Lapalux - Lustmore

Mi is az a Lapalux stílus? Szerencsére már szinte az első megjelenéseknél érzékelhető volt ennek az angol producernek a karakterisztikus hangzásvilága. Szinte otthonra lelt a Brainfeeder-nél, amely nem véletlen, hiszen ez a kiadó olvasztó tégelye az experimentális elektronikus zenéknek, ahol bátran kisérleteznek az etno-val, a jazz-el, vagy a soul-lal. Lapalux (Stuart Howard) első albuma a Nostalchic 2012-ben jelent meg és egy olyan inteligens tánczenei mikrokörnyezetet vázolt fel, ahol kitűnően megfér egymás mellett a soul, a hip-hop, a pszichedelia, vagy éppen az r'n'b. A ritmusokat tekintve igen kísérletező anyag volt rengeteg mély tónussal, agyon tört és szaggatott ütemmel. A hangzás egyszerre volt nosztalgikus, az arany nyolcvanas és kilencvenes éveket idéző, és futurisztikus is egyben. Ez egyfajta trademark-nak is tekinthető az  ő esetében, ettől érzem egyedinek a zenéjét.

A Lustmore a kialakított hangzásvilágot egy új dimenzióba helyezi, a trademark megmaradt, és bátran kijelenthető tovább fejlődött. Az album egy kísérlet arra, hogyan is lehet a hagyományosabb dal struktúrák felé nyitni. A pop struktúra és az experimentalitás ellentétére épül fel az anyag, mégsem széthúzó, hanem inkább teljes harmóniában lévő elemekről beszélhetünk itt. A gazdag hangzásvilágon és a szexi beat-eken azonban ez a korong is jócskán túlmutat, és egy lépést tesz a vizuális történetmesélés felé. Azt az állapotot célozza meg Howard, amely az elalvás és az ébrenlét között van, ebből adódóan ez egy igen magányos album. A befordulás pedig őrületet idézhet elő, amely a dalok kiszámíthatatlan struktúrájában és váratlan fordulataiban érhető tetten. Howard az egészről így nyilatkozott: "Whenever I think about the album I think about the bar scene in The Shining, 'There’s something about that strange, hallucinatory psychological madness that relates to the music, both in the making of the actual record and the way it sounds."

Annak ellenére, hogy ez egy jóval befogadhatóbb anyag az elődjénél, az album rengeteg meglepetést tartogat, a kísérletezés lengi körbe az egészet. Természetesen a hip-hop az alap, ez igazából nem is meglepő a Brainfeeder esetében. A hip-hop absztraktivitására, transzfúziójára épül minden további elem. Igen erős az r'n'b és a chillwave hatás is, de jól beleolvad ide a house és a jazz is. Ezt az egyszerre nosztalgikus és futurisztikus és még pop-os hangzást pedig kiszínezik a vendégénekesek személyiségei. Andreya Triana és Szjerdene (mindketten közreműködtek már Bonobo-val)  vokáljai kitűnően illeszkednek a koncepcióhoz. Egyikőjük közreműködése sem viszi el a dalokat, tehát az egymásra hangolódás nagyszerűen sikerült. Egyébként ebből a szempontból hagyományos a közelítés a pop zene felé, hiszen a vendégénekes alkalmazása mindig egyfajta figyelemfelhívás, ez több emberhez eljut. Ugyanakkor érdekes módon nem ezek a dalok a legkönnyedebben emészthető darabok az albumon, amely szintén egy érdekes megoldás. 

Mégis számomra a dalok kiszámíthatatlansága a nagy aduász. A Someone chillwaves absztrakt hip-hop-os flow-ja amikor átvált house-ba, az valami zseniális. Ott van még a lúdbőröztető Midnight Peelers hirtelen témaváltásai is, amely egy percre sem hagyja, hogy álomba zuhanjunk. Nagy kedvencem még a Don't Mean a Thing, amely meglepően dallamos vokálmintával dolgozik, könnyedebb mint bármelyik közreműködős dal a lemezen. Említést érdemel még a nyitó U Never Know, amelynek elegánsan szexi a megszólalása, és addig húzza az embert, amíg a végére vérrel telik meg az egész. Jó előjátéka ez az albumnak.

Howard képes volt felülemelkedni múltján, ezzel az albummal egy hidat épített a kísérleti hangzás és az easy listening között. Ezzel az ellentéttel képes volt úgy játszani, hogy egészen a végéig egyensúlyban maradt, akár a dalok külön-külön, akár az album mint egész ezzel az ellentéttel van harmóniában, egyensúlyban. Az album érdekes fordulatai és a dallamos hangzásvilága mind-mind tovább gazdagították az egyedi Lapalux hangzást.

8,5/10