Az En du elsker (2014) a felszínen igen közhelyes, mégis az emberi kapcsolatok egy olyan pontjára tapint rá, amelyet csak benne elmerülve lehet átérezni. Képes emocionális mélységeket elénk tárni, de mintha szándékosan alkalmazná az elidegenítést, oldva ezáltal a drámaiságot.
Pernille Fischer Christensen (Szappanopera, 2006, Egy család, 2010) filmjei akár csak ez, mindig pengeélen táncolnak a felszínesség és a mélység határán. A negyedik filmjénél most már el lehet mondani, hogy az író-rendezőnek talán ez lehet az egyéni stílusa. Kétségtelenül érzelmi oldalról közelíti meg filmjeit és képes nagy mélységek megmutatására, ugyanakkor sokszor alkalmazza a karikatúra szerű ábrázolást. Valamikor a film történetvezetésén, valamikor pedig a szereplők közötti dialógusokon érezzük, hogy felnagyított, sokszor eltúlzott. Ez a fajta láttatás azonban pont azt éri el, hogy sematikussá válik, érezzük a közhelyet. Mégis Christensen-nél van egyfajta egyensúly a kettő között, és pont ettől válnak alkotásai egyedivé, és mégis súlyos alkotások tudnak maradni.
Az En du elsker esetében sincs ez másként. Maga a történet adja, hogy mit fogunk látni, kiszámítható, sablonos felépítésű. Ugyanakkor érezzük benne az érzelmi feszültséget és tudjuk, hogy annak oldódnia kell. A film során azt várjuk mikor, milyen formában történhet ez meg.
A Mikael Persbrandt (Egy jobb világ, 2011) által alakított Thomas Jacob egy nemzetközileg elismert énekes-előadóművész a maga Leonard Cohen fizimiskájával, aki hazatér Dániába, hogy legújabb lemezéhez felvegyék a dalokat. Azonban lánya Julie (Birgitte Hjort Sørensen) megjelenik és közli, hogy bizonyos időre el kell tűnnie, meg kell kezdenie a rehabilitációs kezelését, különben a munkahelye kidobja. Az anyja meghalt, barátai nincsenek ezért fiát csak a nagypapájára tudja bízni.
A kényszer és egy váratlan tragédia miatt egyértelművé válik, hogy Thomas és unokája Noa már csak egymásra számíthatnak. Kettejük között csak az a különbség, hogy Thomas-nak felnőtt lévén van választása, Noa viszont ebben a helyzetben kiszolgáltatott. Egy elég sajátos nagypapa-unoka kapcsolat kialakulásának lehetünk szemtanúi, amelybe belesűrűsödnek mindkét fél részéről a múlt elfojtott indulatai. A "mi lett volna ha akkor nem úgy történik" szinte az egész filmre rá telepszik, és megalapozza a dán filmekre jellemző mellkasra ülős feeling-et. A múlt annyira tabu, hogy szinte végig a jelenben tartanak minket, ezáltal azt érezzük, hogy a múlton változtatni nem lehet, viszont így a jövőt alakítani is igen nehéz. Gyakorlatilag az egész film a tanult tehetetlenség minta példája lehetne, de természetesen nem az, mert történetvezetésében ahhoz igen sematikus.
Tehát ez a film is elég két arcú, hozza azt a kettősséget, amelyet megszokhattunk a rendezőtől. Mégsem ez adja a legnagyobb felszínességi faktort, hanem maga a "sztár lét" beemelése a film történetébe. Azzal a húzással, hogy nem egy hétköznapi ember gyötrődését látjuk, gyakorlatilag elidegenít minket a helyzettől ezáltal annak átélése sokszor akadályokba ütközik. Celeb létbe sematizál (százszor láttunk már ilyet), mégis vannak pontok a film folyamán ahol az érzelmek felülkerekednek ezen a sémán, és előtérbe kerülnek. Ezek a pillanatok viszont annyira erősek, hogy összességében pozitív élményt hagynak. Pedig egyszerű eszközöket használ, pl. a csendet (jó kontraszt az éneklés mellett), vagy a gyermeki naivitást.
A filmben gyönyörűek a képek, az operatőri munka egyébként azt a Laust Trier-Mørk-ot dícséri, aki a Vadászat képeiért is felelős volt. Azonban ez a zenei téma lehetett volna máshogyan, mert akárhogy néztem számomra igen gagyinak hatott. A legkevésbé sem Persbrandt és Trine Dyrholm (Csak a szerelem számít, 2012) bájos akcentusával átitatott énekhangjára vágytam, ráadásul maga a fizimiska is erőltetettként hatott. Pedig az a Tina Dico szerezte ezeket a dalokat, akinek idén megjelenő nyolcadik Whispers LP-je komoly kritikai sikereket ért el.
Ambivalens az érzésem a filmmel kapcsolatban, amely az alapkoncepció megvalósításához kötődik. A celeb léttel mint elidegenítő faktorral nem is lenne problémám, de ezt a színészek énekelnek dolgot talán mégsem kellet volna erőltetni.
6,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése