Zomby - With Love promo video

Ez wírd lesz, főleg a jungle...nem is tudom.

Tricky - Nothing Matters video

Szerintem tetszeni fog nekem ez az album. Hát ez!.....eszméletlen hangulatos. Tib! A Zöldpardonban ott a helyünk szeptemberben!!!Nincs kifogás!

Daft Punk - Random Access Memories

Nyolc év várakozás után itt az új album. Valami brutális felhajtás közepette érkezett meg, amely picit megrettentett, mert az esetek többségében a belbecs tökéletlenségét kompenzálja. Ha őszinte akarok lenni, ez az őrület akár lehet jogos is, bár azt kétlem, hogy nem a véletlen faktor az, amely ezt befolyásolta. Egy ilyen hype körül ugyanis a kritikusok és a zenehallgatók reakciója is kiszámíthatatlan, és ebben az esetben bizony ugyanazt gondolják az albumról: jól sikerült. Véleményem szerint sincs nyoma a fent emlegetett kompenzációnak, a Daft Punk az új albumával ismét színesítette az egyébként gazdag életművet.

Amikor valahol a kilencvenes évek derekán megjelentek a monoton house alapú track-jeikkel, az különböztette meg őket többek között a többi hasonló zenekartól, hogy a dallamokra több hangsúlyt fektettek. Noha alapjában véve az első albumuk a Homework nem éppen lett egy könnyen fogyasztható darab, mégis megvolt ott is a próbálkozás a slágeresség irányába és az eredményes is volt, hiszen ismertekké váltak. Közel sem volt az album tehát slágeres a maga fortyogó-pattogó elektronikájával, techno-jával. A 2001-es második Discovery albumuk a slágeresség szempontjából mintadarab lehet. Ami kísérlet volt a Homework-ön (egyébként véleményem szerint sikertelen), az itt jóval hangsúlyosabb lett, és noha a késői hetvenes éveket megidéző és azt digitálisan újraértelmező hangzás forradalmi volt, mégis az esetek többségében már-már szirupos popdalok születtek. Végül is a Homework tökéletes ellenpontja lett. A 2005-ös Human After All szerencsére szakított a pop-al, és a Daft Punk meglepett minket egy mesterien hangszerelt elektropunk albummal, ahol már nyoma sem volt annak a szempontnak, hogy befogadhatóbbak legyenek, szemben ugye a Homework-kel. Ebben a konstellációban tehát az foglalható össze, hogy a korabeli house, acid house szcénából azért emelkedhettek ki, mert közelítettek a dallamosabb hangzás felé, ugyanakkor a dallamosság rabjaivá váltak, amelyet szétrombolni csak egy antipop albummal tudtak.

Végtére is robotok vagy emberek? Ebben a megközelítésben a Random Access Memories-ig tiszta a kép. A Daft Punk egy digitális világot alkotott magának. A Human After All önellentmondása ennek a digitális világnak a tökéletesre fejlesztése. Levonható volt a következtetés: robotok. A RAM ezt a kérdést összezavarni hivatott, vagy talán pontot tenni a végére. Ugyanis ez az album mondhatni majdnem teljesen élő hangszerelést használ. Ez a zenei koncepció tehát humanizálja, egyszersmind dedigitalizálja a Daft Punk zenéjét. Az élő hang és hangszerek, a kórus, a nagyzenekari betétek mind-mind ezt a koncepciót hivatottak demonstrálni. Mindemellett a koncepcióba az is beletartozik, hogy könnyedén emberekké váljanak és ez leginkább úgy lehetséges, hogy jó dallamokat írnak, amely eljut mindenki szívéhez, lelkéhez. Egye fene: emberek. Itt van tehát ez az életműben megjelenő koncepció, amely jelen albumon teljesedik ki grandiózus formában. A maga egy és negyedóra játékidő monumentalikussága remélem végérvényesen pontot tett erre a kérdésre és végre eljutottunk a digitalizált humanizációtól (Discovery) a humanizált digitalizációig (Random Access Memories).

A Daft Punk egyetlen gyengesége véleményem szerint, hogy nehezen megy neki az album keretben való gondolkodás. Egyszerűen képes arra, hogy kirobbanóan jó számokat ír, mégis album keretben nem működik ugyanolyan jól a dolog. Ha belegondolunk, kezdetben a feltételek pedig adottak voltak, a kilencvenes évek közepén még hol voltak a digitális dal letöltések. Emellett ki is találtak maguknak egy image-koncepciót, amely keretet adott a későbbi megjelenésekhez. A 21. században bizony sok szempontból nehezített az albumegység kialakítása, és ez érződik a mostani albumon is. Nem teljesen koherens, mégis ezen van a legtöbb dalokat összetartó erő az összes album közül. Ez a gyengeség tehát tovább van örökítve, de kihallható egyértelműen ezirányú fejlődésük.

Az album maga igen változatos. Alapjában véve a hetvenes évek hangzásvilágát vették elő. Az a fajta klubzene egyébként már élte reneszánszát a kilencvenes években (The Bucketheads, Robin S, stb.). A funk hatások túlsúlya jellemző leginkább. Egyébként tény, hogy túlsúlyban vannak a hetvenes évekbeli hatások, mégis azt kell mondjam, ez egy korszaklenyomat. Érzek benne kilencvenes éveket is jócskán, de ott vannak azért a nyolcvanas évek is. Az orgona miatt még akár a hatvanas éveket is meg lehet erőszakolni. Ez így albumon egybegyúrva sem kis teljesítmény, de sokszor egy track-en belül jelennek meg ezek a hatások. Aztán két részre oszthatóak a dalok. Vannak az instrumentális-torzított hangos, és a vendégénekesek által felénekelt dalok. A feat-es dalok többsége igazi sláger. Pharrell Williams nevét meghallva temetni kezdtem az egészet, mégis azt kell mondjam, hogy negatív előítéleteimet maximálisan szétrombolta. Az instrumentális dalok pedig a merengősebb fajták, mondhatni a Daft Punk-nak azt az oldalát képviselik, amelyet én jobban kedvelek (Homework, Human After All). Az ismétlődés és a chill nyomja rá a bélyegét ezeknek a daloknak. Ezek kevésbé slágeresek, mégis emberközeliek. Érződik sokszor egy olyan 70’s romantikus musical feeling a dalokon, amely pozitív érzéseket szabadít fel az emberben. Legjobban a korai Kate Bush albumok feelingje közelíthető hozzá. A jó értelemben vett giccs elengedhetetlen tartozéka a zenekar repertoárjának. Az albumon ez a legtöbb esetben el lett találva. A legjobb példa erre a Giorgio by Moroder funk-ból kinövő eurodance-e, amely győzelmi mámortól átitatott szimfónikus eufóriában magasodik, és ha azt gondolnánk ez nem fokozható, akkor tévedünk. Ugyanis társul hozzá jam-ezgetős alapra írt basszusgitár-szimfonikus giccsparádé agymenős téma….és a kevesebb nem több ebben az esetben. Ugyanakkor ez a giccs már nem működik a Touch-ban, Paul Williams modoros hangja, musical feeling, jazz-swinges funk őrület kórussal, meg miegymás…ez már számomra cukorszirupossá vált. Az album kezdése igen erős, a gitártéma agyameldobom kategória. Az album íve szépen kerekedik felfelé: az Instant Crush-ban (a gitártéma itt is agyameldobom), majd a Lose Yorself to Dance-ben csúcsosodik. A Touch-ot én mindenképpen mélypontnak érzem, a változatossága ezt az érzésemet még erősíti, nem hagy időt arra, hogy az adott témát befogadjam. Gyengébb pillanataimban érzek benne fantáziát. A Get Lucky után azonban ereszkedik az ív, és eljutunk a következő mélypontig a Motherboard-ig. A vezértéma ígéretes, de nem tartja fönn a figyelmet változatossága ellenére, még a futurisztikus hangzása ellenére sem. Itt is ez a túl sok minden, de az arányok nem stimmelnek. Szerencsére azonban a megtorpanás után újra felfelé ívelünk, ahol a csúcspont egyértelműen a Panda Bear közreműködésével felvett Doin’It Right a maga tört ütemével. A Contact nem ront az élményen, de nem is emeli azt, a koncepció tökéletes lezárása. A földre szállt űrhajó egyszersmind nyomatékosítja az emberekhez való tartozást, talán az otthonra lelést. Az album színvonala tehát nem egyenletes, de a Daft Punk betegséghez viszonyítva a legegységesebb korong. Visszaadták a zenéhez az életet, ezzel ismét maradandót alkottak. A Daft Punk nyolc év után képes volt megújulni, az innováció még mindig érződik a zenéjükben és ez hatalmasat húz az összképen. Ráadásul tették ezt úgy, hogy ismét befogadhatóbb formulát vettek elő, igényes popzenéket írtak. A koncepcióban már csak egy kérdés maradt: a merre tovább?

8/10

Serena shot

Beginning to Blue

Back to the Fortress

ADULT. - Idle (Second Thoughts) video

Still Corners - Strange Pleasures

 

Van olyan amikor a hangulat irányít. Általában a zene kelti, de előfordul olyan eset, hogy az ember hangulata választja a zenét. Egy biztos, hogy a kettő találkozása során működik a dolog. Előfordul olyan is, hogy a kettő elválaszthatatlan egységet alkot. Ilyen esetben az történik, hogy a legtöbb szituációban nem működik a zene, viszont létezik egy tudatállapot amikor nagyon üt. A Still Corners zenéje számomra ilyen. Az átlagember a hangulatzene címkét akasztaná rá, ám ennyi erővel bizony a klasszikus zene is az lehetne. Nyilván azért ebben az általánosításban is van igazság, már csak azért is mert ez a zene egy másik dimenzióból jön, és azokat a féregjáratokat nem mindig képes az ember lokalizálni. Ugyanis van az úgy, amikor egy átbulizott éjszaka után az ember már csak bambul kifelé a fejéből, körülötte a klub fényei elmosódnak és szelektált audiovizuális információkat képes befogadni. Miközben egyedül vezet hazafelé, vagy ballag a sötét kihalt utcákon és a hajnal fényei esőcseppeken keresztül vibrálnak át a retinán, majd másnap az irodában a párás ablakon keresztül bambul kifelé, mikoris az esőfelhők keltette szürkületben a fák lombjai esőtáncot járnak. Amikor az ember a ködpárán átgázolva bandukol hazafelé, és lehelete fagyos párolgásán keresztül keresi azt a kulcslyukat. Az ember érzékei ezekben az esetekben képesek olyannyira kitágulni, hogy az eseményhorizontot kódolni tudja és el tud jutni a Still Corners dimenziójába.

Az együttes korábban azt nyilatkozta, hogy imádják a filmeket. Az albumot hallgatván ez cseppet sem meglepő számomra, hiszen ez egy jól összepakolt soundtrack is lehetne, mondjuk a nyolcvanas évekből. Az sem lenne meglepő, ha ez egy David Lynch film zenéje lenne. Azért megijedni nem kell tőle, mert alapvetően minden track dalformátumú, alapvetően ez pop zene csak erősen át van itatva az említett soundtrack szerű hatásokkal. Rendkívül finom, lágy, selymes ez a dream pop, amelyben feloldódni olyan, mintha életem filmjét nézném. Tessa Murray szférákat megnyitó hangja és Greg Hughes atmoszférikus hangulatot teremtő zenéje az, amely meghatározza ezt a londoni duót. Első albumuk a Creature of an Hour 2011-ben jelent meg, ahol ennek a dream pop-nak az alapjait már lerakták: a sokszor a Cocteau Twins-t eszünkbe juttató énekstílus, a nyolcvanas évekbeli szinti témák, az italo disco megjelenése a zenében, mindez nyakon öntve egy jó adag soundtrack chill-el. A Strange Pleasures ezt a formulát hivatott tökéletesíteni nyomatékot adva az együttes stílusának. Újdonságként hat a Berlin Lovers kraut-os elektro pop-ja, vagy a Beatcity danceflor vibe-ja, de alapvetően hozta az első album színvonalát. Az album központi gondolata az utazás. Ezt misem demonstrálja legjobban mint a kezdés. A The Trip az egyik legjobban sikerült dal a lemezen, ahol az akusztikus gitárjáték dinamikája találkozik az elektronikus gitár arpeggio szerű megszólaltatásával, majd hullámzó szintikkel és finoman megszólaló vonósokkal teljesedik ki egy hat perces opusban. A Midnight Drive számomra a másik kedvenc a maga Lynch hangulatával, és tagadhatatlan Chromatics utóízével. Első beharangozóként még tavaly jelent meg a Fireflies a maga felemelő refrénjével és eltalált elektronikus dob ritmusával. Nagyon tettszettek a folkos hatások a lemezen. Ezek két dalban jelentek meg, az elbűvölő Going Back to Strange balladában és a Zero7-re hajazó We Killed the Moonlight-ban, amely mindkettő igazi gyöngyszem. Apropó hasonlatok. Valóban az album egészére igaz, hogy akár a Chromatics, akár a Beach House eszünkbe jut róla. Ez elsőre idegesítő, de többszöri hallgatásra kijön miben különbözik tőlük. És itt visszakanyarodok első gondolatomhoz: a Still Corners annyira atmoszféra, hogy meghatározott hangulat esetén élvezhető, de akkor tömény élvezet. Ezt pozitívumnak és negatívumnak is lehet értékelni, magam sem tudom, hogy ez jelen esetben előny vagy hátrány. Egy biztos, hogy ha képesek vagyunk a féregjáraton átjutni, akkor heaven van. Ez a kvázi utazó zeneiség azonban kevesebb változatosságot rejt magában, bár érezhető a zenekar törekvése ezen a téren. Remélem még sokáig utazhatom vele.

7,5/10

 

Beacon - Drive video

Ezen a héten azok a dalok találnak meg, amelyek címében szerepel a Drive. Jelen esetben tökéletesen passzoló vizualizációt kapunk, semmi meglepő de hangulatos. Egyébként pont ma pörgettem végig az albumot kétszer munka közben, és ehhez a borús időhöz rendkívül jól csúszott. Mellesleg ez a kedvencem az albumról asszem, legalábbis momentán.

Still Corners - Midnight Drive

Én akinek a nyolcvanas évek eddig már a könyökén jött ki, rá kell jöjjek, hogy ismét a feeling rabja kezdek válni. Ahogy egyre jobban lerágott csont az egész, úgy jelennek meg figyelemre méltó újraértelmezések. Példának okáért ez. Tiszta minimál, semmi korra jellemző cicoma, a hideg ráz tőle......

Wild / Domesticated

Mount Kimbie - You Took Your Time

Ha ez az album nem lesz picsförk favorizált, nem mondom mit csinálok magammal. Az biztos, ami eddig kijött az tuti befutó.

Dancing Suns - Goldmine

Kis hazánkban Nina Hynes neve sajnos nem cseng ismerősen. Hazájában, Írországban, azonban hatalmas ismertségre tett szert, és ha nem is kirobbanó, de szép sikereket ért el az Egyesült Királyságban, Németországban, és a turnézásoknak köszönhetően a Cseh Köztársaság és Szlovákia is gazdagította rajongótáborát. Pedig van miért rajongani, hiszen életműve változatos és színes, és három évtizede szinte folyamatosan alkot. 1999-ben jelent meg első albuma a Creation, amely tulajdonképpen egy EP volt, de annyira egységes keretet adott a daloknak, hogy ez tekintendő Nina első albumának. 2002-ben jelent meg első LP-je, tulajdonképpeni második albuma Staros címmel, amely mind hazájában, mind nemzetközileg sikert aratott. A Mono Prix single-hez készült el első videoklip-je is.  A 2002-es évben Berlinbe költözött és 2007-ig Nina Hynes and the Husbands néven alkotott, melynek csúcspontja a 2007-es harmadik albuma volt, a Really Really Do. Számos digitális dal és EP jelent meg mostanáig, amelyet a saját Transplant Records kiadó gondozásában jelentetett meg. A megújulás szinte mindig központi szerepet tölt be. A Creation-ön lévő Trigger rockos nyersségétől, a Staros letisztult gitárpop-ján, majd a Really Really Do néhol elektroclash-es, néhol downtempo-s hatásain keresztül jutottunk el Nina legutóbbi újjászületéséhez, a Goldmine-hoz.

A Goldmine készítése 2011-ig vezethető vissza, amikor is Nina meghirdette a Goldmine Project-et. A Fundit segítségét igénybe véve kizárólag támogatói hozzájárulásokból készítette el a lemezt, amelyet a támogatók mind digitálisan, mind pedig vinyl formájában megkapnak. Végleges formába öntése nemrég történt meg, és digitálisan 2013.05.13-án vált elérhetővé a zenekar hivatalos Bandcamp oldalán. Nina ezúttal sem saját neve alatt adta ki a Goldmine-t. A projekt a Dancing Suns nevet kapta, amely voltaképpen Nina Hynes-t, férjét Fabien Leseure-t, Sean Carpio-t, és 27 professzionális zenészt foglal magába. Az albumot három helyszínen vették fel Cellbridge-ben, Berlinben és Brüsszelben. Digitálisan még az Itunes-on válik hamarosan elérhetővé.

Első körben 2012 december 28-án kaptunk ízelítőt, de ez még nem volt masterolva. Mindenestre nemrég voltunk túl a „hivatalos” világvégén, amely megerősítette "a föld utolsó napjai" koncepcióját a lemeznek. Ez fatálisan meghatározhatná az album atmoszféráját, azonban nem az történik amire számítunk. Kétségtelen, a Nina-ra jellemző melankólia itt is fontos szerepet játszik, de nem kapunk egy pre-apokaliptikus nyomasztó hangulatot, hanem egy igazi felszabadító, életigenlő atmoszféra teremtődik, ahol a zene körül öleli az embert. Az élet szeretete a mottója az albumnak, amely a férj és feleség szerelemgyermeke. A The World (első hivatalos single) dalszövege „we’ve got everything we need” méltóan demonstrálja az album mottóját. Ehhez a grandiózus kerethez kitűnően illeszkedik a nagyzenekari hangzás, mást el sem lehetne hozzá képzelni. Jellemzőek a filmzeneszerű kiteljesedések, amelyek a maguk diadalittas rézfúvós hangszerelésével és a megkapó dallamokkal igazi lúdbőröztető élményt nyújtanak (The World, Tarnished, Safe, Black Eagle). Nem meglepő, hogy Morricone szerű spagetti western hatások is jelen vannak a lemezen, egy „Aranybánya” el sem képzelhető nélkülük. Ezeknek a daloknak a hangszerelése a leggazdagabb, a legnagyobb zenekari apparátus itt van igénybe véve (Rain, Tarnished). Érdekességként hatott a kvázi Beach House szerű dream pop hatás a lemezen. Ezek leginkább a Mexico-n és a Goldmine-on érhetőek tetten. Míg a Mexico-ban inkább a folk-kal, addig a Goldmine-ban a spagetti western-nel keveredik ez a hatás. Az albumon érződnek még jazz hatások is, mint első hallgatás után jellemeztem, ez egy igazi western jazz jam. Jellemzőek ugyanis a dalokon belüli témaváltások, amelyek azontúl hogy változatosabbá teszik a dalt, még adnak hozzá egy kis kísérletezést is, amelyek ötletesek és rendkívül szórakoztatóak. A Cuckoo az egyetlen dal amelyet már korábbról ismerhettünk digitális dal formában, ennek egy újrahangszerelt befordultabb változatát kapjuk ezúttal, amely kezdetben a hallgató türelmét igencsak próbára teszi. A „Men dont’t know how to love” szerű befordulások (Black Eagle) azonban a továbbiakban már nem lesznek jellemzőek, helyette kapunk egy Hynes féle It’s All So Quiet-et (Safe) és egy lélegzetelállító vallomást a végére (Over the Line). Ez utóbbi egyébként a legmegkapóbb amelyet valaha is csinált Nina, a dallam, a hangszerelés, úgy ahogy van.

A Goldmine tehát Nina egy újabb fejezetének kezdete, a projekt végállomása. Egy feleség, egy anya vallomása, egy gyönyörű gyermek születése. Életműve folyamatosan ívelt fölfelé, úgy érzem most a csúcson van. Nyilván vannak az albumban kisebb tökéletlenségek, de ezekkel együtt szerethető és megunhatatlan. Igazi időtlen zene, mondhatni klasszikus. Lehet, hogy ez a támogatós dolog nem is rossz ötlet? Ha esetleg ettől működne (a tehetség mellett), akkor bizony ezt tanítani kellene, ugyanis igazi minta lehet.

10/10

Tour de Fortress

Libre

Úgy egy hónapnyi sanyargatás után végre jöhetnek az élvezetek. A célt elértem fél kiló híján lement hat, úgyhogy akár jöhetne a strandolás is, ha az a típus lennék. Rögtön kezdtem is, egy forró kakaóval kint üldögélve, amely így 14 fokban igazi kulináris élmény volt. Szóval rá kell jöjjek, hogy az életben a legjobb dolgok vagy hizlalnak, vagy erkölcstelenek, és lehet tartása az embernek de ezek kellenek neki. Előre félek a következő két naptól, a "csapat(le)építésen" elfogyasztott OH csoportos vegyületek ugyanis feltétlenül el fognak kelni, de túlzásba nem akarok esni. Amit most elfogyasztok, legalább az ne jöjjön ki. De sajnos vagy nem, piálni fogok. Egyrészt azért mert munkatársaimat és azt a sok f..ságot másképp kibírni nem lehet, másrészt meg ez kell a testnek ennyi nélkülözés után. Ez a pár nap a materializmusról fog szólni, aztán majd csak visszabillenek az egyébként típusos felettes énemhez.

Four Tet - Unspoken promo version (with Tori Amos - Winter sample)

Áááá! Hebden bácsi egyre szimpatikusabb!

Melody's Echo Chamber - Some Time Alone, Alone official video

Kellemes kis hangulat klip. Kedvet is kaptam újra elővenni az albumot. Imádni való hang, és stílus. Még ha az utóbbi nem feltétlenül a sajátja.

ADULT. - The Way Things Fall

Nagyon érdekes ez az ADULT. formáció. A The Way Things Fall már az ötödik albumuk. Annyi bizonyos piszok igényesen van összerakva a cucc. Az album igen változatos. Zeneileg igen bejövős, a maga mára már csontig lerágott 80-as évekbeli szinti hangzásával. A beharangozó Idle (Second Thoughts) még az album megjelenése előtt hamar a kedvencem lett, de már ott volt valami fura érzésem. A sötét elektronika kedvelőinek biztos csemege, de számomra ez a "dark"-ság túl sok. Valahogy úgy jártam ezzel mint a kvázi witch-pop-al, hogy érdekesnek érdekes, de albumnyi hosszúságban inkább kirohanok a világból. Zeneileg hiába van eltalálva, Nicola Kuperus paranoid üvöltései hosszú távon kiborítóak. Gyakorlatilag ez egy punk album, amelyhez elektropop zene társul. Egyébiránt egy művészeti galéria performance-ához írott track-ek után pakolták össze az albumot, nos ez a koncepció érződik a lemezen, sőt a cover art kiválóan el van találva. A We Will Rest messze a legkiemelkedőbb a lemezről. Számomra csalódás, de lehet műfaji korlátaim miatt. Lentebb el lehet dönteni, hogy mennyire lehet koherens ez az elektropunk fúzió.

Flunk - Awkward

Na ezt napok óta nem tudom kiverni a fejemből, számomra übertotál...."kiss my demons"...nagyon jó :)

Beacon - The Ways We Separate

 

A brooklyni Beacon-nek két EP után, ez az első hosszabb LP-ként kijövő anyaga. Tavaly, amikor megjelentek, rögtön úgy emlegették őket mint az R&B reform post dub step képviselőit. Valóban ez volt a helyzet a korai dalokkal, és az albumot megismerve azt kell mondjam, hogy jelentős hangzásbeli változás a The Ways We Separate-tel sem következett be. A megkezdett irányvonalat most kezdik kitaposni. Azért mondom ezt, mert némi zenei fejlődés azért jelen van az anyagon, de az eddig megismert tipikus jegyek itt tudnak album formában kiteljesedni. Tagadhatatlanok a 90-es évekbeli downtempo, trip-hop és dub hatások, amelyek soft, suttogó vokállal egészülnek ki. Ehhez igazodnak a lágy, melegséget árasztó szinti futamok, amelyek a fő összetevőit alkotják ennek a minimalista R&B alapú hangszerelésnek. Alapjában véve ez egy koncept album, amely a kapcsolatban élés során felvonuló benyomásokat rögzíti. A maga 38 percével a Bring You Back-től eljutunk a Split in Two-ig, amely demonstrálja az alapvetően melankólikus, traumatikus kicsengését a lemeznek. Az elsősorban sötét tónusú dalok egyenként mégsem megterhelőek, hiszen az összhatás egyértelműen egy relaxált állapotot idéz elő, annak ellenére hogy a szövegek érzelmileg telítettek. Ugyanakkor ez a telítettség album hosszúságban már fárasztó lehet. Annak ellenére, hogy a dalok egytől egyig profi módon össze vannak rakva és egy másik dimenzióba repíti a hallgatót, azt kell mondjam, hogy ez így sok. A chill egyértelmű atmoszféra teremtése lehet kevés ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmet. Az album egyetlen hibája a homogenitás. Az első pár hallgatás után is nehezen lehetett a dalokat megkülönböztetni egymástól. Aztán ha kitartóan próbálkozik az ember érik az anyag, a nüanszok is előjönnek, de ettől még nem lehet rá azt mondani, hogy változatos. Amennyiben az atmoszféra megfogja a hallgatót, akkor ezt a hibát meg tudja bocsájtani, amennyiben nem, úgy egy rendkívül unalmas korongot fog meghallgatni. Jómagam az előbbi kategóriát erősítem.

A fentiekből következik, hogy kiemelkedő dal sincs a lemezen, amelyet akár úgy is lehet értelmezni, hogy egyenletes a színvonal. Szubjektív benyomás dönti el a színvonal mércéjét. Azt gondolom van még hova fejlődni, mert ez így számomra egy "majdnem jó" album. Remélem legközelebbre legalább a ritmusképletekben megjelenő változatosságot belecsempészik a koncepcióba.

6,5/10

Still Corners - Berlin Lovers video & Album Cover

Gold Panda - Half Of Where You Live cover

ADULT. - The Way Things Fall promo

Kapringen / A Hijacking

Az utóbbi időben kísérletezgetek olyan témákkal is, amelyeket távolinak érzek magamtól (kosztümös filmek, történelmi filmek, romantikus vígjáték). No persze ezeket skandináv berkeken belül teszem, a mániámtól még elszakadni most már közel tíz év távlatából sem tudok. Az is igaz, hogy kísérletezgetéseim eddig mindig jól sültek el. Ez történt a magyar mozikban május 16-tól vetített Kapringen (Emberrablás) esetében is. Az alaptörténet annyira távoli tőlem, hogy csodálkozom is, hogy leültem megnézni. Egy dán hajózási vállalat hajóját elfoglalják szomáliai kalózok, és pénzt követelnek a hajóért és a legénységért. Egy ilyen történetről ordítana, hogy a cselekményeknek kell a középpontban állnia, és megmondom őszintén féltem is attól, hogy amolyan dán akciófilm féleség, némi pszichés hatásvadászattal sül ki a filmből. Azonban megállapítható, hogy a dánokban ezúttal sem csalódtam, mert olyan atmoszférát teremtettek a történethez, hogy a film végén rendesen nem tértem magamhoz, a fotel rabja maradtam. Két aspektusból látjuk a történetet: egyszer a fogvatartott legénység oldaláról, és másodszor a hajózási társaság krízis csoportjának nézőpontjából. A két szálat a telefonos egyeztető tárgyalások fűzik össze, ahol a kalózok követelései és a társaság érdekei ütköznek. Ez egy kőkemény pszichodráma, keménysége pedig abból fakad, hogy a különböző nézőpontok nehézségeit naturalistán mutatja be. A hajóra bezárt legénység szorongása is sokrétű, hiszen egyrészt ott a folyamatos testi-lelki terror, valamint ott van a klausztrofóbiából eredő indulatokkal telített szorongás is. A krízis csoportban folyó csoportdinamikát tanítani lehetne. A csoportszellem (a vállalat érdeke), és a tagok belső értékeinek, érzéseinek és indulatainak ütköztetése, az ebből eredő feszültség megjelenése, és azok levezetési formáinak bemutatása sem volt kevésbé megterhelő, mint a legénység sorsa. Félelmetes volt az, hogy a vezetőség számára melyek a fontos szempontok, ezekből mit kommunikálnak kifelé a vezetőség többi tagjának, vagy a családtagoknak. Mindemellett pedig megtudhattuk mit gondol, mit is érez valójában az öltönyös: ezek a teljes összhangot, koherenciát nélkülözték. Tulajdonképpen a tárgyalások pszichés folyamatát, a tárgyaló felek érzéseit és motivációit ismerjük meg a túsztárgyalások által. A dogma film eszköztárát kitűnően kiaknázta a film, annak minden előnyét felhasználta. A közeli mozgóképernyős beállítások segítségével az érzelmek dinamikája a legtökéletesebben lett elénk tárva. Amennyiben pedig  eddig sem hinnénk el, hogy dán filmet nézünk, akkor a vége felé is emlékeztetnek minket, hogy Dánia bizony a melodrámák hazája, ahol a "shining happy people" csak városi legenda.

Hatalmas színészi alakításokban sem volt hiány. A fogva tartott szakács Mikkel szerepét játszó Pilou Asbaek (Egy család, R) kitűnően hozta a folyamatos fenyegetésből és megalázásból eredő személyiség szétesését. Az ügyvezető Peter-t alakító Søren Malling (Minden rendben lesz, Egy veszedelmes viszony) kitűnően érzékeltette mindazt, amiért az ember azt gondolja, hogy miért nem érdemes főnöknek lenni. Mindenképpen egy klasszikussal van dolgunk, éppen ezért Tobias Lindholm rendezőre ezután oda kell figyelni, legalábbis korábbi rendezését illik bepótolni (R, 2010). Egyébként tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy szerzőtárs volt Vinterberg Vadászatában és Submarino-jában is.

8,5/10

Flunk - Lost Causes

 

A távoli hűvös Norvégiából ismét kaptunk egy jó adag napfényt. A Flunk zenéjét ezzel az ellentmondással lehet a legjobban jellemezni, mert ki gondolná, hogy északról lágy, szívet melengető dallamok érkeznek. Ez nem véletlen, hiszen Anja Oyen Vister bájos hangja ámulatba ejtő. Hangfekvésében egyébként valahol Björk és Nina Hynes között van. A Flunk nem mindig volt négy tagú zenekar. Anja akkor csatlakozott, amikor felvették a Blue Monday feldolgozást. A kollaboráció olyan jól sikerült, hogy a 2002-es For Sleepyheads Only debütáló albumon már a dalok egy részében énekelt. Mégis azt gondolom, hogy a zenekar szíve ez a törékeny lány, és nem véletlen, hogy a 2004-es Morning Star óta színtiszta vokális folktronicára épít a zenekar. Az említett album etalon, bár a soron következő albumok (Personal Stereo 2007, This Is What You Get 2009) sem maradtak el színvonalban, a Lost Causes esete azonban már elgondolkoztató. A Flunk ugyanis az a típusú zenekar, amely biztonsági játékot játszik, albumról albumra hozzák azt, amiért a rajongóik szeretik őket. Nem kell sohasem világmegváltásra számítani. A Lost Causes viszont távolodik a folktronica bélyegtől. Eddig megszokhattuk az elektroakusztikus hangszerelést, azonban jelen esetben ez inkább egy akusztikus album, amely nyomokban elektronikát tartalmaz. A beharangozó Queen of the Underground inkább- akusztikus- Chromatics feeling-je meghökkentett, amikor meghallottam, azonban ez egy becsapás. Mint ahogy becsapás a második single-ként kijövő Sanctuary is gyermekien bájos folk-pop-jával. Ugyanis az album nagy része nem ilyen. Az említett két dal eufórikus hangulata, kicsit később még visszaköszön a koszos blues-rock-os Akward-ban, amely nyugodtan bekerülhet a minden idők legjobb Flunk dalai közé. A Lost Causes inkább egy sorsába beletörődött gyermek útkeresése hazafelé, a kihalt utcákon keresztül. Csendes, ugyanakkor végletesen emelkedett, hangszerelése folkos, amelyhez többnyire ambient, rock, díszitő elemként pedig némi elektronika társul. A This Is What You Get sötétebb, elborult elektrós hangulata már csak emlék foszlány a Primer-nek köszönhetően. Bár itt már csak elektrós szöszmötölés van a háttérben, Anja földöntúli hajlításai pedig sokkolják a hallgatót. Olyan érzésem volt, mintha a Sigur Rós tavalyi Valtari-járól maradt volna le, hangszerelése szinte azt kísérti. A Bus Ride melankólikus folk himnusza olyannyira melegséget áraszt, hogy inkább egy kies sivatagi tájat lehet vizualizálni hozzá, mint rideg fjordokat. Az As If You Didn't Already Know csendesen köszön el, amolyan David Lynch hangulatot árasztva. Tökéletes zárása a lemeznek. Igazából sajnálom, hogy az album felétől már szinte csak csendesebb számok vannak, annak ellenére, hogy mind egytől egyig nagyon jól sikerült szerzemény. Kevés a tökös-beindulós dal, azok is az album első felében vannak, így a végére nem azok viszik el az albumot. Ez az első album, amely nem tartalmaz feldolgozást. Az egyensúlyt most nem találta meg a zenekar, és ezáltal nem hallgattatja magát az album annyira, mint a Morning Star vagy a This Is What You Get esetében. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy nem tud a zenekar rossz dalokat írni, mert albumkohézió hiány ide-oda, bizony ezek a számok nagyon jók a maguk nemében. Arról nem is beszélve, hogy Anja ezen az albumon vett először gitárt a kezébe, amely nem tűnt fel, szóval ezirányú debütálása jól sikerült. Azonban ez a sok lírai felvétel ellaposította a lemez egészét, így a végére sajnos unalomba fullad és ezáltal sajnos a középszerűbe süllyed.

6/10

My Bee's Garden

Troubled Water