The Last Viking trailer

 

 

Ebben a gárdában nem igazán csalódtam még. Egy kis dán abszurd humor most tényleg rám fog már férni.

Krigen trailer

A leginkább várós mégis az új Tobias Lindholm (Emberrablás, 2012) film, már szomjazom a mellkasra űlős hiperrealista dán drámára. Az igazság az, hogy anno Susanne Bier Testvéred feleségét is bejött, éppen ezért egy csöppet sem tartok a film military vonalától. Pilou Asbæk méltán lett az elmúlt évek "fiatal" dán színész üdvöskéje, hatalmasat tud játszani, egyenesen Mikkelsen nyomdokaiban jár.

Férfiak és csirkék / Mænd og Høns

Jensen filmjei mellett nem lehet elmenni. A dán alkotások egyik markáns szegletét képviselik, ahol a társadalomkritika elegyedik a humorral, az ő esetében leginkább a fekete humorral. Történetei végletesen kifordítottak, abszurdak, mégis azért működnek, mert az ember érzi a görbe tükröt, tulajdonképpen kínunkban röhögünk azon, hogy ilyen világban élünk. Jensen ehhez mesterien ért, akár rendez, vagy csak ír egy forgatókönyvet. Természetesen a legütősebb, amikor a kettőt együtt csinálja, jelentem sok-sok év után ez ilyen.

A Férfiak és csirkék rögtön a lecsóba csap, amikor az elején egy "bájos" randijelenetbe csöppenünk, miközben párhuzamosan pont egy haldoklást követhetünk nyomon (hozzáteszem, az sem kevésbé "bájos"), rögtön világossá válik, hogy kiélezetten eltúlzott karaktereket, és szituációkat fogunk kapni, és sejthető ott már, hogy a sztori sem lesz különb. A végletesen eltúlzott karikatúrának persze itt is megvan a történeti, és végeredményben az ideológiai, vagy ha úgy tetszik, társadalomkritikai háttere. Ha az embernek van gyomra és türelme kivárni a tanulságokat, akkor nyert ügye van, hisz mint mindig, azért a végére a szerző tartogat meglepetést és tanulságot is. 

Mégis a hangsúlyeltolódások nagyban befolyásolhatják a filmélményt, legalább is nálam ez így történt. Amiben mást hoz a film az előzőekhez képest, nem éppen a mondanivaló, vagy a tanulságok, hanem az eszköztár. Abban sem tér igazán el, hanem az előzőekhez képest fokoz, elmegy egy fekete humor irányba. A tabutémák feszegetését egyenesen az arcunkba kapjuk, nincs ráhangolás, finomkodás, nincs meg a célozgatás bája, hanem naturalisztikusan kerülnek felszínre a kendőzetlen ösztönök. Ez működik úgy, hogy adott esetben még vizualizáció sincs. Szóval a mi fantáziánk ennyire szennyes, és ezt kitűnően reprezentálja ez a film. Ez az irány mégsem teljesen szimpatikus a számomra, hiszen elveszett az a törékeny egyensúly amit képviselt Jensen eddig. Karikatúrája lényegre törő volt, de sohasem billent át a giccsbe, esetében persze ez valamiféle negatív giccs, nevezhetnénk ízléstelenségnek is, de ez erős minősítés lenne. Jelen esetben azonban a naturalisztikussága túl sok, és elveszi az élét a társadalomkritikának, és így összességében kevésbé működik jól, vagy nem úgy működik, mint amire számítunk. Meglepett Jensen ezzel a filmmel, mert valóban nem ilyenre számítottam, ugyanakkor sajnos számomra a közönségessége maradt meg a filmnek, ezúttal véleményem szerint egy kicsit elvetette a sulykot.

Mindenféleképpen élmény mindezek mellett, hiszen nagyszerű színészek nagyszerű játékát láthatjuk, a dánok színe java (Mads Mikkelsen, David Dencik, Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas, Søren Malling) felvonul benne. Félelmetes, hogy ezek az ürgék mindent a kisujjukból ráznak ki, bár Mikkelsen mást is kiráz többször is a filmben. 

Ezúttal a filmet kiemelkedőnek nem mondanám, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas, már ha az embernek van gyomra hozzá.

6/10

Krigen poster

Jé! Szeptemberben meg kijött az új Tobias Lindholm film. Ez is hiperrealistának tűnik, szörcsing ezerrel!

Mænd & høns trailer

Na! Trailer is van....érdekes! :)

Mænd og Høns poster

Anders Thomas Jensen film a láthatáron!!!! A szereposztás máris asztmás rohamot okozott. Ezt kérném a magyar mozikba!

I Lossens Time / The Hour of the Lynx

Søren Kragh-Jacobsen 2013-as filmdrámája egyensúlyoz egyfajta moralizáció és pszichologizáció határán. Magam sem tudom eldönteni, hogy amit láttam az tudományos vagy transzcendens. Mindenesetre az alap felállás is tükrözi a szembeállítást, hiszen egy pszichológus és egy lelkész próbálja meg feltérképezni egy brutális kettős gyilkosságot elkövető fiatal fiú személyiségét. A személyiségen van a fő hangsúly, hiszen jelen esetben az indítékok megértésén túlmutat a történet.

A kísérleti pszichológia ingoványos terület, főleg a behaviorista vonulata, amikor a szakember csak lesi, mi is lesz a kiváltott hatás és az megfelel-e a hipotetikus elképzelésnek. Egy kisállat terápia is sülhet el úgy, hogy a szakember által már kontrollálhatatlanná válik. Nem is csoda, hiszen a felvilágosodás óta csak is tudományos dogmákban hiszünk. Amikor pedig valaki közli Isten szólt hozzá, akkor pedig nézünk rá, mint egy őrültre. Ritka az az eset, hogy az ember reálisan méri fel határait, jelen esetben viszont ez történik. A pszichológus bicskája beletört az esetbe, ezért egy lelkész segítségét kéri.

Az eszköz amellyel megismerjük a fiút mélylélektani jelleget hordoz. Ugyanis nem történik más, csak beszélgetés amelyek fonalán eljutunk a múltba. Ezeket visszaemlékezésszerű flashback-ekkel oldja meg a rendező, amely megtöri ugyan a történet linearitását, viszont az ezekből fakadó apró információ morzsákkal egyre jobban világossá válik, mi is volt az indíték (ha valaki a krimi miatt nézné), illetve érthetővé válik az egész személyiséget mozgató erő is. Innentől kezdve aki érti (nem megérti), annak az idő tényező sem jelent problémát, azaz konkrétan tudja mire gondol a fiú, és mit fog tenni később. Ez a fajta gondolkodtatás a legnagyobb erénye a filmnek. Az pedig csak hab a tortán, hogy ez a pszichológiai látásmód egyfajta transzcendens élményt láttat, már ha az ember úgy gondolja, hogy az. Mindenesetre az egészet egy olyan érzés lengi át, mint Lars von Trier Hullámtörésének zárójelenete.

Külön öröm volt újra együtt látni Sofie Gråbøl-t és Søren Malling-ot, szerintem a Forbrydelsen óta nem is játszottak egy produkcióban.

Összességében ez egy irracionális síkra terelődött emocionális töltöttségű -nem éppen péntek esti- dráma, amelyben a ráció uralkodik. Mellékesen megjegyzem, egy pszichiátriai beteg gondolkodása mindig irracionális, csak is a beteg számára racionális. Ergo a gondolkodás koherenciájának megértése a cél, és abban a viszonylatban az számunkra is lehet racionális. A film ezen a határmezsgyén mozog.

7/10

Forbrydelsen 1. évad

Végre elérkeztem az első évad zárásához annyi agyalás, és sokszor már túlzásba vitt fordulatok után....na de ez egy sorozat, ennek így kell lennie. A dánok most is megmutatták mitől döglik a légy. A Forbrydelsen (rendkívül "szellemes" magyar fordításban: Egy gyilkos ügy, nemzetközi forgalomban: The Killing) egy nemzetközileg is nagy sikert aratott Bafta díjas thriller sorozat. Egy igazi ritkaság, hiszen manapság kevés olyan sorozat létezik, amely egy ügy megoldására fókuszál. Az amerikaiak természetesen már elkészítették a remake-et (The Killing), de annak csak a pilot-ja volt sztorihű, aztán eléggé eltértek az eredeti csapástól. 

Minden rész a nyomozás egy napját mutatja be. A központi kérdés: ki ölte meg Nanna Birk Larsen-t? Merthogy egy brutális gyilkossággal kezdődik a sorozat, és Sarah Lund ( Sofie Gråbøl) nyomozónőhöz kerül az ügy, aki fékeveszett megszállottsággal próbálja meg a rejtélyeket felderíteni. Az egész sorozat titokzatossággal övezett, hagynak minket gondolkozni, indokolatlanul sohasem lövik le a poént. Azonkívül az a legnagyobb erénye, hogy azt próbálja bemutatni, hogy egy fiatal lány meggyilkolása milyen változásokat hoz az egyébként látszólag semmilyen kapcsolatban nem álló emberek életében. Félelmetes ahogyan a gyászoló család, a politikai közszereplő, a nyomozónő egyéni sorsa összekapcsolódik és az is ahogyan változik egyrészt a lány halála miatt, másrészt a nyomozás során feltárt dolgok miatt. Az egész egyébként meg van fűszerezve egy cseppet sem egészséges politikai összeesküvés elmélettel, amelyet a koppenhágai polgármester választás előkészületei során követhetünk nyomon. Fordulatok, fordulatok hátán, kőkemény drámai pillanatok, de csöppet sem hatásvadász módon prezentálva. Ja, és fantasztikus score mindez alatt. Az évad vége pedig lúdbőröztető felismerést tartogat. Oltári jó a színészi játék, hitelesek a szerepek. Állítólag a szereplők nem tudhatták ki a gyilkos, mindig az aktuális rész forgatókönyvét kapták meg előtte, így próbálták a játékot is hitelessé tenni (ez egyébként reklámfogásnak is jó).

Mivel nem cliffhanger-rel zárult az évad ezért gőzöm sincs mit tartogathat a második évad. Egy biztos Nicolas Bro-t (Ádám almái, 2005). Ja, színészek: számomra kánaánság!!, ugyanis egytől egyik dán filmszínészek: Ann Leonora Jørgensen (Olasz nyelv kezdőknek, 2003), Søren Malling (Emberrablás, 2012), Lars Mikkelsen (Szerelem magyarázat nélkül, 2002), de még mellékszerepekben is rengeteg ismerős arc bukkant fel (David Dencik, Kim Bodnia, Jakob Cedergen, Nicolaj Kopernikus).

Szóval nem sokára kajázom a második évadot is.

Skytten

 

Örömmel fedeztem fel, hogy Anette K. Olesen-nek idén új filmje készült. A Skytten (A mesterlövész) viszont az első filmje a dán rendezőnőnek, amely -hogy úgy mondjam- könnyebb vizekre evezett. No nem a témáját tekintve, azt akár fajsúlyosnak is tekinthetnénk, hanem inkább a megvalósítás terén. Igazából nem is baj, hogy egy kicsit mást kapott az ember, mint amit megszokhatott, hiszen olyan kőkemény melodrámák vannak a háta mögött, mint a 2004-es Bűnök (Forbrydelser), vagy a 2008-as Lille Soldat. Olesen-re jellemző, hogy a legtöbbször morális témákat feszeget, illetve csírájában nála kezdett kialakulni a mostanra egyre inkább elővett társadalomkritikai nézőpont is (1:1, 2006), amelyet az újabb hullámos dán rendezők (is) előszeretettel alkalmaznak. 

A Skytten is jócskán merít a bevált nézőpontokból, ugyanis a környezetvédelem kérdését állítja a fókuszpontba. Mégis a korábban előforduló nehéz morális témák után furcsán hat, hogy -véleményem szerint- egy szimpla populista demagógiával találjuk szembe magunkat. Nyilván a globális felmelegedés elleni küzdelem kormányzati szinten, vagy akár a nemzetközi kapcsolatok színterén igen erős összeesküvés elméleteknek adhat táptalajt. Igazából ezt lovagolja meg a film, és elég jól be is mutatja azt egy újságírónő  és egy magányos aktivista kapcsolatán keresztül. Mia Moesgaard (Trine Dyrholm) egy napilapnál politikai kommentátor, aki egy vitaműsor során nem tetszését fejezi ki a fél éve hatalomra jutott kormányzat klímapolitikáját illetően. Ugyanis a korábbi választások során a párt azt az ígéretet tette, hogy nem kutat Grönlandon olajforrások után. Ezzel szemben egy olyan nemzetközi egyezményt kívánnak ratifikálni az USA-val egyetemben, amely jelentős mennyiségű kőolaj kitermelését tenné lehetővé. Így tudnának a haszonból egy alapot létrehozni, amelyet a globális felmelegedés elleni küzdelemre fordítanának. Rasmus Holm Jensen  (Kim Bodnia) geológusnak Mia agilissága és kapcsolatai éppen kapóra jön, hogy saját kezébe vegye a szebb jövő megteremtését sajátos eszközökkel: Rasmus ugyanis mesterlövész, az egyezmény elfogadása pedig vészesen közeleg....

Szóval eleve baromi jól van bemutatva a politikai kommunikáció, és valahol ezáltal az összeesküvés elméletek hívei még ki is elégülhetnek. A "nagynak álmodott" történet mögött hús-vér emberek állnak egyéni sorsokkal, ezáltal a szereplők szerethetőkké válnak, és itt akármilyen mainstream is ez a film, a dánság keményen érződik rajta, főleg a pszichologizáló vonal, hiszen főhősnőnk éppen egy külföldi örökbefogadás előtt áll. Azonban ezek pont olyan koncentrációban vannak jelen, hogy a nem dán filmeken szocializálódott egyénnek sem veszi el a kedvét. Akárhogy is nézzük ezúttal Olesen egy jól felépített közönségfilmet készített, amely szórakoztató, végső soron izgalmas is, de sajnos nem ér fel korábbi alkotásaihoz, mert pont ettől nem emlékezetes, hiszen rengeteg hasonló létezik a piacon.

Mentségére legyen mondva kitűnő színészeket láthatunk a bő másfél óra alatt: a főszereplőkön kívül még feltűnik Nikolaj Lie Kaas (Zöld hentesek, Hogy szeretsz) aki a klímaügyi minisztert alakítja, de apróbb szerepben ott van még Søren Malling (Egy veszedelmes viszony, Emberrablás) is. Neki már csak azért is nagyon örültem, mert a Forbrydelsen sorozat kapcsán mostanság elég gyakran látom, mint ahogy Bent Mejding-et (Testvérek, Csak egy szerelmes film) is, aki természetesen jelen esetben is politikust alakított.

6/10

Hodejegerne / Fejvadászok

Jo Nesbø nagysikerű krimijének filmváltozata 2011-ben készült el, lemaradásomat még csak most tudtam pótolni. A norvégok kitűnő érzékkel írták meg a forgatókönyvet, hiszen minden részlet, minden kocka a helyén van ahhoz, hogy a történet érthető legyen. Ez nem is csoda hiszen Lars Gudmestad mellett Nesbø is részt vállalt a forgatókönyvírásban. Úgy látom, a skandinávoknál most egyfajta –nevezzük- kortárs irodalomadaptációs őrület folyik. Gondoljunk csak Stieg Larson Millenium trilógiájára: mekkora port kavart, és nem csak az északi országokban, hanem világszerte. A tetovált lányból még amerikai remake is készült. Ez az adaptációs hype pedig azóta is folyamatos, és biztos vagyok benne, hogy Nesbø más regényeiből is készülni fog a közeljövőben film, amelyre tényleg érdemes odafigyelni, mert a messze északról eddig csak is patent adaptációk érkeztek. Így van ez a Fejvadászokkal is. A film hozta a könyvnek „az olvastatja magát” érzését, ugyanis igen mozgalmas másfél óra részesei lehetünk. Külön tetszett, hogy nem volt egy felesleges jelenet sem a filmben, minden momentumnak funkciója volt. Ez külön erény, hiszen az adaptációknál könnyen el lehet veszni a részletekben. Ennek ellenére ez egy könnyen nézhető közönségfilm, ahol a kirakós játék összerakása a legnagyobb élvezet. Ez egy régi recept, és lám kitűnően működik. No, de ehhez kell a jó forgatókönyv. Az egész film a logikai csavarokra épít. Külön szeretem azokat a filmes élményeket, amikor megvezetnek. Ugye egy jó kriminél is tippelgetünk ki is a gyilkos, megpróbáljuk összerakni a történteket. Ez a film is erre a logikára épít. Igazából akkor vált ki igazi hatást a film, ha végig be tudja csapni az embert. Bevallom én meg lettem vezetve, pedig ugye kívülről betéve ismerem már a különböző kliséket. Mire összeraktam a fejemben a sztorit, rögtön történt valami, amely ha nem is alapig, de lerombolta az addig felépített cselekménysort. Szóval el lehetett ezzel szórakozgatni, és külön csavar volt a végén a főszereplő Roger konklúziója a történtekről, amely megint új megvilágításba helyezte a cselekedeteit és motivációit. Szóval egy izgalmas thriller ez, ahol egy fejvadász cég vezetője „másodállásban” műkincseket rabol. Az állásinterjúk alatt szerez információt a fogásokról. Ő az üldöző mindaddig, amíg össze nem hozza a sors egy olyan emberrel, aki üldözött szerepbe kényszeríti, akivel nem kellett volna kezdeni. Ekkor elszabadul a pokol, és menekülni kell, mert bizony a bosszú vérre megy. A történet persze közel sem ilyen egyszerű, hanem csavaros, fondorlatos, szellemes, és szórakoztató, aztán a végére még az is kiderül, hogy egy kicsit szerelmes film is, kicsit?...inkább nagyon. Morten Tyldum rendező eddig számomra még ismeretlen volt, azonban a színészek már közel sem. Roger-t Aksel Hennie (Max Manus, Haverok) alakította, és hát kitűnően hozta a látszólag érzéketlen üzletember szerepét, illetve annak jellembeli „fejlődését”. Az „igazi” fejvadászt, Clas-t, egy ügyeletes dán szépfiú Nikolaj Coster- Waldau személyesítette meg, akinek nemrég indult be jobban nemzetközi karrierje a Feledés, és a Trónok Harca által. A film nemzetközi szinten is megállta a helyét, több díjra is jelölték. Ezek után nem kérdéses, hogy előbb-utóbb az amerikai változatát is megnézhetjük majd.

8/10

Kapringen / A Hijacking

Az utóbbi időben kísérletezgetek olyan témákkal is, amelyeket távolinak érzek magamtól (kosztümös filmek, történelmi filmek, romantikus vígjáték). No persze ezeket skandináv berkeken belül teszem, a mániámtól még elszakadni most már közel tíz év távlatából sem tudok. Az is igaz, hogy kísérletezgetéseim eddig mindig jól sültek el. Ez történt a magyar mozikban május 16-tól vetített Kapringen (Emberrablás) esetében is. Az alaptörténet annyira távoli tőlem, hogy csodálkozom is, hogy leültem megnézni. Egy dán hajózási vállalat hajóját elfoglalják szomáliai kalózok, és pénzt követelnek a hajóért és a legénységért. Egy ilyen történetről ordítana, hogy a cselekményeknek kell a középpontban állnia, és megmondom őszintén féltem is attól, hogy amolyan dán akciófilm féleség, némi pszichés hatásvadászattal sül ki a filmből. Azonban megállapítható, hogy a dánokban ezúttal sem csalódtam, mert olyan atmoszférát teremtettek a történethez, hogy a film végén rendesen nem tértem magamhoz, a fotel rabja maradtam. Két aspektusból látjuk a történetet: egyszer a fogvatartott legénység oldaláról, és másodszor a hajózási társaság krízis csoportjának nézőpontjából. A két szálat a telefonos egyeztető tárgyalások fűzik össze, ahol a kalózok követelései és a társaság érdekei ütköznek. Ez egy kőkemény pszichodráma, keménysége pedig abból fakad, hogy a különböző nézőpontok nehézségeit naturalistán mutatja be. A hajóra bezárt legénység szorongása is sokrétű, hiszen egyrészt ott a folyamatos testi-lelki terror, valamint ott van a klausztrofóbiából eredő indulatokkal telített szorongás is. A krízis csoportban folyó csoportdinamikát tanítani lehetne. A csoportszellem (a vállalat érdeke), és a tagok belső értékeinek, érzéseinek és indulatainak ütköztetése, az ebből eredő feszültség megjelenése, és azok levezetési formáinak bemutatása sem volt kevésbé megterhelő, mint a legénység sorsa. Félelmetes volt az, hogy a vezetőség számára melyek a fontos szempontok, ezekből mit kommunikálnak kifelé a vezetőség többi tagjának, vagy a családtagoknak. Mindemellett pedig megtudhattuk mit gondol, mit is érez valójában az öltönyös: ezek a teljes összhangot, koherenciát nélkülözték. Tulajdonképpen a tárgyalások pszichés folyamatát, a tárgyaló felek érzéseit és motivációit ismerjük meg a túsztárgyalások által. A dogma film eszköztárát kitűnően kiaknázta a film, annak minden előnyét felhasználta. A közeli mozgóképernyős beállítások segítségével az érzelmek dinamikája a legtökéletesebben lett elénk tárva. Amennyiben pedig  eddig sem hinnénk el, hogy dán filmet nézünk, akkor a vége felé is emlékeztetnek minket, hogy Dánia bizony a melodrámák hazája, ahol a "shining happy people" csak városi legenda.

Hatalmas színészi alakításokban sem volt hiány. A fogva tartott szakács Mikkel szerepét játszó Pilou Asbaek (Egy család, R) kitűnően hozta a folyamatos fenyegetésből és megalázásból eredő személyiség szétesését. Az ügyvezető Peter-t alakító Søren Malling (Minden rendben lesz, Egy veszedelmes viszony) kitűnően érzékeltette mindazt, amiért az ember azt gondolja, hogy miért nem érdemes főnöknek lenni. Mindenképpen egy klasszikussal van dolgunk, éppen ezért Tobias Lindholm rendezőre ezután oda kell figyelni, legalábbis korábbi rendezését illik bepótolni (R, 2010). Egyébként tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy szerzőtárs volt Vinterberg Vadászatában és Submarino-jában is.

8,5/10