Nagy várakozással voltak a rajongók (köztük én is) a sorozat iránt. Ez érthető, hiszen a második évadra három évet kellett várni, mindenféle szerzői jogi hülyeség miatt. Szerencsére megcsinálták, az átkötés remek (csak fél év telt el), és a színészeken sem látszik, hogy öregedtek volna. Az előző évad (most már tudjuk) cliffhanger-je számos szálat hagyott nyitva, amelyek megoldására már nagyon szomjaztunk. Az első évadról itt írtam.
Ami azt illeti, nem nagyon beszélhetünk gyökeres megújulásról. Ez azért szerintem jó pont, hiszen a második évadnál éppen lubickolunk a felépített hangulatban. Mégis vannak újítások, amelyek érdekessé teszik a történetet, tehát minden újdonságot a nüanszokban kell keresni. Méltatást érdemel, hogy az alkotók úgy próbáltak újítani, hogy közben hűek maradtak az eredeti felépítéshez. Mindenki azt várta, hogy a feldobott kérdések szépen sorban tisztázásra kerülnek, és végül is nem ez történt. Minden egyes rész újra egy-egy karakter kibontásáról szól, maga az epizód címe is erre utal ugyanúgy, ahogy az első évadban. Közben természetesen halad előre a történet, de egy-egy ember (halott) tragédiája, újabb csomópontokat hoz létre, ezáltal még bonyolultabb, és kaotikusabb lesz minden. Amiben nagyon erős ez az évad, és voltaképpen a sorozat, hogy nem elsősorban a történésekre fókuszál, hanem inkább az ember belső világára. Olyan kérdéseket feszeget, mint az összetartozás, az elengedés, a megbocsájtás és a szeretet. Elsősorban a második évad is egy introvertált dráma, amelyet a hangulatteremtés még befordultabbá tesz. Elmondható, hogy ez az évad bizony sokkal komorabb és sötétebb hangulatú, mint az első volt, pedig hát az sem volt egy Sunset Beach. Valahol a kilátástalanság, a remény vesztettség itt csúcsosodik ki igazán, és mikor már éppen vágnánk fel ereinket, mindig bedobnak egy új irányvonalat, kvázi reményt arra, hogy van kiút, és lennie kell értelme ennek az egésznek. Éppen ezért bármilyen lassú cselekményű a sorozat, fenn tudja tartani az érdeklődést, és természeten ismét minden az utolsó részben fut össze, és ismét lúdbőröztető jelenetek által, nélkülözve (ismét) a teljes felismerést, ugyanakkor (és talán emiatt) hatalmas katarzist élhetünk át, mert éppen annyit csepegtetnek a szerzők, hogy ne érezzük azt, hogy egyértelmű válaszokat kaptunk. Lehet emiatt sokaknak csalódás lesz ez az évad, mert az első évad kérdéseiből szinte alig pipálhattunk ki valamit, ráadásul újabbakat kaptunk. Mégis ezen újabb kérdések birtokában előrébb jutottunk az értelmezésben, amely jórészt az egyénre van bízva. A nem szájbarágós technika szintén méltányolandó. A másik nagyon szimpatikus dolog, hogy ez az évad sokkal több szimbólumot, metaforikus képet használt mint elődje. Azt azért hozzá tenném, hogy sokszor az is kétséges, hogy ezek egyáltalán szimbólumként értelmezendőek e, de hát ebben is zseniális a sorozat. Technikai újítás, hogy minden rész "átkötősen" zárul, amely természetesen hatásvadászat, de valljuk be jól működik. Személy szerint, én jobban szerettem az első évados lezárásokat, ahol képmontázsokat használtak a Mogwai csodálatos zenéjére.
Az előző évadban sejteni lehetett, hogy be lesz hozva a zombie szál is a történetbe. Ez így is történt, de természetesen ez is rendhagyóan lett megoldva. Nem lovagolta meg a "mainstream" témát, a háttérben maradt, és még magyarázatot is kaptunk rá.
Összességében mind történetileg, mind pedig a megvalósítás terén nagyon ütős a második évad. Sötétebb hangvételű, történetileg szerteágazóbb, mégis lineárisan valahonnan valahová tartó ez az évad. Ha ennyi lenne, éppen kielégítő mennyiségű kérdéseket vet fel, amelyet ki-ki szája íze szerint megválaszolhat. Természetesen sokan reménykednek a harmadik évadban, ahol végre valahára megtudjuk az összefüggéseket a fiú és a visszatérők között. Remélem erre nem kell ismételten három évet várni.
(És itt van néhány kérdés, amelyet már mások sokkal jobban megfogalmaztak a jövőbeli történésekkel kapcsolatban.)
