Tame Impala - Disciples

Nocsak a tíz perces eposz után egy alig két perces dalocska. Elég kis tingli-tangli lett, de állítólag pop-osra fogják venni a figurát. Hát nem tudom, ez nem éppen meggyőző. Bár ami azt illeti náluk nem lehet tudni, a harmadik album pedig mindig mérföldkő szokott lenni.

Future Islands - Haunted By You

Ez a dal a The Chase b side-ja. Természetesen illeszkedik a tavalyi lp hangzásához, de nem véletlen, hogy lemaradt az albumról.

Björk - Black Lake video

Meg kell állapítsam, hogy már nem lesznek a kilencvenes évek színvonalához fogható video-k Björk-nél sem. A minőségtől eltekintve viszont jól megfogta a vizualitás a dal hangulatát. A végén a színek pedig kifejezetten jólestek. Azt is meg kell állapítsam, hogy a Black Lake Björk egyik legjobban sikerült dala....ever!

Lapalux - Lustmore

Mi is az a Lapalux stílus? Szerencsére már szinte az első megjelenéseknél érzékelhető volt ennek az angol producernek a karakterisztikus hangzásvilága. Szinte otthonra lelt a Brainfeeder-nél, amely nem véletlen, hiszen ez a kiadó olvasztó tégelye az experimentális elektronikus zenéknek, ahol bátran kisérleteznek az etno-val, a jazz-el, vagy a soul-lal. Lapalux (Stuart Howard) első albuma a Nostalchic 2012-ben jelent meg és egy olyan inteligens tánczenei mikrokörnyezetet vázolt fel, ahol kitűnően megfér egymás mellett a soul, a hip-hop, a pszichedelia, vagy éppen az r'n'b. A ritmusokat tekintve igen kísérletező anyag volt rengeteg mély tónussal, agyon tört és szaggatott ütemmel. A hangzás egyszerre volt nosztalgikus, az arany nyolcvanas és kilencvenes éveket idéző, és futurisztikus is egyben. Ez egyfajta trademark-nak is tekinthető az  ő esetében, ettől érzem egyedinek a zenéjét.

A Lustmore a kialakított hangzásvilágot egy új dimenzióba helyezi, a trademark megmaradt, és bátran kijelenthető tovább fejlődött. Az album egy kísérlet arra, hogyan is lehet a hagyományosabb dal struktúrák felé nyitni. A pop struktúra és az experimentalitás ellentétére épül fel az anyag, mégsem széthúzó, hanem inkább teljes harmóniában lévő elemekről beszélhetünk itt. A gazdag hangzásvilágon és a szexi beat-eken azonban ez a korong is jócskán túlmutat, és egy lépést tesz a vizuális történetmesélés felé. Azt az állapotot célozza meg Howard, amely az elalvás és az ébrenlét között van, ebből adódóan ez egy igen magányos album. A befordulás pedig őrületet idézhet elő, amely a dalok kiszámíthatatlan struktúrájában és váratlan fordulataiban érhető tetten. Howard az egészről így nyilatkozott: "Whenever I think about the album I think about the bar scene in The Shining, 'There’s something about that strange, hallucinatory psychological madness that relates to the music, both in the making of the actual record and the way it sounds."

Annak ellenére, hogy ez egy jóval befogadhatóbb anyag az elődjénél, az album rengeteg meglepetést tartogat, a kísérletezés lengi körbe az egészet. Természetesen a hip-hop az alap, ez igazából nem is meglepő a Brainfeeder esetében. A hip-hop absztraktivitására, transzfúziójára épül minden további elem. Igen erős az r'n'b és a chillwave hatás is, de jól beleolvad ide a house és a jazz is. Ezt az egyszerre nosztalgikus és futurisztikus és még pop-os hangzást pedig kiszínezik a vendégénekesek személyiségei. Andreya Triana és Szjerdene (mindketten közreműködtek már Bonobo-val)  vokáljai kitűnően illeszkednek a koncepcióhoz. Egyikőjük közreműködése sem viszi el a dalokat, tehát az egymásra hangolódás nagyszerűen sikerült. Egyébként ebből a szempontból hagyományos a közelítés a pop zene felé, hiszen a vendégénekes alkalmazása mindig egyfajta figyelemfelhívás, ez több emberhez eljut. Ugyanakkor érdekes módon nem ezek a dalok a legkönnyedebben emészthető darabok az albumon, amely szintén egy érdekes megoldás. 

Mégis számomra a dalok kiszámíthatatlansága a nagy aduász. A Someone chillwaves absztrakt hip-hop-os flow-ja amikor átvált house-ba, az valami zseniális. Ott van még a lúdbőröztető Midnight Peelers hirtelen témaváltásai is, amely egy percre sem hagyja, hogy álomba zuhanjunk. Nagy kedvencem még a Don't Mean a Thing, amely meglepően dallamos vokálmintával dolgozik, könnyedebb mint bármelyik közreműködős dal a lemezen. Említést érdemel még a nyitó U Never Know, amelynek elegánsan szexi a megszólalása, és addig húzza az embert, amíg a végére vérrel telik meg az egész. Jó előjátéka ez az albumnak.

Howard képes volt felülemelkedni múltján, ezzel az albummal egy hidat épített a kísérleti hangzás és az easy listening között. Ezzel az ellentéttel képes volt úgy játszani, hogy egészen a végéig egyensúlyban maradt, akár a dalok külön-külön, akár az album mint egész ezzel az ellentéttel van harmóniában, egyensúlyban. Az album érdekes fordulatai és a dallamos hangzásvilága mind-mind tovább gazdagították az egyedi Lapalux hangzást.

8,5/10

Jamie xx - Gosh video

Andreya Triana - That's Alright With Me

Ahogy meghallottam az új Lapalux albumon a kezdő track-ben ennek a nőnek a hangját, rögtön rákerestem. Tudtam én, hogy Bonobo Black Sands-jében ő vokálozott de valahogy sohasem néztem utána. Aztán most látom, hogy Giants címmel májusban jelenik meg nagylemeze. Kellemes szolid pop zene ez, vagy soul vagy ilyesmi. Még nem győzött meg, de fogok rá vetni egy pillantást!

Little Fluffy Clouds

Living Fields

Sia - Fire Meet Gasoline video

A kedvencem a 1000 Forms of Fear-ről video-t kapott! Nos, tulajdonképpen valami ilyesmit képzeltem, a kötelező románc is meg volt Heidi Klum-mal.

Calexico - Falling From The Sky video

Ez a video egyébként azt az időszakot idézi, amikor csak jó video-k készültek!

The Chemical Brothers - Sometimes I Feel So Deserted

Nahát erre nem számítottam. A "fiatalságom" egyik meghatározó bandája újból akcióban. Július 15-én jön a Born in the Echoes, amelyen St. Vincent és Beck is fog közreműködni. Az új dal elsőre kellemeske, ez lesz az albumnyitó. Remélem legalább annyira szerethető lesz mint a Further volt, ugyanis azt nagyon bírtam!

Portico - Living Fields

Talán a Living Fields-től sokan sokat vártak, hiszen ez az első albumuk, mint trio. A Portico Quartet végérvényesen megszűnt, ezt akár az első másodpercekből is levághatja a hallgató. A fúziós jazz már a múlté, és az a fajta sokszínűség is, amely ezzel járt. Azáltal, hogy a trio megtartotta a Portico nevet egy kicsit megtévesztette a hallgatóságot, mert ez a zene köszönő viszonyban sincs azzal, amit eddig csináltak. Ebből a szempontból az utódzenekarnak talán célszerűbb lett volna egy új nevet választani, csak az asszociációk elkerülése végett. Feltételezem, hogy a vegyes fogadtatás az albummal kapcsolatban nagyrészt ennek köszönhető. Az viszont mindig kockázatos, ha valaki teljesen más vizekre evezik. Az önazonosság megtartása fontos ezekben az esetekben, hiszen csak így tudjuk a produkciót hitelesnek tekinteni. A Portico esetében azonban azt kell mondjam, hogy az önazonosság problematikáját egy kicsit másképpen kell kezelni. Akárhogy is nézzük, ez most már egy utódzenekar, tehát a szerencsétlen névválasztástól eltekintve ők ugye a nulláról kezdenek. Ez azt jelenti, hogy a zenekar most alakítja ki saját hangzását, amelyhez a későbbiekben kell majd önazonosnak lenni. A Living Fields-et tehát az újjászületés kísérletének kell tekinteni, ez az újrakezdés a véleményem szerint mindenképpen győzelemmel zárult.

A dalok írásánál valószínű egy olyan hangzásvilág megteremtése lehetett a cél, amely az álomvilág földjére repíti a hallgatót. Nem állítom, hogy kellemes álomszerű lebegésben tart minket ez a hangzás, mert bizony igen sötét tónusú. A sötétség, vagy inkább félhomály végig kíséri az albumot, szinte amolyan gyász hangulatot teremtve. Elég nehéz hallgatni való ebből a szempontból, hiszen ebből adódóan nincsenek fülbemászó dallamok, vagy legalább is nagyon kevés van belőle. Az embernek olyan érzése van, hogy a vokál itt a zene egyik effekt eleme. A vokálok beleolvadnak a lágyan hömpölygő hangszerelésbe, szoros egységet alkotva. A Living Fields melankóliája légies miközben a szinti témák inkább megtörik a csendet és a kontinuitást is. Elektronikus zörejek és visszhangok töltik meg a hangzást, sokszor azt az érzetet keltve, hogy esik az eső. Ez az egész a vokállal egy sűrű melankólikus masszát képez, amely igen homogén. Nehéz is ezeket a dalokat külön-külön értelmezni, túl sok értelme nincs is. Itt egyértelműen a hangulatteremtésen van a főhangsúly. Zeneileg a Living Fields egy elég határozott irányt lőtt be. Véleményem szerint a leginkább James Blake, vagy a Mount Kimbie által megkezdett post dub-step vonulatot lovagolja meg, de attól jóval több. A minimalizmusé egyértelműen a főszerep és a hangulatoké. Ezért az sem meglepő, hogy az ambient hangsúlyos szerepet kap az albumon, határozott, erős ritmusképletekkel nem is nagyon találkozunk. Előszeretettel alkalmazzák e mellé a glitch-et, és kitűnően megfér emellett a post r'n'b is. Hangzásra egyébként a Ghostly-s Beacon jutott először az eszembe azzal a különbséggel, hogy ők az absztrakt r'n'b-re mentek rá, és kevésbé gyászos a hangzásuk. 

A Portico az egész albumon vendég énekeseket alkalmazott. Az Alt-j-s Joe Newman három dalban énekel, köztük a video-t kapó 101-ben. Jono McCleary és Jamie Woon énekel még a lemezen. Személyes kedvencem a lúdbőröztető Bright Luck és a hipnotikus Atacama.

A Portico egy erős hangulatot teremtett és kitűnően körvonalazta azt a zenei irányt, amelyen elindult. Első albumként viszonylag egyedire is alakította a hangzást. A homogenitás viszont hátrány, mert ugyan nem hosszú a lemez, de ez a fajta hangulat így elég tömény az egész játékidőre. Ettől eltekintve remek választás az esős hajnalokra, vagy estékre.

7,5/10

Concert in Blue 20150429

.....és streaming-elhető lesz!

Moonbuilding 2073 AD

Nem hiszem el!!! Június is robbant ezzel!

Når dyrene drømmer / When animals dream

A fene se érti mit esznek a kritikusok ezen a filmen, napirendre még most sem tértem a 15 jelölés és az 5 elnyert díj miatt. Kétségkívül vannak erényei a filmnek, de számomra azok nem ütik meg azt a mércét, hogy ez a film hivatkozási alap legyen. Létezik az, hogy sokan bedőltek a művészieskedés látszatának? 

Számomra nem jön le ez művészfilmnek. A vicces az, hogy igazából közönségfilmnek sem, akkor már inkább közelebb áll az előző kategóriához. Nagyjából az a baj vele, hogy nincs mögöttes tartalom, a sejtelmes körítés ugyan utalna valamire, de végül is profánná válik. A műfaji (horror) direktség azonban nem csúcsosodik izgalomban, tehát így messze áll egy közönség barát horrorfilmtől. 

Úgy érzem ez az elmulasztott lehetőségek minta filmje. Lehetett volna valami trier-i Antikrisztus mechanizmusra épülő art-horror belőle. Ehhez tulajdonképpen minden adott volt. Elszigetelt falu kis közössége, valamilyen titokkal a háttérben. Emellett pedig ott van egyfajta fizikai átalakulás szerűség, amelyet ha leképeztek volna pszichológiai síkra, akkor egy kitűnő a-ból a b-be tartó történetet kaptunk volna. Azonban végül nem fektettek hangsúlyt a személyiség változására, hozzá teszem igazából nem is lehetett, hiszen a szereplőket nem igazán ismertetik meg velünk. Ehelyett egy hatásvadász technikát alkalmaztak az alkotók, mégpedig a kiközösített és egy "átlagpolgár" közötti szerelmi szál felhasználását valamiféle szimpátia kialakítására. Ezzel kvázi beállhatna az újfajta divathóbortos filmek táborába (szerelmes vámpírok meg miegymás), de ahhoz is kellett volna egy tisztességesen megírt forgatókönyv. 

Visszatérek arra a problémámra, hogy így még mainstream se tud lenni. Ugyanakkor a film második fele profánul az arcunkba csapja a vérengzést, de mintha ott is valami fékmechanizmus működne, hogy azért mégiscsak így illik egy művészfilm esetében. Ha ezt kajálta be a kritika, akkor csak gratulálni tudok. Pedig a fényképezés gyönyörű, akárcsak a zene, amely az elején egy igazi komfort hangulatot teremt az emberben. A hangulatteremtés az egyedüli profizmus ebben a filmben, de történet híján ez sem marad emlékezetes. Jonas Alexander Arnby rendezőnek ez az első filmje, eddig csak rövideket rendezett, amely érezhető ezen az alkotáson. A rövid filmeknél maga a hangulat a meghatározó, de egy nagyjátékfilmnél ez édeskevés. Lars Mikkelsen (Szerelem magyarázat nélkül, 2001) és Sonja Richter (Nyomtalanul, 2014) remek színészek, de karakterük egy cseppet sem volt kidolgozott, olyan érzésem volt mintha valamilyen sorozat szerepecskét alakítottak volna. Jakob Ofterbo-t (Kon-Tiki, 2012) szerencsére mindig örömmel nézem, mert legalább esztétikailag kielégíti az ízlésemet. Ellenben újszerűnek hatott Sonia Suhl a főszerepben, tekintetével teljesen a végéig elhitette velem, hogy ebben a filmben több lesz.

Egyszer nézésnek talán elmegy, de jóval többet gondoltam erről a filmről.

5/10

Sufjan Stevens - Carrie&Lowell

Megmondom őszintén nem sokat olvastam utána a megjelenés előtt az albumnak. Amikor az első ízelítő kijött már sejtettem, hogy akusztikus album fog következni, aztán amikor a címadó dal is felkerült a fájlmegosztóra, már biztos voltam benne. Ez a lépés egyébként már várható volt, ugyanis a Seven Swans óta ilyen csendes, akusztikus - balladás albumot nem kaptunk.

Ha Sufjan Stevens-re gondolok a megakoncepciók jutnak először is az eszembe. A Carrie&Lowell közel sem annyira túlgondolt, mint elődjei. Noha ez az album is konceptalbum, de itt csupán Stevens anyja és nevelőapja általi gyermekkori emlékképek azok, amelyek összekötik a dalokat. A megalomán elképzelések hiányoznak, nincs világmegváltás sem, csak visszafogottan csendes folk hatásokkal teletűzdelt világot teremt számunkra, amely a jóleső nosztalgia érzésével párosul az emberben. Ez azt eredményezi, hogy jó szívvel gondolunk ezekre a dalokra, szívesen hallgatjuk őket. Stevens elérei, hogy saját emlékképeit a hallgató a sajátjai előidézésére használja, tulajdonképpen ettől nosztalgikus ez az album. Amennyiben azonban nem ismerjük a mögöttes konceptualitást, akkor is kellemesen simogató dallamokat hallunk, és könnyen elkapja az embert a dalokból áradó meghittség. Meg merem kockáztatni, hogy Stevens-nek ezidáig ez a legőszintébbnek tűnő albuma, ennyire intim talán még egyik lemeze sem volt. Ez a fajta intimitás az, amely közelebb tudja a hallgatót hozni az előadó személyiségéhez. 

Valljuk be, hogy a giga koncepciós albumjainál ez igen nehezen ment, de azoknál természetesen más érdemek kerülnek inkább az előtérbe. Ezt azért emelném ki, mert időközben rájöttem, hogy Stevens az az oldala áll hozzám inkább közelebb. Az Illinois számomra a nagy kedvenc, mert annyira sokszínű és annyira sok forrásból táplálkozik. Engem az államokat megzenésítő koncept ötlete egyébként is igen jól szórakoztatott, tulajdonképpen nem is vettem komolyan, és annál jobban működött. Az eklektikusság egyébként szinte minden kiadványára jellemző volt eddig (kivéve a két akusztikusra), és leginkább a 2010-es The Age of Adz-ben csúcsosodott ki, ahol egy nagyon jó húzás volt az elektronikával való kísérletezés.

A Carrie&Lowell nem lett eklektikus, ez a maga egyszerűségével egy igen homogén anyagra sikerült. Viszont itt egy csokorban van, amit mindig is imádhattunk Stevens-ben: a balladák. Nemes egyszerűséggel ez a balladák albuma (enyhe túlzással). Végig egyenletes a színvonal, de az egyszerűség áll a középpontban, amely az életműhöz viszonyítva elég erős kontraszt. Olyannyira igaz ez, hogy még a nála igen jellemző jó értelemben vett giccs sem üti fel a fejét még egy pillanatra sem. A lemez erényei közé tartozik tehát az egyszerűség, őszinteség, intimitás és az erős nosztalgikus hangulat. Az azonban bizonyos, hogy ezek lehetnek az esetleges gyengéi is a lemeznek egy másik megközelítés esetén. Azon túl, hogy erősek és hangulatosak ezek a dalok, így egyben a végére mégis már soknak tűnnek. Tulajdonképpen ez szinte minden akusztikus lemez hibája. No de ki ne szeretné áhítattal hallgatni ennek a jóképű trubadúrnak az egy szál gitáros, zongorás dalait, hiszen személyiségével még mindig úgy ki tudja azokat színezni, hogy az ember meghatottan szórakozik rajta.

8/10

Paco Rabanne Invictus

Annyira vártam már, hogy megjöjjön! Én rám is húsvét környékén jön rám a vásárlás, amikor senki nem dolgozik! A lényeg, hogy ma megérkezett. Tavaly amikor egy illatmintát vettem ebből nem is gondoltam volna, hogy ez must have lesz. Az igazság az, hogy Paco Rabanne-ékkal nem nagyon voltam eddig kibékülve, mert sohasem kedveltem a tömeg illatokat. A 1 Million azzá vált, pedig semmi extra (szerintem). Aztán erről az Invictus-ról meg alig lehet pozitív hozzászólásokat olvasni, erre tessék nálam meg betalált. Szóval csak úgy működöm, hogy ami a többségnek okés azt én nem kedvelem, és amit én szeretek azzal a többség nincs kibékülve.

Nem tartom az Invictust-t egy cseppet sem vadkan illatnak, ahogy ezt beállítják. Rajtam először frissnek hat, majd édeskés leszáradása van. Engem emlékeztet a kókuszra is, biztos emiatt zúgtam bele. Annyi biztos, hogy nem egysíkú, hiszen elsőre aromásnak, frissnek hat, és mindvégig ott vannak a fás jegyek mögötte. Egyébként nagyon kevés kell belőle, és nagyon tartós, gyakorlatilag lemoshatatlan!

Fejjegyeiben a friss greipfruit, a mandarin és tengeri jegyek lelhetőek fel. A babérlevél, és Hedione jázmin felel a fűszeres hatásért ezek alkotják a szívjegyét. Alapjegyeit a pacsuli, a tölgymoha, és az ámbra alkotja.

Remélem beváltja a hozzá fűzött reményeimet. Igazából nyárra vettem magamnak, de azt most látom, hogy harminc fok felett ez lehet már sok(k) lesz. Bevallom őszintén tíz év után már nem akartam egy újabb üveg L'Eau D' Issey-t venni. Szeretem, de ennyi bőven elég volt. Azt nem tudom, hogy ez lesz e ekkora kedvenc, de az újdonság ereje most nagyon erős.

Toro Y Moi - What For?

ToroY Moi munkásságában mindig éreztem valami bizonytalanságot, annak ellenére, hogy minden alkalommal meggyőz, hogy ért a zenéhez. Ez bizony most is így van, ezt senki nem vitatja, de a folyamatos útkeresés bizony az önazonosság hiányát feltételezi. Egy folyamatos útkeresőnek is definiálnia kell magát egy bizonyos szinten, az alapokat muszáj lerakni, különben hiteltelennek tűnik a jelenség. Ebben a végletben még nem járunk, de számomra egyre inkább az kristályosodik ki, hogy zenészünk mindig valami újat próbál ki, csak úgy saját kedvtelése miatt. Számomra ugyanaz a probléma, mint a mára már matuzsálem Tricky-nél: a káoszt is kordában kell tartani, mint ahogy énünk is társadalmi normák között működik. Ha elszalad a ló, csak nézünk mint a hülyére. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az a jó ha valaki sablonzenét gyárt, hanem azt, hogy kísérletezgetését egy alapra kell építeni, anélkül a fene ette meg az egészet.

Amikor 2013-ban kijött az Anything in Return Bundick azt nyilatkozta, hogy pop lemezt szeretett volna végre készíteni. Egyébként össze is jött ez neki, ha úgy vesszük, de a korongon érződtek a chill-es elemek, amelyek korábbi kiadványait meghatározták. A chill-wave-es hálószobapopból ezzel a koronggal lépett ki a nagyvilágba, ugyanakkor érezni lehetett, hogy egy introvertált egyéniség szociabilitásának feszegetéséről szól az anyag. Ez amolyan cukin esetlen volt, de nagyjából működött. Nem lettem egyébként teljesen meggyőzve arról mennyire ő ez, de legalább ott volt a zárkózottság (chill) a háttérben.

A What For esetében már nem érezni a gyökereket, szinte teljesen levetkőzte ez a zene a kellemes elrévedős feeling-et. Mondhatni azt, hogy akkor ez inkább az igazi pop album annak ellenére, hogy Bundick ezúttal indie rock lemezt ígért. Magával ezzel a dologgal nem is lenne baj, ha nem érezné azt az ember, hogy dalszerzőnk kivetkőzött magából. A dalokkal semmi probléma nincs, érződik rajta, hogy sok munka van benne, precízen hangszereltek, jól szól mint akusztikus pop. Bundick legkönnyedebb és leginkább befogadható albuma ez. A dalok szerkezete nincs túl bonyolítva, a klasszikus pop határain belül mozog mind. A lemez egészénél azonban hátrány ez az egyszerűség. Nagyon nagy a kontraszt az Anything in Return-nel szemben, hiszen az egy változatos heterogén anyag volt. Ezzel ellentétben a What For bizony egysíkú, mind hangulatában, mind felépítésében. Igen nehéz a dalokat megkülönböztetni egymástól. Sajnos igen kevés kiemelkedő dal van a lemezen, a többi beleolvad a lemez átlagosságába. A Buffalo játékosságát bizony kevésszer hallhatjuk viszont. 

Néhány hallgatás után eltűnődtem, hogy ez az egész vajon mire föl született? Miért jó az, ha valaki valamit a fejébe vesz, és megcsinálja, de valahogy nem tűnik őszintének a dolog? A végére megint csak oda lyukadok ki, hogy Bundick-nak ez a lemeze nem önazonos. Habár így tavasszal egyébként kellemes hallgatni valók ezek a dalok, de egy hónap múlva egyre sem hiszem, hogy emlékezni fogok. Ami mögött nincs lélek az sajnos nem működik.

5,5/10

Mommy

Xavier Dolan 2014-es alkotása nem hiába volt a kritikusok kedvence, ugyanis kezdi levetkőzni magamutogatását, és ezáltal egy bensőségesebb légkört tud teremteni. Azért ennyire nem tiszta a kép, van itt még bőven a tipikus Dolan féle modorosságból, de valahogy ezúttal könnyebben át lehet siklani felette. A trágár beszéd és az ember aurájába beszemtelenkedő indulati kitörések még mindig borzasztóan idegesítőek, de ezúttal kevesebb van ezekből, és végre éreztem ehhez köthető dramaturgiai jelentéstartalmat.

Az egész film egy ellentétre épül, méghozzá az én és a rajta kívül eső világ ellentétére. Ez több szinten megjelenik, az egyén, a család és a kisközösség szintjén is. A filmet nézvén az embernek klausztrofóbiája van, ami nem csoda, hiszen az egész film egy beszűkült állapotot fest le. A hiperaktív-magatartászavaros gyermek és édesanyja tudatállapota is beszűkült, a hozzájuk csatlakozó szomszédasszonyé is, ebből adódóan izolálva vannak az őket körülvevő mikro és makro környezettől. A film a kitörési pontok kereséséről szól, illetve arról, hogy a lehetőségekkel tud e élni az ember. A beszűkült állapotot hangsúlyozza az 1:1 képarány használata, amely olyan mintha mobiltelefonon keresztül moziznánk. Érdekes megjelenítése ez a reflekciónak, a tükör tartásnak. Ugyanakkor vannak érzelmi csúcsok, amikor a perspektíva kitágul, és hirtelen teljes szélességében láthatjuk a jelenetet. Ezek a pontok ugyancsak Dolan-ra jellemző modorosságtól harsányak, tipikus giccsparádék. Sajátos eszközével próbálja megmagyarázni ezáltal nekünk a film tanulságát. 

Valahogy mégis megbocsájtható ez a magamutogatás, mert végre kevésbé koncentrált a polgárpukkasztásra, inkább az emberi kapcsolatok támogató jellegére fókuszált. Félelmetesen ábrázolta, hogy ez a hármas együtt milyen erős is tud lenni, de mindvégig ott tartotta a háttérben a bizonytalansági faktort. Hiába erős ugyanis a triumvirátus, ha az kívül esik a társadalmi konvenciók határán. Ez a tudat ott van végig mindhárom főszereplő fejében, tudjuk hogy a látszólagos "jól mennek a dolgok" állapot véges, ugyanis tanulnunk kell ebből az állapotból is, és a megfelelő időpontban tovább kell lépnünk. Dolan kitűnő közvetett utalásokat alkalmaz arra, hogy rávezesse a nézőt arra, hogy nem szabad beragadni semmilyen állapotban sem, a tapasztalatok birtokában felül kell emelkednünk önmagunkon. A múlt lezárása a központi motívum, a film maga a feldolgozás.

Mindig is szerettem azokat a filmeket, amikor az embereket az egyéni tragédiák hozzák össze. A közösség tudattalan gyógyító, és jelen esetben egyben mérgező ereje leginkább a szereplők közötti csökevényes kommunikáción keresztül érvényesül. Pont emiatt kétarcú ennek a triásznak az ereje, hiszen a nyelv mint kommunikációs eszköz jelenti a hidat eme kisközösség és a többségi társadalom között.

Dolan ugyan próbál bizonyos eszközökkel utalni valamilyen feltételezett tanulságra, de szerencsére nem ad a kezünkbe fogódzót. Amit jelen esetben látunk az most is leginkább a realista ábrázoláshoz áll közelebb.

Dolan filmjei közül egyértelműen ez tetszett leginkább számomra, kezdem érezni mire érzékeny, és jól látható honnan hova próbál meg eljutni. Óvatosan kijelentem, hogy egyre jobb filmeket készít és gyanítom ennek az alkotói ívnek még messze lehet a csúcspontja.

8/10

Best Albums 1992

Tori Amos  - Little Earthquakes

Annie Lennox  - Diva

 Madonna – Erotica

Roxette  - Tourism

Sade - Love Deluxe

Snap - The Madman's Return

Stereo MCs  - Connected

REM - Automatic For The People

PJ Harvey – Dry

 U96 – Das Boot 

Moby – Moby

The Prodigy – Experience

The Orb – U.F.Orb

Aphex Twin – Selected Ambient Works 85-92

Manic Street Preachers - Generation Terrorists

Throwing Muses - Red Heaven

Enya - Shepherd Moons

Deep Forest- Deep Forest 

Biosphere - Microgravity

The Sugarcubes - Stick Around for Joy

The Shamen – Boss Drum

Az igazság az, hogy erre az évre is azt tudom mondani, hogy túl zöldfülű voltam még ahhoz, hogy albumokat hallgassak. Az biztos, hogy leginkább akkortájt a klub zenéket hallgattam és leginkább dalokat, és kevés albumot (mondjuk akkor egyébként is nehéz volt őket beszerezni). Mindig is az angolszász vonal állt hozzám közelebb, de 92-ben már az eurodance is kezdett előtérbe kerülni és az is elég hamar megfogott. A rave és a trance viszonylag hamar betalált, hála a Party Zone-nak az MTV-n. Moby első albuma még kevésbé egyedi, de már itt is megmutatkoznak a melankólikus jegyek, mellesleg pedig szóda se kellett hozzá. Hasonlóan jól lehetett fogyasztani a The Prodigy első albumát is, talán ez is a személyes kedvencem tőlük de ezt most inkább a jó adag nosztalgia mondatja velem. Ezzel az albummal kattantam rá a rave-re, úgyhogy ez mindig is szívem csücske marad. A The Orb is eléggé meghatározza a kilencvenes évek eleji zenei ízlésemet. Az a fajta űr-trance-ambient amelyet ők képviseltek akkor, később szelídített formában jött elő más előadók által. Az Orbital-lal együtt elég kultikus rangba kerültek. A német techno vagy rave vagy minek nevezzem, a U96 is ekkor tört be. A Das Boot egy jó kis techno album volt dögös reitmusokkal és nagyon jó dallamokkal. Kár, hogy később elment a project eurodance irányba. A Roxette-ből asszem itt kezdtem kiábrándulni, ettől függetlenül még talán egy jó albumot csináltak, de már itt látszott, hogy ennyi van bennük. A Snap második albumát is rongyosra hallgattam akkor. Az volt a második cd lemezem amelyet megvettem magamnak. A 3'rd edition-t vettem meg, mert azon már single verzióban volt két dal, és három dallal több is volt rajta. A Snap-nek ez volt az utolsó albuma amely tetszett (bár túl sok már nem is volt). Madonna Erotica-ja is nagyon bejött akkor. A barátomnak volt meg cd-n, amelyet én kazira átmásoltam. Számomra ez az egyik tökéletes Madonna album. Sok jó van még persze, de kamaszkorom ehhez az évtizedhez köthető, így nem véletlen, hogy a két kedvenc Madonna album is innen kerül ki. Az Erotica-ban az a legjobb, hogy eklektikus, de a vokálhouse-os témák miatt nagyon az ízlésembe talált akkor. Nem vagyok Deep Forest fan, de az akkor virágzó new age zenékből azért ők kiemelkedtek, meg persze Enya is, de őt csak később fedeztem fel magamnak a gimiben.

A legtöbb igazán jó zenét persze később ismertem meg. A dalszerző-énekesnők közül egyértelműen Tori Amos volt rám a legnagyobb hatással, bár én ezt a lemezt először 2002-ben hallgattam meg. Ennek az albumnak a zenei színvonalát nem is sokszor érte már el, az egyik legkedvesebb Tori albumom (ilyen szigorúan három van). Pj Harvey első albumáról már ugyanezt nem tudom elmondani. A korszak zajos, grunge-os rebbelliójába kitűnően passzolt, és ott volt már benne a blues örökség is, amely egyedivé tette. Jó album a Dry, de Harvey sokszor csinált ettől egyedibb hangvételű albumokat. Ugyanez a helyzet a Manic Street Preachers-szel is, ők is a kilencvenes évek vége felé teljesedtek ki igazán. A Throwing Muses viszont fénykorában volt, míg a The Sugarcubes lecsengőben, de tulajdonképpen ez mindegy is mert mindkettőt énekesnőik miatt fedeztem fel utólag magamnak. A Muses-t Kristin Hersh, míg a Sugarcubes-ot Björk miatt. Egyébként a Hit-re emlékeztem rögtön amikor vagy tíz évvel később az albumot is meghallgattam.

Számomra inkább az egy félelmetes dolog, hogy lehetetlen ennyi zenét befogadni az adott korszakban. Ha nem jelennének meg új zenék innentől kezdve, akkor is életünk végéig találnánk felfedezni valót.