Nymphomaniac

Most mit mondjak. Ha nem lenne ennyi lelki defektes kimagasló produktumok sem születnének. Az öngyógyítás, kvázi selfterápiás filmezés a harmadik állomásához ért. A trilógia a filmes játék eszközével próbál az alkotónak gyógyírként szolgálni. Ez ebben a három filmben kimondottan, direkte jelenik meg. Azonban a különc lélek elaborált feszültsége gyakorlatilag minden művében tetten érhető. A különbség talán az, hogy azokban a közlés kevésbé direkt. Kétségtelen, hogy minden filmje után többet tudunk róla. A kérdés az, hogy hol van az a határ, ahonnan már azt érezzük, hogy nem őszinte amit látunk. Ugyanis kezdem azt érezni, hogy amit elénk tárnak az egy jól felépített tudatos neurotikus koncepció. Ezzel tulajdonképpen még baj sem lenne, a koncepciók is lehetnek mesterien megalkotva, ahol élvezet a cél tükrében analizálni az egyes ideákat. Azáltal, hogy nem egységben látunk, nem tudhatjuk mi is az alkotónak a célja szűkebben értelmezve a filmmel, szélesebben pedig a feltételezett koncepcióval. Tulajdonképpen maga az őszinteség sem ítélhető meg így, de akkor mi is marad?

Érzelmileg jóformán semmi, hiszen nem lehet komolyan venni, nem lehet szeretni és gyűlölni: közöny. A bizonytalan őszinteség faktor ellenére képet kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez fűződő viszonyáról, amelyet ha a továbbiakban boncolgatnának úgy egyszerre oldódna meg az őszinteség és a koncepció kérdés, amennyiben ez cél, mert ugye az út végét még nem is sejtetik. Biztatóak a metaforák, de nem telnek meg egészen tartalommal, mivel nem látunk egységben. A grafikai eszköztár számomra inadekvátnak tűnik, nem értem mi szükség rá, mit is igazol. A zeneválasztás a cannes-i botrány után logikus lépesnek tűnik (Trier fejével gondolkodva), ezt meg is mosolyogtam.

Az életmű összegzés elég profánul van elénk tárva. A megidézett műveinek leghangsúlyosabb indikátorait csempézte a történetbe. Ugyanakkor ezek a történetbe beleolvadva a felismerés élményén túl sajnos nem váltanak ki érzelmi hatást.  A jelenetek klisé szerűek, méghozzá a korábban saját maga által megteremtett kliséket alkalmazza, de ezeken nem jut túl. Tehát olyan mintha önmaga paródiáján kellene nekünk jót szórakoznunk. Kétségtelen ezekkel az eszközökkel ez tényleg paródia, ahol az egykoron magát komolyan vevő rendezőn mosolyoghatunk. Lehet az a nyitja, hogy nem kell komolyan venni, és az öngyógyítása ezáltal éri el a célját, nem tudom. Csak azt tudom, hogy tudni szeretném, és nem kívánom, hogy ezt az élményt elvegye tőlem. Pedig őt ismerve az lesz csak a fricska a nézőnek.