Simon Staho 2007-es nagyjátékfilmjét eddig igen csak hanyagoltam. Tettem ezt a témája miatt, nem bírom a gyermekeken elkövetett agresszió bármilyen megnyilvánulását. Azonban nem tudtam elmenni amellett, hogy Noomi Rapace alakítását ebben a filmben többen is méltatták. Bevallom végül a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat. Az utóbbi időben általam megnézett skandináv filmekkel az volt a bajom, hogy kevésbé hatott az érzelmekre, a külsőségek kezdték átvenni a tartalom helyét. Ebben az esetben a legkevésbé sem igaz ez a megállapítás, most aztán tényleg kaptam egy vérbeli dán filmdrámát, amely mellkasomra nehezedve fog flashback-elni még egy darabig, amíg meg nem emésztem azt amit láttam. Annyi bizonyos nem fog a kedvenceim közzé tartozni, de ilyen mély és összetett filmet rég láttam már. Anna Koppenhágába érkezik, hogy színészősznő lehessen, újszülött gyermekével járja a meghallgatásokat, nem tudja a gyermeket kire bízni. A pici gyermekként viselkedik, állandóan sír, anyatejet szeretne, ami Annának nincs. Anna belefárad abba, hogy nem tud pihenni, szerepet tanulni, és hogy mindenhonnan elküldik a pici miatt. Van egy gyenge pillanat és megtörténik a tragédia: a gyermeket a fürdőkádba fojtja.....és az igazi történet még csak innen kezdődik. Van egy jól felépített dramaturgia, amely egyrészről azért érdekes mert a szerepek, amelyeket tanul, a saját életére vonatkoztathatóak. Ebből adódóan fel kell ismernünk, hogy most szerepet játszik, vagy valós történés részese. Ezekből a szerepmonológokból lehet összerakni Anna magánéletét, hogy miért jött Koppenhágába, milyen körülmények vezettek a tragédiához. A magány a kulcsfogalma a történetnek, elég csak a szerepmonológokra gondolni, ezeket arcra közelített beállítások által látjuk-halljuk. Nincs senki aki kíváncsi lenne Annára, így ő egyre csak halad a lejtőn lefelé: pornót vállal, beáll prostinak. Ironikus, hogy aki mégis kíváncsi lenne rá, az egy exprosti madame, aki történetesen férfi, helyesebben transszexuális, és vélhetően gyengéd érzelmeket érez Anna iránt. És ott van neki a mindent átható bűntudat. Mi lehet a megoldás? ......Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek egy szerepen keresztül, amely a saját életem....
A Bergmani hatások végig jelen vannak. Közeli beállítások, Noomi minden arcrezdülését látni. Monológok, heves érzelemmel átitatott párbeszédek, kevés helyszín. Direktebben pedig Bergman szelleme ott van, amikor Anna mozit néz, mindig Bergman film megy. Ezeknek a filmes jelenteknek a párbeszédei is mind-mind Anna történetére vonatkoztathatóak....a hideg futkosott a hátamon.
A lejtmenetben pedig kaptunk minden perverziót, így nem kétséges mivel van a siker útja kikövezve.
Noomi Rapace alakítása nem hiába volt méltatva, a valóság-szerep kettősséget kiválóan hozta, akárcsak a Babycall-ban tette. Úgy látszik ezek a szerepek találják meg: nem véletlenül. Fürödtünk jobbnál jobb mellékszerepekben is. David Dencik és Trine Dyrholm perverz alakításai csak megerősítik bennem azt, hogy napjaink legjobb skandináv színészeivel van dolgunk. Feltűnt még kisebb szerepekben Stine Stengade, Jens Albinus és Thure Lindhart is...belőle kaphattunk volna többet is.
Végeredményben a skandináv filmművészet múltja és jelene találkozott úgy a filmben, hogy nem vált öncélúvá a koncepció, tudott történetet mesélni és érzelmeket kiváltani, de nagyon nehéz film, és csak is erős idegzettel bírható.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése