Daft Punk - Random Access Memories

Nyolc év várakozás után itt az új album. Valami brutális felhajtás közepette érkezett meg, amely picit megrettentett, mert az esetek többségében a belbecs tökéletlenségét kompenzálja. Ha őszinte akarok lenni, ez az őrület akár lehet jogos is, bár azt kétlem, hogy nem a véletlen faktor az, amely ezt befolyásolta. Egy ilyen hype körül ugyanis a kritikusok és a zenehallgatók reakciója is kiszámíthatatlan, és ebben az esetben bizony ugyanazt gondolják az albumról: jól sikerült. Véleményem szerint sincs nyoma a fent emlegetett kompenzációnak, a Daft Punk az új albumával ismét színesítette az egyébként gazdag életművet.

Amikor valahol a kilencvenes évek derekán megjelentek a monoton house alapú track-jeikkel, az különböztette meg őket többek között a többi hasonló zenekartól, hogy a dallamokra több hangsúlyt fektettek. Noha alapjában véve az első albumuk a Homework nem éppen lett egy könnyen fogyasztható darab, mégis megvolt ott is a próbálkozás a slágeresség irányába és az eredményes is volt, hiszen ismertekké váltak. Közel sem volt az album tehát slágeres a maga fortyogó-pattogó elektronikájával, techno-jával. A 2001-es második Discovery albumuk a slágeresség szempontjából mintadarab lehet. Ami kísérlet volt a Homework-ön (egyébként véleményem szerint sikertelen), az itt jóval hangsúlyosabb lett, és noha a késői hetvenes éveket megidéző és azt digitálisan újraértelmező hangzás forradalmi volt, mégis az esetek többségében már-már szirupos popdalok születtek. Végül is a Homework tökéletes ellenpontja lett. A 2005-ös Human After All szerencsére szakított a pop-al, és a Daft Punk meglepett minket egy mesterien hangszerelt elektropunk albummal, ahol már nyoma sem volt annak a szempontnak, hogy befogadhatóbbak legyenek, szemben ugye a Homework-kel. Ebben a konstellációban tehát az foglalható össze, hogy a korabeli house, acid house szcénából azért emelkedhettek ki, mert közelítettek a dallamosabb hangzás felé, ugyanakkor a dallamosság rabjaivá váltak, amelyet szétrombolni csak egy antipop albummal tudtak.

Végtére is robotok vagy emberek? Ebben a megközelítésben a Random Access Memories-ig tiszta a kép. A Daft Punk egy digitális világot alkotott magának. A Human After All önellentmondása ennek a digitális világnak a tökéletesre fejlesztése. Levonható volt a következtetés: robotok. A RAM ezt a kérdést összezavarni hivatott, vagy talán pontot tenni a végére. Ugyanis ez az album mondhatni majdnem teljesen élő hangszerelést használ. Ez a zenei koncepció tehát humanizálja, egyszersmind dedigitalizálja a Daft Punk zenéjét. Az élő hang és hangszerek, a kórus, a nagyzenekari betétek mind-mind ezt a koncepciót hivatottak demonstrálni. Mindemellett a koncepcióba az is beletartozik, hogy könnyedén emberekké váljanak és ez leginkább úgy lehetséges, hogy jó dallamokat írnak, amely eljut mindenki szívéhez, lelkéhez. Egye fene: emberek. Itt van tehát ez az életműben megjelenő koncepció, amely jelen albumon teljesedik ki grandiózus formában. A maga egy és negyedóra játékidő monumentalikussága remélem végérvényesen pontot tett erre a kérdésre és végre eljutottunk a digitalizált humanizációtól (Discovery) a humanizált digitalizációig (Random Access Memories).

A Daft Punk egyetlen gyengesége véleményem szerint, hogy nehezen megy neki az album keretben való gondolkodás. Egyszerűen képes arra, hogy kirobbanóan jó számokat ír, mégis album keretben nem működik ugyanolyan jól a dolog. Ha belegondolunk, kezdetben a feltételek pedig adottak voltak, a kilencvenes évek közepén még hol voltak a digitális dal letöltések. Emellett ki is találtak maguknak egy image-koncepciót, amely keretet adott a későbbi megjelenésekhez. A 21. században bizony sok szempontból nehezített az albumegység kialakítása, és ez érződik a mostani albumon is. Nem teljesen koherens, mégis ezen van a legtöbb dalokat összetartó erő az összes album közül. Ez a gyengeség tehát tovább van örökítve, de kihallható egyértelműen ezirányú fejlődésük.

Az album maga igen változatos. Alapjában véve a hetvenes évek hangzásvilágát vették elő. Az a fajta klubzene egyébként már élte reneszánszát a kilencvenes években (The Bucketheads, Robin S, stb.). A funk hatások túlsúlya jellemző leginkább. Egyébként tény, hogy túlsúlyban vannak a hetvenes évekbeli hatások, mégis azt kell mondjam, ez egy korszaklenyomat. Érzek benne kilencvenes éveket is jócskán, de ott vannak azért a nyolcvanas évek is. Az orgona miatt még akár a hatvanas éveket is meg lehet erőszakolni. Ez így albumon egybegyúrva sem kis teljesítmény, de sokszor egy track-en belül jelennek meg ezek a hatások. Aztán két részre oszthatóak a dalok. Vannak az instrumentális-torzított hangos, és a vendégénekesek által felénekelt dalok. A feat-es dalok többsége igazi sláger. Pharrell Williams nevét meghallva temetni kezdtem az egészet, mégis azt kell mondjam, hogy negatív előítéleteimet maximálisan szétrombolta. Az instrumentális dalok pedig a merengősebb fajták, mondhatni a Daft Punk-nak azt az oldalát képviselik, amelyet én jobban kedvelek (Homework, Human After All). Az ismétlődés és a chill nyomja rá a bélyegét ezeknek a daloknak. Ezek kevésbé slágeresek, mégis emberközeliek. Érződik sokszor egy olyan 70’s romantikus musical feeling a dalokon, amely pozitív érzéseket szabadít fel az emberben. Legjobban a korai Kate Bush albumok feelingje közelíthető hozzá. A jó értelemben vett giccs elengedhetetlen tartozéka a zenekar repertoárjának. Az albumon ez a legtöbb esetben el lett találva. A legjobb példa erre a Giorgio by Moroder funk-ból kinövő eurodance-e, amely győzelmi mámortól átitatott szimfónikus eufóriában magasodik, és ha azt gondolnánk ez nem fokozható, akkor tévedünk. Ugyanis társul hozzá jam-ezgetős alapra írt basszusgitár-szimfonikus giccsparádé agymenős téma….és a kevesebb nem több ebben az esetben. Ugyanakkor ez a giccs már nem működik a Touch-ban, Paul Williams modoros hangja, musical feeling, jazz-swinges funk őrület kórussal, meg miegymás…ez már számomra cukorszirupossá vált. Az album kezdése igen erős, a gitártéma agyameldobom kategória. Az album íve szépen kerekedik felfelé: az Instant Crush-ban (a gitártéma itt is agyameldobom), majd a Lose Yorself to Dance-ben csúcsosodik. A Touch-ot én mindenképpen mélypontnak érzem, a változatossága ezt az érzésemet még erősíti, nem hagy időt arra, hogy az adott témát befogadjam. Gyengébb pillanataimban érzek benne fantáziát. A Get Lucky után azonban ereszkedik az ív, és eljutunk a következő mélypontig a Motherboard-ig. A vezértéma ígéretes, de nem tartja fönn a figyelmet változatossága ellenére, még a futurisztikus hangzása ellenére sem. Itt is ez a túl sok minden, de az arányok nem stimmelnek. Szerencsére azonban a megtorpanás után újra felfelé ívelünk, ahol a csúcspont egyértelműen a Panda Bear közreműködésével felvett Doin’It Right a maga tört ütemével. A Contact nem ront az élményen, de nem is emeli azt, a koncepció tökéletes lezárása. A földre szállt űrhajó egyszersmind nyomatékosítja az emberekhez való tartozást, talán az otthonra lelést. Az album színvonala tehát nem egyenletes, de a Daft Punk betegséghez viszonyítva a legegységesebb korong. Visszaadták a zenéhez az életet, ezzel ismét maradandót alkottak. A Daft Punk nyolc év után képes volt megújulni, az innováció még mindig érződik a zenéjükben és ez hatalmasat húz az összképen. Ráadásul tették ezt úgy, hogy ismét befogadhatóbb formulát vettek elő, igényes popzenéket írtak. A koncepcióban már csak egy kérdés maradt: a merre tovább?

8/10