Nymphomaniac (2. bejegyzés)

Előre bocsájtom a film ketté szakítása a filmélmény rovására megy. Ugyanis egységben látva kristályosodik ki a vélelmezett alkotói szándék. A második rész magamévá tétele után kezd világossá válni a metaforikus világa a filmnek, amely az első részben sejtetett de mégis üres audio-vizuális keretrendszer maradt. Haladva azonban a történésekkel végül is ez a keretrendszer megtelik tartalommal, amelyet jól esik visszavonatkoztatni az első részre. Mégis így az egész megtörik, noha az egyben négy órás játékidő sem könnyítené meg a film „emésztését”. Lehet választani melyik a kevésbé rossz megoldás, ha már így alakult. Talán mégis ez, de akkor nem szabad sok időt hagyni a két rész között, hogy könnyebben álljon egységes egésszé. 

Másrészről akár ezt is tekinthetnénk a tudatosan jól felépített neurotikus koncepció elemének is akár, hiszen ez a film a végletes ellenpontok közötti csapongás filmje. Ezeknek az ellenpontoknak a legdirektebb megnyilvánulása (tudatosan vagy sem) a két részre osztás, noha tartalmában a második rész nem fordul ellenkezőjébe, mégis a sodródás és a tudatos felvállalás között meghúzódó árok egy profán ellenpontot hoz létre, amely a két rész közötti alapvető különbségre világít rá. Ugyanakkor az ellenpontok között meghúzódó feszültség tartja össze a koncepciót, tehát a végletek ugyanazt a lényeget képezik le, ha úgy tetszik különböző aspektust testesítenek meg. Ezeket megfogalmazhatjuk nagyon egyszerű filozófiai alapvetésekkel, ahol a materiális és a szellemi egymás mellett elfér, sőt egymás nélkül nem tudnak létezni, mint ahogyan a világosság a sötétség nélkül sem. Ebből a megvilágításból tehát a filmet nem is a kauzalitás felől kell megközelíteni, hanem sokkal inkább rendszerben értelmezést feltételez. Éppen ezért a filmmel kapcsolatos korábbi bejegyzésem központi kérdése (miért történik amit látunk, mi a célja) okafogyottá válik. Nyilván fontosak a miértek, de annál sokkal fontosabbak azok a motívumok, amelyek segítenek leképezni az univerzális egységet. 

Látszólag képet kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez (effektíve szexualitáshoz) fűződő viszonyáról. A szexualitás van a középpontban (erről szól a történet), tehát ezen kiindulási alapon keresztül jutunk el a neurotikus személyiséget foglalkoztató központi gondolathoz, hiszen a film ismét egy selfterápiás keretek közé helyezett öngyógyítási fázis lehet, reméljük ezúttal az utolsó. 

A film tele van képi metaforákkal. Az egyik leggyakrabban előforduló közülük a fa. Mára már elcsépelt lehet az utalás, de nyilvánvaló, hogy az élettel lehet összefüggésben (életfa), noha a filmben a lélekfa kifejezés hangzik el gyakran. Az ember megkeresheti a természetben a lélekfáját, intuíció útján tudni fogja melyik az övé, saját életét fogja felfedezni benne. Félelmetes a pillanat amikor Jo (Charlotte Gainsbourg) megtalálja lélekfáját, ahogyan ráismer saját magára, saját életére és a fa valóban reprezentálja mindezt. 

Az élet mozgató ereje pedig ott van a természetben, a szexualitás körbe vesz minket, ott van a bimbózó bokrok (!) ágain is. Hogyan lehet az, hogy találkozik két végletes személyiség? Ugyanazon az értelmezési síkon (szexualitás) a két végpontot testesítik meg. A két végpont (asszexualitás-nimfománia) pedig egységben tartja a lényeget. Ezért van az, hogy (látszólag) Seligman (Stellan Skarsgard) és Jo megértik egymást. Jo a materiálisban van otthon (élvezetek hajszolása), addig Seligman az ideológiákban keresi az esszenciát. Azonban mindkettőjük élete a keresésről szól inkább, mint a megnyugvásból. A film végére még az is kiderül, hogy tudatos választáson alapul mindkettőjüknél minden, és végtére is szenvednek helyzetüktől, de másképpen nem tudnak élni. 

Ami elénk tárul az a végtelen magányosság, amelyet a film vége kifejezetten nyomatékosít. Nem feltétlenül a társadalom által kivetettség ami hangsúlyos, sokkal inkább a társadalommal való szembemenés tudatos választásán van a főhangsúly. 

Számomra így állt rendszerbe a történet, Trier önmaga motivációit jeleníti meg a filmben, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ez Trier élete, története. Ebben a keretben pedig az életműösszegzést megjelenítő jelenetek is értelmet nyernek. 

A végére pedig egy erősen szubjektív megjegyzés: a film szimbolizmusa kétségkívül mesteri, de ugyanakkor mesterkélt is számomra, a film a maga grandiozitásával elég alaposan túl lett gondolva, a kevesebb több lett volna.

5/10

Nymphomaniac

Most mit mondjak. Ha nem lenne ennyi lelki defektes kimagasló produktumok sem születnének. Az öngyógyítás, kvázi selfterápiás filmezés a harmadik állomásához ért. A trilógia a filmes játék eszközével próbál az alkotónak gyógyírként szolgálni. Ez ebben a három filmben kimondottan, direkte jelenik meg. Azonban a különc lélek elaborált feszültsége gyakorlatilag minden művében tetten érhető. A különbség talán az, hogy azokban a közlés kevésbé direkt. Kétségtelen, hogy minden filmje után többet tudunk róla. A kérdés az, hogy hol van az a határ, ahonnan már azt érezzük, hogy nem őszinte amit látunk. Ugyanis kezdem azt érezni, hogy amit elénk tárnak az egy jól felépített tudatos neurotikus koncepció. Ezzel tulajdonképpen még baj sem lenne, a koncepciók is lehetnek mesterien megalkotva, ahol élvezet a cél tükrében analizálni az egyes ideákat. Azáltal, hogy nem egységben látunk, nem tudhatjuk mi is az alkotónak a célja szűkebben értelmezve a filmmel, szélesebben pedig a feltételezett koncepcióval. Tulajdonképpen maga az őszinteség sem ítélhető meg így, de akkor mi is marad?

Érzelmileg jóformán semmi, hiszen nem lehet komolyan venni, nem lehet szeretni és gyűlölni: közöny. A bizonytalan őszinteség faktor ellenére képet kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez fűződő viszonyáról, amelyet ha a továbbiakban boncolgatnának úgy egyszerre oldódna meg az őszinteség és a koncepció kérdés, amennyiben ez cél, mert ugye az út végét még nem is sejtetik. Biztatóak a metaforák, de nem telnek meg egészen tartalommal, mivel nem látunk egységben. A grafikai eszköztár számomra inadekvátnak tűnik, nem értem mi szükség rá, mit is igazol. A zeneválasztás a cannes-i botrány után logikus lépesnek tűnik (Trier fejével gondolkodva), ezt meg is mosolyogtam.

Az életmű összegzés elég profánul van elénk tárva. A megidézett műveinek leghangsúlyosabb indikátorait csempézte a történetbe. Ugyanakkor ezek a történetbe beleolvadva a felismerés élményén túl sajnos nem váltanak ki érzelmi hatást.  A jelenetek klisé szerűek, méghozzá a korábban saját maga által megteremtett kliséket alkalmazza, de ezeken nem jut túl. Tehát olyan mintha önmaga paródiáján kellene nekünk jót szórakoznunk. Kétségtelen ezekkel az eszközökkel ez tényleg paródia, ahol az egykoron magát komolyan vevő rendezőn mosolyoghatunk. Lehet az a nyitja, hogy nem kell komolyan venni, és az öngyógyítása ezáltal éri el a célját, nem tudom. Csak azt tudom, hogy tudni szeretném, és nem kívánom, hogy ezt az élményt elvegye tőlem. Pedig őt ismerve az lesz csak a fricska a nézőnek.

Nymphomaniac trailer

Egy ideje érlelődik bennem a gondolat, hogy valószínű ez az Antikrisztius-nál is durvább lesz. A trailer-ből lejött, hogy itt is a nők lesznek a hunyók. A végén még kiderül, hogy ez a patológiás nőgyűlölet ödipusz fixáltságból ered, akkor pedig a következő film valamiféle férfikultusz, férfifetisizmus kiteljesedése lesz. Na ebbe nem mennék bele előre :)