképpen azon gondolkoztam, miért is fogott meg a hangulat. Kb. a közepénél leesett, hogy az Almodovar filmeknek van hasonló feelingje, amely mindig megmelengeti a szívet. Dán filmhez nem méltón gyönyörű színes képeket kaptunk. Philip (Piece Brosnan) és Ida (Trine Dyrholm) gyermekei Olaszországban készülődnek összeházasodni, oda érkezik meg a nagy család. Na itt természetesen senki nem komplett, és szépen lassan derülnek ki a furcsaságok és bontakozik ki a történet. Van itt házasságtörés, beteljesületlen szerelem, coming out, botrányos vacsora előtti beszédek és minden amit a Születésnap óta megszokhattunk. Különösen kedveltem a történet rákos beteg szálát, amely bolond család ide vagy oda, eszembe juttatta, hogy skandináv filmmel van dolgunk. A betegségben megcsappant női önértékelést úgy tárták észrevétlenül elénk, hogy sokszor még a szívem is összeszorult. Paprika Steen fürdött a kiégett naiva szerepben, én pedig örültem, hogy újra hebrencset alakít. Bier tehát kiszámíthatatlan. Csinált egy általam legkevésbé preferált műfajú filmet, amely a legnagyobb meglepetésemre még tettszett is. Úgyhogy lehet pont ez a kiszámíthatatlanság vesz rá arra, hogy előítéleteimet félre téve még mindig odafigyeljek rá.

7,5/10

Daisy Diamond

 

Simon Staho 2007-es nagyjátékfilmjét eddig igen csak hanyagoltam. Tettem ezt a témája miatt, nem bírom a gyermekeken elkövetett agresszió bármilyen megnyilvánulását. Azonban nem tudtam elmenni amellett, hogy Noomi Rapace alakítását ebben a filmben többen is méltatták. Bevallom végül a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat. Az utóbbi időben általam megnézett skandináv filmekkel az volt a bajom, hogy kevésbé hatott az érzelmekre, a külsőségek kezdték átvenni a tartalom helyét. Ebben az esetben a legkevésbé sem igaz ez a megállapítás, most aztán tényleg kaptam egy vérbeli dán filmdrámát, amely mellkasomra nehezedve fog flashback-elni még egy darabig, amíg meg nem emésztem azt amit láttam. Annyi bizonyos nem fog a kedvenceim közzé tartozni, de ilyen mély és összetett filmet rég láttam már. Anna Koppenhágába érkezik, hogy színészősznő lehessen, újszülött gyermekével járja a meghallgatásokat, nem tudja a gyermeket kire bízni. A pici gyermekként viselkedik, állandóan sír, anyatejet szeretne, ami Annának nincs. Anna belefárad abba, hogy nem tud pihenni, szerepet tanulni, és hogy mindenhonnan elküldik a pici miatt.  Van egy gyenge pillanat és megtörténik a tragédia: a gyermeket a fürdőkádba fojtja.....és az igazi történet még csak innen kezdődik. Van egy jól felépített dramaturgia, amely egyrészről azért érdekes mert a szerepek, amelyeket tanul, a saját életére vonatkoztathatóak. Ebből adódóan fel kell ismernünk, hogy most szerepet játszik, vagy valós történés részese. Ezekből a szerepmonológokból lehet összerakni Anna magánéletét, hogy miért jött Koppenhágába, milyen körülmények vezettek a tragédiához. A magány a kulcsfogalma a történetnek, elég csak a szerepmonológokra gondolni, ezeket arcra közelített beállítások által látjuk-halljuk. Nincs senki aki kíváncsi lenne Annára, így ő egyre csak halad a lejtőn lefelé: pornót vállal, beáll prostinak. Ironikus, hogy aki mégis kíváncsi lenne rá, az egy exprosti madame, aki történetesen férfi, helyesebben transszexuális, és vélhetően gyengéd érzelmeket érez Anna iránt. És ott van neki a mindent átható bűntudat. Mi lehet a megoldás? ......Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek egy szerepen keresztül, amely a saját életem....

A Bergmani hatások végig jelen vannak. Közeli beállítások, Noomi minden arcrezdülését látni. Monológok, heves érzelemmel átitatott párbeszédek, kevés helyszín. Direktebben pedig Bergman szelleme ott van, amikor Anna mozit néz, mindig Bergman film megy. Ezeknek a filmes jelenteknek a párbeszédei is mind-mind Anna történetére vonatkoztathatóak....a hideg futkosott a hátamon.

A lejtmenetben pedig kaptunk minden perverziót, így nem kétséges mivel van a siker útja kikövezve.

Noomi Rapace alakítása nem hiába volt méltatva, a valóság-szerep  kettősséget kiválóan hozta, akárcsak a Babycall-ban tette. Úgy látszik ezek a szerepek találják meg: nem véletlenül. Fürödtünk jobbnál jobb mellékszerepekben is. David Dencik és Trine Dyrholm perverz alakításai csak megerősítik bennem azt, hogy napjaink legjobb skandináv színészeivel van dolgunk. Feltűnt még kisebb szerepekben Stine Stengade, Jens Albinus és Thure Lindhart is...belőle kaphattunk volna többet is.

Végeredményben a skandináv filmművészet múltja és jelene találkozott úgy a filmben, hogy nem vált öncélúvá a koncepció, tudott történetet mesélni és érzelmeket kiváltani, de nagyon nehéz film, és csak is erős idegzettel bírható.

7/10

Vaerelse 304 / Room 304

Ez a 2011-es dán film is kimaradt nálam annak idején, pedig ezt még a magyar mozik is műsorra tűzték. Emlékszem teljesen lázba hozott, hogy Stine Stengade (Szerelem magyarázat nélkül, Prágai történet, Láng és Citrom), Trine Dyrholm (Születésnap, Bűnök, Egy jobb világ) és David Dencik (Szappanopera, Testvériség, Egy veszedelmes viszony) egy filmben parádézik. Igazából nem értettem a negatív kritikát, olyan dolgokra hivatkoztak, amely a dán filmek sajátja: lassúság, tragikus sorsok, nyitott befejezés. A mostanában szerencsére egyre jobban előtérbe kerülő skandi dömpingben nem érvényesül a legújabb, gondoltam. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert akár ez az előző mondat igaz is lehet. Talán fogalmazhatnék úgy, hogy a dömping kitermeli a szemetet is. Akármennyire akartam szeretni ezt a filmet, nem tudtam mert ez a külsőségek filmje: a gyönyörű (bár mesterkélt) beállításoké, a sajátos színvilágé, a megtört idősíké, a gyönyörű kamarazenéé, az inernacionális szereposztásé. Azonban az a helyzet, hogy mögötte nem találtam semmit. Pedig igen sajátos hangulata volt a filmnek, hiszen egy hotelben játszódott, ahol minden szoba egy külön kis világot rejt, node ez is csak külsőség. Az igazság az, hogy én aztán szeretem a dán nyomasztó drámát, de ezek a tragikus sorsok inkább fárasztottak, mint letaglóztak. Ez amiatt lehet, hogy senki sem volt szerethető a filmben. Egy több szálon és idősíkon futó történetben találkozni szoktak ezek a szálak, ezzel nem volt baj szép kerek történet lett a vége, de milyen gáz az, amikor az embert ez egy cseppet sem hatja meg, na itt aztán nem volt hatás, hidegrázós pillanat. A történetben van megcsalás, bosszú, mánia, válás, és nagyjából a hátterüket is megismerjük, de tényleg nem működik a film. Szerintem pont az hiányzik belőle, amelyért szeretem a dán filmeket, hogy közel hozzon az emberi érzelmekhez. Ez a film nem váltott ki érzelmet, noha a kamera sokszor premier plán az arcokba irányult (újabb külsőség). Tudjuk be ezt a filmet a globalizáció hatásának, nem feltétlenül kell mindig érzelemorientált filmeket gyártani. Csak könyörgöm akkor dráma helyett valami másik műfajt kell választani: mondjuk akciófilmet.

4/10

Den skaldede frisør Trailer

Aucs! Ez romantikus vígjáték lesz, ennek nem igazán örülök pedig nagyon vártam az új Bier filmet. Csak az vigasztal, hogy két kedvenc dán színésznőm játszik benne, és hát a trailer is adja, hogy Paprika most is zseniális lesz. Végül is megnézem ezt is.

Den skaldede frisør

Itt az új Susanne Bier film posztere. Trine Dyrholm és Paprika Steen egy filmben. Ráadásul a forgatókönyvet Anders Thomas Jensen jegyzi. Sohasem lesz már szeptember! Azért remélem nem csöpögős romantikával kell majd szembesülnöm.