Søren Kragh-Jacobsen 2013-as filmdrámája egyensúlyoz egyfajta moralizáció és pszichologizáció határán. Magam sem tudom eldönteni, hogy amit láttam az tudományos vagy transzcendens. Mindenesetre az alap felállás is tükrözi a szembeállítást, hiszen egy pszichológus és egy lelkész próbálja meg feltérképezni egy brutális kettős gyilkosságot elkövető fiatal fiú személyiségét. A személyiségen van a fő hangsúly, hiszen jelen esetben az indítékok megértésén túlmutat a történet.
A kísérleti pszichológia ingoványos terület, főleg a behaviorista vonulata, amikor a szakember csak lesi, mi is lesz a kiváltott hatás és az megfelel-e a hipotetikus elképzelésnek. Egy kisállat terápia is sülhet el úgy, hogy a szakember által már kontrollálhatatlanná válik. Nem is csoda, hiszen a felvilágosodás óta csak is tudományos dogmákban hiszünk. Amikor pedig valaki közli Isten szólt hozzá, akkor pedig nézünk rá, mint egy őrültre. Ritka az az eset, hogy az ember reálisan méri fel határait, jelen esetben viszont ez történik. A pszichológus bicskája beletört az esetbe, ezért egy lelkész segítségét kéri.
Az eszköz amellyel megismerjük a fiút mélylélektani jelleget hordoz. Ugyanis nem történik más, csak beszélgetés amelyek fonalán eljutunk a múltba. Ezeket visszaemlékezésszerű flashback-ekkel oldja meg a rendező, amely megtöri ugyan a történet linearitását, viszont az ezekből fakadó apró információ morzsákkal egyre jobban világossá válik, mi is volt az indíték (ha valaki a krimi miatt nézné), illetve érthetővé válik az egész személyiséget mozgató erő is. Innentől kezdve aki érti (nem megérti), annak az idő tényező sem jelent problémát, azaz konkrétan tudja mire gondol a fiú, és mit fog tenni később. Ez a fajta gondolkodtatás a legnagyobb erénye a filmnek. Az pedig csak hab a tortán, hogy ez a pszichológiai látásmód egyfajta transzcendens élményt láttat, már ha az ember úgy gondolja, hogy az. Mindenesetre az egészet egy olyan érzés lengi át, mint Lars von Trier Hullámtörésének zárójelenete.
Külön öröm volt újra együtt látni Sofie Gråbøl-t és Søren Malling-ot, szerintem a Forbrydelsen óta nem is játszottak egy produkcióban.
Összességében ez egy irracionális síkra terelődött emocionális töltöttségű -nem éppen péntek esti- dráma, amelyben a ráció uralkodik. Mellékesen megjegyzem, egy pszichiátriai beteg gondolkodása mindig irracionális, csak is a beteg számára racionális. Ergo a gondolkodás koherenciájának megértése a cél, és abban a viszonylatban az számunkra is lehet racionális. A film ezen a határmezsgyén mozog.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése