Svinalängorna / Beyond

Nagyon kellemes meglepetés ez a 2010-ben készült svéd-finn filmdráma. A meglepetés abban rejlik, hogy Pernilla August rendezte, és ez az első rendezése, ha a short-okat nem számítjuk. Kíváncsi voltam, hogy egy színésznői látásmód hogyan is érvényesül, azaz mi sül ki abból, ha a másik oldalra kirándul az a kaptafa.

Mindenféleképpen jó sült ki ebből a kirándulásból, már csak azért is mert Susanna Alakoski műve szolgált a forgatókönyv alapjául, amelyet egyébként Pernilla August jegyez társszerzőként. Nem lehetett ezt egyszerű összehozni, hiszen van egy fajsúlyos alapmű és ott van mellette a rendezőként is megfelelés folyamatos nyomása. Annyi bizonyos, hogy amennyiben ez a feszültség valós lehetett, ezt a rendező igen jó irányba terelte. A látásmódra is félig-meddig rá lehet fogni, hogy színészi, amennyiben a múlt nyomasztó bugyraiban történő lubickolást annak lehet számítani. Mégsem ebben erős a film, hiszen ha belegondolunk az átlag skandináv drámák ilyenek. A film egyik fő erénye, hogy csöpögteti az információkat az elejétől kezdve, és a végére áll össze a történet, amikor (fogalmazzunk úgy) az egész már az érvényét veszíti. Teszi ezt úgy, hogy az elejétől kezdve két idősík van: ami most történik, és mindig a jelenből vonatkoztatva ami a múltban történt. Az időben történő ugrálás nem válik sohasem idegesítővé, hiszen hatásosan (hatásvadászat nélkül) kelti fel az érdeklődésünket. Ahogy a főhősnő Leena (Noomi Rapace) egyre közelebb kerül múltjához, úgy szakadnak fel a sebek és a szemünk láttára omlik össze az eddig mesterien felépített élete. A film ebből a szempontból nagyon erős, ugyanis azt próbálja megmutatni mennyire profin épülhet fel a hárítás, és ez milyen hosszú ideig fenntartható. Azonban ennek ára van, ugyanis a gyermekkori traumák feldolgozatlansága nem képes a végtelenségig fenntartani a kiegyensúlyozottság, a boldog családi életet élés látszatát, még akkor sem, ha semmit nem úgy csinálok, ahogyan a szüleim tették (hárítás ezerrel). Tehát azon túl, hogy megismerhettük Leena múltbeli traumáit, azt is láttuk mekkora a kontraszt a múltja és a jelene között. Ez a kontraszt azonban saját élete összeomlásához vezet.

Leena hívást kap karácsony reggel a kórházból, hogy anyja haldoklik és látni szeretné. A baj csak az, hogy sem a férje nem tudja, hogy él egy anyós, sem a gyermekei nem tudják, hogy van egy nagyanyjuk. A férj Johan (Ole Rapace) unszolására neki indulnak a távoli észak-svéd településre és ezzel kezdődik meg Leena utazása a múltba.

Számomra az is félelmetes volt, hogy tudattalanul Leena is átörökítette anyja probléma megoldó repertoárját, számos cselekedetében visszaköszönt, de leginkább abban, hogy bizonyos dolgokról nem beszélt. Kínzó mellkasra ülős jelenet, amikor a már felnőtt gyermek a múltban történő eseményekért önmagát hibáztatja és minden gesztusában könyörög azért, hogy most kérem a felmentésem: gyerek voltam. Noomi Rapace (A tetovált lány, 2009) zseniálisan hozta az érzelmi hullámvasúton ülő látszat-boldog-feleség szerepét. Éppen ezért nem is értem mi a fenét keres a tengerentúlon?!?

Ez volt az a típusú film, amely után ki kellett menni levegőzni, brutálisan kemény, nyomasztó hangulatú, amely akkor kellemetlen, ha az ember emocionálisan nem töltődik az egésztől.

7,5/10

Dead Man Down

Amikor egy skandináv rendező elkalandozik a tengerentúlra, az mindig egy külön élmény számomra, hiszen kedvemre fanyaloghatok általában a végeredményen. A Dead Man Down sem kivétel sajnos. Ha jól emlékszem a Susanne Bier rendezte A tűz martaléka volt az utolsó skandináv rendezte amerikai film, amely elnyerte a tetszésem. A legnagyobb sokk egyértelműen Thomas Vinterberg Kedves Wendy-je volt. Stílszerűen legszívesebben fejbe puffantottam volna magam a végén. Véleményem szerint az esetek döntő többségében minőségi romlás tapasztalható és ki merem jelenteni, hogy bármelyik rendező a saját hazájában tudja leghitelesebben kihozni a maximumot magából.

Niels Arden Oplev (A tetovált lány) svéd rendező ezúttal amerikában forgatott egy magyar vonatkozású thriller-akció filmet, svéd, francia, albán és amerikai szereplőkkel. A filmről magáról csak annyit, hogy egy kellemes egyszer nézős, kellően agyzsibbasztós történet. Tulajdonképpen ebben minden benne is van. Nem több egy kellően átlagemberre lebutított közönségfilmnél. Azonban Oplev perspektívája érződik a filmen, bár nem ő írta a forgatókönyvet, de tisztába volt azzal milyen történetet fog megrendezni. A kirakós játék szerű történetvezetés itt is megvan, és jókor jó helyen alkalmazza az érzelmi töltést is, és hangyafaszánnyi moralizáció is bele kerül. Számomra ez így azonban egy túlhígított limonádé, amely nyomokban tartalmazza Oplev zsenialitását. Mozgalmasságra nincs panasz, európai filmeken szocializálódott embernek ez így is elég pörgős, bár vérbeli akció szinte csak az elején és a végén volt.

Érthetetlen számomra mit keresnek olyan színész nagyágyúk a filmben mint Isabelle Huppert, vagy Noomi Rapace, tudom hírnév, pénz stb...legalább a limonádé koncentrációját sűrítették.

Ha őszinte akarok lenni annyira nem vészes, szórakoztató és ez a lényeg, de a rendezői út oldaláról a totál felesleges kategória.

4/10

Dead Man Down poster

 

Atyaég! Egy újabb skandináv, aki eladta magát Hollywood-ban. Niels Arden Oplev (A tetovált lány) ráadásul úgymond hozta magával Noomi Rapace-t is...antiperisztaltika ezerrel. A sztori nagyon gagyinak tűnik. Rapace kisasszony visszafoghatná magát, mert ilyen Stones videosdi, meg ehhez hasonlók után attól félek nem lehet majd komolyan venni.

Daisy Diamond

 

Simon Staho 2007-es nagyjátékfilmjét eddig igen csak hanyagoltam. Tettem ezt a témája miatt, nem bírom a gyermekeken elkövetett agresszió bármilyen megnyilvánulását. Azonban nem tudtam elmenni amellett, hogy Noomi Rapace alakítását ebben a filmben többen is méltatták. Bevallom végül a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat. Az utóbbi időben általam megnézett skandináv filmekkel az volt a bajom, hogy kevésbé hatott az érzelmekre, a külsőségek kezdték átvenni a tartalom helyét. Ebben az esetben a legkevésbé sem igaz ez a megállapítás, most aztán tényleg kaptam egy vérbeli dán filmdrámát, amely mellkasomra nehezedve fog flashback-elni még egy darabig, amíg meg nem emésztem azt amit láttam. Annyi bizonyos nem fog a kedvenceim közzé tartozni, de ilyen mély és összetett filmet rég láttam már. Anna Koppenhágába érkezik, hogy színészősznő lehessen, újszülött gyermekével járja a meghallgatásokat, nem tudja a gyermeket kire bízni. A pici gyermekként viselkedik, állandóan sír, anyatejet szeretne, ami Annának nincs. Anna belefárad abba, hogy nem tud pihenni, szerepet tanulni, és hogy mindenhonnan elküldik a pici miatt.  Van egy gyenge pillanat és megtörténik a tragédia: a gyermeket a fürdőkádba fojtja.....és az igazi történet még csak innen kezdődik. Van egy jól felépített dramaturgia, amely egyrészről azért érdekes mert a szerepek, amelyeket tanul, a saját életére vonatkoztathatóak. Ebből adódóan fel kell ismernünk, hogy most szerepet játszik, vagy valós történés részese. Ezekből a szerepmonológokból lehet összerakni Anna magánéletét, hogy miért jött Koppenhágába, milyen körülmények vezettek a tragédiához. A magány a kulcsfogalma a történetnek, elég csak a szerepmonológokra gondolni, ezeket arcra közelített beállítások által látjuk-halljuk. Nincs senki aki kíváncsi lenne Annára, így ő egyre csak halad a lejtőn lefelé: pornót vállal, beáll prostinak. Ironikus, hogy aki mégis kíváncsi lenne rá, az egy exprosti madame, aki történetesen férfi, helyesebben transszexuális, és vélhetően gyengéd érzelmeket érez Anna iránt. És ott van neki a mindent átható bűntudat. Mi lehet a megoldás? ......Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek egy szerepen keresztül, amely a saját életem....

A Bergmani hatások végig jelen vannak. Közeli beállítások, Noomi minden arcrezdülését látni. Monológok, heves érzelemmel átitatott párbeszédek, kevés helyszín. Direktebben pedig Bergman szelleme ott van, amikor Anna mozit néz, mindig Bergman film megy. Ezeknek a filmes jelenteknek a párbeszédei is mind-mind Anna történetére vonatkoztathatóak....a hideg futkosott a hátamon.

A lejtmenetben pedig kaptunk minden perverziót, így nem kétséges mivel van a siker útja kikövezve.

Noomi Rapace alakítása nem hiába volt méltatva, a valóság-szerep  kettősséget kiválóan hozta, akárcsak a Babycall-ban tette. Úgy látszik ezek a szerepek találják meg: nem véletlenül. Fürödtünk jobbnál jobb mellékszerepekben is. David Dencik és Trine Dyrholm perverz alakításai csak megerősítik bennem azt, hogy napjaink legjobb skandináv színészeivel van dolgunk. Feltűnt még kisebb szerepekben Stine Stengade, Jens Albinus és Thure Lindhart is...belőle kaphattunk volna többet is.

Végeredményben a skandináv filmművészet múltja és jelene találkozott úgy a filmben, hogy nem vált öncélúvá a koncepció, tudott történetet mesélni és érzelmeket kiváltani, de nagyon nehéz film, és csak is erős idegzettel bírható.

7/10

Babycall

 

Na én aztán bírom a nyomasztó skandináv filmeket, de ez a pszichotikus flow igen csak beletapasztott a székbe. Ha jól emlékszem horror szerűségnek aposztrofálták, ennek ellenére drámát - jobb esetben thrillert - kaptunk, amit én egy cseppet sem bántam. A film igen lassan épül fel, de szépen bontakozik. Már az elején éltem a gyanúperrel és minden részletre megpróbáltam összpontosítani - megjegyzem David Lynch filmjeinél is ez a technikám több kevesebb sikerrel - így az nyilvánvalóvá vált, hogy a film szól valamiről, de nem biztos, hogy arról amit látunk. Igazából ha bármit is mondanék, lelőném a csattanót, azonban azt tudni kell, hogy nincs benne valami esze veszett csavar vagy fordulat, szóval azért rá lehet jönni mit is látunk valójában. Mégis ahogyan letisztázódnak a szálak és eljutunk a végkifejletig egyre nyilvánvalóvá válik, hogy az amire gondolunk lehet, hogy helytálló és ez annyira spannolja az embert, hogy akár még a kellemes filmélményhez is hozzájárul. Aztán, hogy teljesen kitaláljuk e a történetet az nem feltétlenül biztos. Jómagam hasonlóra gondoltam, de nem pont erre (mert nekem speciel az túl kézenfekvő volt). Viszont az utolsó snittek kötelezően összezavarnak mindent. Nem kell ebbe a filmbe túl sokat belegondolni, amolyan mainstream skandináv mozi. A sikerét talán az csorbíthatja, hogy az átlagembert talán nem izgatja a végkifejlethez való eljutás - fogalmazzunk úgy szakmai - boncolgatása. A szakmáról annyit még, hogy ha ez a jövőm beadom a felmondásom. Tibi barátom első randifilmje, hát egészségetekre!

6,5/10

Prometheus

Előre leszögezem: nem klasszikus, legalább is az én meglátásom szerint nem üti meg azt a mércét, minőségileg az Alien filmtől igen távol áll. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez nem lehet egy jó film. Tulajdonképpen szórakoztató volt, nem unatkoztam rajta, de semmivel nem volt több, mint a hasonló témát feszegető mozik napjainkban. Mellette szól a látvány, a téma amely köré szerveződik a történet, de sajnos többet tudok a másik oldalon felsorakoztatni. Nagyon hosszú, ami akkor nem baj, ha szép lassan kibontakoznak a szálak. Itt nem ez történt. A rejtélyekkel jól felcsigáznak, és ahelyett, hogy azt boncolgatnák, a film háromnegyed részénél átcsap akciófilmbe, amely a maga epileptikus gyorsaságával rövidre zárja a történetet. Annak ellenére, hogy a kérdéseket nyitva hagyták (két és fél óra után), még szájba rágós is volt a történetvezetés. A karaktereket nem ismertük meg, így aztán hidegen hagyott éppen ki hullott el. A 3D is kamu, nem erre a technológiára készült eredetileg, csak megcsinálták ezt a változatot is, aminek az eredménye, hogy kevés a képből kiugró effekt, akkor volt ennek értelme? Amennyiben lesz folytatás biztos meg fogom nézni, mert jó szappanoperához hasonlóan mondhatni cliffhanger-rel zárult.

Most komolyan miért van az, hogy a TV-s produkciók egyre jobbak (és drágábbak), ellenben kiemelkedő közönségfilm nagyon kevés van. Ha pedig van, azt is szappanopera szerűen készítik, trilógiába gondolkodva. Ok, felőlem lehet valaminek több része, de a különálló részek is önállóan állják meg a helyüket. Szerintem ez a film ezt a kritériumot ilyen folytán nem teljesítette.

5/10

Prometheus magyar trailer

Most látom, hogy van magyar trailer. .....és hogy 3D-ben lesz....csak győzzem kivárni.