Mommy

Xavier Dolan 2014-es alkotása nem hiába volt a kritikusok kedvence, ugyanis kezdi levetkőzni magamutogatását, és ezáltal egy bensőségesebb légkört tud teremteni. Azért ennyire nem tiszta a kép, van itt még bőven a tipikus Dolan féle modorosságból, de valahogy ezúttal könnyebben át lehet siklani felette. A trágár beszéd és az ember aurájába beszemtelenkedő indulati kitörések még mindig borzasztóan idegesítőek, de ezúttal kevesebb van ezekből, és végre éreztem ehhez köthető dramaturgiai jelentéstartalmat.

Az egész film egy ellentétre épül, méghozzá az én és a rajta kívül eső világ ellentétére. Ez több szinten megjelenik, az egyén, a család és a kisközösség szintjén is. A filmet nézvén az embernek klausztrofóbiája van, ami nem csoda, hiszen az egész film egy beszűkült állapotot fest le. A hiperaktív-magatartászavaros gyermek és édesanyja tudatállapota is beszűkült, a hozzájuk csatlakozó szomszédasszonyé is, ebből adódóan izolálva vannak az őket körülvevő mikro és makro környezettől. A film a kitörési pontok kereséséről szól, illetve arról, hogy a lehetőségekkel tud e élni az ember. A beszűkült állapotot hangsúlyozza az 1:1 képarány használata, amely olyan mintha mobiltelefonon keresztül moziznánk. Érdekes megjelenítése ez a reflekciónak, a tükör tartásnak. Ugyanakkor vannak érzelmi csúcsok, amikor a perspektíva kitágul, és hirtelen teljes szélességében láthatjuk a jelenetet. Ezek a pontok ugyancsak Dolan-ra jellemző modorosságtól harsányak, tipikus giccsparádék. Sajátos eszközével próbálja megmagyarázni ezáltal nekünk a film tanulságát. 

Valahogy mégis megbocsájtható ez a magamutogatás, mert végre kevésbé koncentrált a polgárpukkasztásra, inkább az emberi kapcsolatok támogató jellegére fókuszált. Félelmetesen ábrázolta, hogy ez a hármas együtt milyen erős is tud lenni, de mindvégig ott tartotta a háttérben a bizonytalansági faktort. Hiába erős ugyanis a triumvirátus, ha az kívül esik a társadalmi konvenciók határán. Ez a tudat ott van végig mindhárom főszereplő fejében, tudjuk hogy a látszólagos "jól mennek a dolgok" állapot véges, ugyanis tanulnunk kell ebből az állapotból is, és a megfelelő időpontban tovább kell lépnünk. Dolan kitűnő közvetett utalásokat alkalmaz arra, hogy rávezesse a nézőt arra, hogy nem szabad beragadni semmilyen állapotban sem, a tapasztalatok birtokában felül kell emelkednünk önmagunkon. A múlt lezárása a központi motívum, a film maga a feldolgozás.

Mindig is szerettem azokat a filmeket, amikor az embereket az egyéni tragédiák hozzák össze. A közösség tudattalan gyógyító, és jelen esetben egyben mérgező ereje leginkább a szereplők közötti csökevényes kommunikáción keresztül érvényesül. Pont emiatt kétarcú ennek a triásznak az ereje, hiszen a nyelv mint kommunikációs eszköz jelenti a hidat eme kisközösség és a többségi társadalom között.

Dolan ugyan próbál bizonyos eszközökkel utalni valamilyen feltételezett tanulságra, de szerencsére nem ad a kezünkbe fogódzót. Amit jelen esetben látunk az most is leginkább a realista ábrázoláshoz áll közelebb.

Dolan filmjei közül egyértelműen ez tetszett leginkább számomra, kezdem érezni mire érzékeny, és jól látható honnan hova próbál meg eljutni. Óvatosan kijelentem, hogy egyre jobb filmeket készít és gyanítom ennek az alkotói ívnek még messze lehet a csúcspontja.

8/10

Képzelt szerelmek / J'ai tué ma mère

Furcsa jelenség ez a Xavier Dolan. Tetszik a stílusa, elementáris őszinteség sugárzik minden képkockából. Ráadásul olyan író-rendező, aki elhiteti velünk, hogy ezek a filmek róla szólnak. Legalábbis én ezt éreztem a Megöltem anyámat (J'ai tué ma mère, 2009) és jelen film kapcsán is. Furcsa ez, de talán még egy alkotó nem érte el, hogy ez a képzet alakuljon ki bennem, annak ellenére egyébként, hogy ezek nem életrajzi filmek. Szóval Dolan eddig valahogy úgy néz ki, hogy pofátlanul őszinte és ezt bizony egyenest az arcunkba kapjuk.

A 2010-es Képzelt szerelmek (Les amours imaginaires) a második filmje és ebben sem kanyarodik el a fő csapásiránytól. Jelen esetben is ő alakítja a főszerepet, illetve a főszereplők egyikét, amely csak nyomatékosítja a fentebb leírt képzetemet filmjeivel kapcsolatosan. Azonban ennek profán érzelmi áradatnak van egy hátulütője. Amikor valami ennyire direkt, határozottabb attitűdöt vált ki az emberből. Amennyiben az ember azonosulni tud a történetével, szereplőinek személyiségével, szimpatizálni tud velük akkor nincs gond, átütő élményt tud nyújtani. A baj csak ott van, ha ez az azonosulási törekvés nem teljes, vagy esetleg sikertelen, ilyenkor ellenérzés alakul ki, és rossz szájízzel gondolhatunk a filmre. 

Tulajdonképpen ez a probléma már előző filmjében is meg volt. Egyben volt a történet, hitelesek voltak az érzelmek és a reakciók, de nehéz volt azonosulni a főhősökkel, azok extremitásig fokozott emocionális kitöréseik miatt.

A Képzelt szerelmek esetében is hasonló az eset, bár itt a hisztéria mellőzve lett. Ebben az esetben egy nem klasszikus értelemben vett szerelmi háromszögben megjelenő érzelmi vívódásoknak lehetünk szemtanúi. A klasszikus szerelmi háromszög alaphelyzete is extrém, de ebben a helyzetben a képbe egy abszurd faktor keveredik. Az alapszituáció egyszerűen annyira abszurd, hogy az ember egyszerűen nem hiszi el, hogy létezik olyan, hogy három ember ebbe bevonódik. Ráadásul ez az abszurd alaphelyzet csak a történések során válik világossá, de nem kell nagy tudomány egyébként a kikövetkeztetéséhez. Számomra ez egy elidegenítő faktor. Szintén hiteles minden reakció, minden emóció őszintének hat és jelen esetben is hatásosan tudja Dolan ezeket elénk tárni. A baj csak ott van, hogy egy fikarcnyit sem lehet azonosulni, egyrészt az "extrémül hülye" történet miatt, másrészt - és ezzel összhangban - a szereplőkkel sem működik az azonosulás. Az egy dolog, hogy szimpátiát nem vált ki egyik sem, de azáltal váltanak ki ellenérzést ahogyan viselkednek, gondolkoznak és amilyen helyzetbe kerülnek. Érdekes ellentmondást érzek újból, de ez a disszonancia a Képzelt szerelmek esetében sokkal erősebb mint előző filmje esetében. Másrészről pedig nincs azzal baj ha nem alakul ki szimpátia, a lényeg, hogy hatást vált ki: jelen esetben nálam unszimpátiát. Azért az megjegyzendő, hogy cseppet sem sematikusan ér el hatást a nézőben, hiszen itt nem negatív hősök idézték elő bennem az ellenérzést.

A vizualitásra most sem lehet panasz, imádni valóak a videoklip szerű vágások és megszakítások a film folyamán, amelynek egyértelműen hangulat teremtő (és fokozó) funkciója van. A zenére sem lehet panasz. Van itt egy kis Wagner és Bach, hogy átérezzük a patetikusságot. Aztán amikor hirtelen megszólalt a Pass this on (The Knife) a házibulin nem hittem el, hogy még humora is van ennek a csókának. De a Fever Ray balladája is hatásvadászat nélkül tudott működni.

Szóval ugyanazt érzem, mint a múltkor: működik is meg nem is. Jelen esetben inkább nem, de ettől függetlenül nem lehet leírni a filmet, mert ez is mocskosul őszintén jön át (lehet engem ez rémít meg).

6/10

Megöltem anyámat / J'ai tué ma mére

Arra is rengeteg idő ment rá, hogy neki kezdjek egy Xavier Dolan-nek. Mindezt azért írom, mert valahol sejteni lehetett, hogy ez a fiatal multitalentum a szívemből beszél. Filmjeinek témája is mind olyan, amihez erő kell, nem szombat esti kikapcsolódás. Szóval így álltam neki a most huszonöt éves rendező első, 2009-es filmjéhez.

Anya-gyermek kapcsolat, abból is diszharmonikus, kemény. Mégis többször érzékelteti az alkotó, hogy ez valami ősi kapcsolat, akármilyen is, valami "érthetetlen" ragaszkodás akkor is van ha egyébként nem felhőtlen a kapcsolat. Ebből adódóan elég bipoláris jelen esetben a viszonyulás, hiszen a szeretet-gyűlölet intervallumán hullámzik végig a főhős. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy nem menthetetlen a helyzet, sohasem fordul az érdektelenség irányába, tehát a végkifejlet sejthető. Viszonylag még arra is kapunk valami válaszféleséget, hogy miért is alakult ki ez a helyzet, és az is egyértelmű, hogy nincs konkrét hunyó miatta. 

A történetet Hubert (Xavier Dolan) szemszögéből látjuk, ettől függetlenül az édesanya érzelmi vívódásaira is nagy hangsúlyt fektettek. Külön tetszett, hogy az egész történet nem a homoszexualitásra lett kiélezve, helyesebben nem a szexualitásra, tehát jelen esetben végre nem száműzték ösztön szintre a jelenséget. A coming out kérdése itt is megjelenik, és sajnos sokkal életszagúbb ez a forma, amit itt látunk.

Egyébként többször elgondolkodtam a film alatt, hogy egy ilyen konfliktusnak sokszor csak az az alapja, hogy a felek nem beszélgetnek egymással. Beszélnek persze, de mindenki mondja a magáét. Egy kis értő figyelemmel az esetek többsége orvosolható lenne, és elkerülhetőek lennének a szívbemarkoló "mi lenne ha nem lennék" dialógusok.

A történet tetszett, a rendezés és az operatőri munka is rendben volt. Mégis a dialógusok számomra sokszor túljátszottnak tűntek. Érzelmileg a szituációk nem voltak hozzá kellően túltöltve. Nem tűnt hitelesnek a sokszor hisztériába csapó veszekedés, még akkor sem, ha jelen esetben egy kamasz művelte azt. Sajnos ez nagyon zavaró az egész filmen keresztül. Ennek már csak azért sem volt létjogosultsága, mert semmi jele nem volt annak, hogy főhősünk megzizzent a feszkó miatt. Lehet ez még Dolan tapasztalatlanságának a terméke, de fiatal kora ellenére a művészi kifejezést és a megvalósítást kitűnő egyensúlyba tudta hozni. A filmbe belerakta a lelkét, és ez végig érződik rajta. Egy kicsit azt is el szeretném hinni, hogy voltaképpen ez az egész róla szólt.

7/10