
Pernille Fischer Christensen (Szappanopera, 2006, Egy család, 2010) filmjei akár csak ez, mindig pengeélen táncolnak a felszínesség és a mélység határán. A negyedik filmjénél most már el lehet mondani, hogy az író-rendezőnek talán ez lehet az egyéni stílusa. Kétségtelenül érzelmi oldalról közelíti meg filmjeit és képes nagy mélységek megmutatására, ugyanakkor sokszor alkalmazza a karikatúra szerű ábrázolást. Valamikor a film történetvezetésén, valamikor pedig a szereplők közötti dialógusokon érezzük, hogy felnagyított, sokszor eltúlzott. Ez a fajta láttatás azonban pont azt éri el, hogy sematikussá válik, érezzük a közhelyet. Mégis Christensen-nél van egyfajta egyensúly a kettő között, és pont ettől válnak alkotásai egyedivé, és mégis súlyos alkotások tudnak maradni.
Az En du elsker esetében sincs ez másként. Maga a történet adja, hogy mit fogunk látni, kiszámítható, sablonos felépítésű. Ugyanakkor érezzük benne az érzelmi feszültséget és tudjuk, hogy annak oldódnia kell. A film során azt várjuk mikor, milyen formában történhet ez meg.
A Mikael Persbrandt (Egy jobb világ, 2011) által alakított Thomas Jacob egy nemzetközileg elismert énekes-előadóművész a maga Leonard Cohen fizimiskájával, aki hazatér Dániába, hogy legújabb lemezéhez felvegyék a dalokat. Azonban lánya Julie (Birgitte Hjort Sørensen) megjelenik és közli, hogy bizonyos időre el kell tűnnie, meg kell kezdenie a rehabilitációs kezelését, különben a munkahelye kidobja. Az anyja meghalt, barátai nincsenek ezért fiát csak a nagypapájára tudja bízni.
A kényszer és egy váratlan tragédia miatt egyértelművé válik, hogy Thomas és unokája Noa már csak egymásra számíthatnak. Kettejük között csak az a különbség, hogy Thomas-nak felnőtt lévén van választása, Noa viszont ebben a helyzetben kiszolgáltatott. Egy elég sajátos nagypapa-unoka kapcsolat kialakulásának lehetünk szemtanúi, amelybe belesűrűsödnek mindkét fél részéről a múlt elfojtott indulatai. A "mi lett volna ha akkor nem úgy történik" szinte az egész filmre rá telepszik, és megalapozza a dán filmekre jellemző mellkasra ülős feeling-et. A múlt annyira tabu, hogy szinte végig a jelenben tartanak minket, ezáltal azt érezzük, hogy a múlton változtatni nem lehet, viszont így a jövőt alakítani is igen nehéz. Gyakorlatilag az egész film a tanult tehetetlenség minta példája lehetne, de természetesen nem az, mert történetvezetésében ahhoz igen sematikus.
Tehát ez a film is elég két arcú, hozza azt a kettősséget, amelyet megszokhattunk a rendezőtől. Mégsem ez adja a legnagyobb felszínességi faktort, hanem maga a "sztár lét" beemelése a film történetébe. Azzal a húzással, hogy nem egy hétköznapi ember gyötrődését látjuk, gyakorlatilag elidegenít minket a helyzettől ezáltal annak átélése sokszor akadályokba ütközik. Celeb létbe sematizál (százszor láttunk már ilyet), mégis vannak pontok a film folyamán ahol az érzelmek felülkerekednek ezen a sémán, és előtérbe kerülnek. Ezek a pillanatok viszont annyira erősek, hogy összességében pozitív élményt hagynak. Pedig egyszerű eszközöket használ, pl. a csendet (jó kontraszt az éneklés mellett), vagy a gyermeki naivitást.
A filmben gyönyörűek a képek, az operatőri munka egyébként azt a Laust Trier-Mørk-ot dícséri, aki a Vadászat képeiért is felelős volt. Azonban ez a zenei téma lehetett volna máshogyan, mert akárhogy néztem számomra igen gagyinak hatott. A legkevésbé sem Persbrandt és Trine Dyrholm (Csak a szerelem számít, 2012) bájos akcentusával átitatott énekhangjára vágytam, ráadásul maga a fizimiska is erőltetettként hatott. Pedig az a Tina Dico szerezte ezeket a dalokat, akinek idén megjelenő nyolcadik Whispers LP-je komoly kritikai sikereket ért el.
Ambivalens az érzésem a filmmel kapcsolatban, amely az alapkoncepció megvalósításához kötődik. A celeb léttel mint elidegenítő faktorral nem is lenne problémám, de ezt a színészek énekelnek dolgot talán mégsem kellet volna erőltetni.
6,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése