Képzelt szerelmek / J'ai tué ma mère

Furcsa jelenség ez a Xavier Dolan. Tetszik a stílusa, elementáris őszinteség sugárzik minden képkockából. Ráadásul olyan író-rendező, aki elhiteti velünk, hogy ezek a filmek róla szólnak. Legalábbis én ezt éreztem a Megöltem anyámat (J'ai tué ma mère, 2009) és jelen film kapcsán is. Furcsa ez, de talán még egy alkotó nem érte el, hogy ez a képzet alakuljon ki bennem, annak ellenére egyébként, hogy ezek nem életrajzi filmek. Szóval Dolan eddig valahogy úgy néz ki, hogy pofátlanul őszinte és ezt bizony egyenest az arcunkba kapjuk.

A 2010-es Képzelt szerelmek (Les amours imaginaires) a második filmje és ebben sem kanyarodik el a fő csapásiránytól. Jelen esetben is ő alakítja a főszerepet, illetve a főszereplők egyikét, amely csak nyomatékosítja a fentebb leírt képzetemet filmjeivel kapcsolatosan. Azonban ennek profán érzelmi áradatnak van egy hátulütője. Amikor valami ennyire direkt, határozottabb attitűdöt vált ki az emberből. Amennyiben az ember azonosulni tud a történetével, szereplőinek személyiségével, szimpatizálni tud velük akkor nincs gond, átütő élményt tud nyújtani. A baj csak ott van, ha ez az azonosulási törekvés nem teljes, vagy esetleg sikertelen, ilyenkor ellenérzés alakul ki, és rossz szájízzel gondolhatunk a filmre. 

Tulajdonképpen ez a probléma már előző filmjében is meg volt. Egyben volt a történet, hitelesek voltak az érzelmek és a reakciók, de nehéz volt azonosulni a főhősökkel, azok extremitásig fokozott emocionális kitöréseik miatt.

A Képzelt szerelmek esetében is hasonló az eset, bár itt a hisztéria mellőzve lett. Ebben az esetben egy nem klasszikus értelemben vett szerelmi háromszögben megjelenő érzelmi vívódásoknak lehetünk szemtanúi. A klasszikus szerelmi háromszög alaphelyzete is extrém, de ebben a helyzetben a képbe egy abszurd faktor keveredik. Az alapszituáció egyszerűen annyira abszurd, hogy az ember egyszerűen nem hiszi el, hogy létezik olyan, hogy három ember ebbe bevonódik. Ráadásul ez az abszurd alaphelyzet csak a történések során válik világossá, de nem kell nagy tudomány egyébként a kikövetkeztetéséhez. Számomra ez egy elidegenítő faktor. Szintén hiteles minden reakció, minden emóció őszintének hat és jelen esetben is hatásosan tudja Dolan ezeket elénk tárni. A baj csak ott van, hogy egy fikarcnyit sem lehet azonosulni, egyrészt az "extrémül hülye" történet miatt, másrészt - és ezzel összhangban - a szereplőkkel sem működik az azonosulás. Az egy dolog, hogy szimpátiát nem vált ki egyik sem, de azáltal váltanak ki ellenérzést ahogyan viselkednek, gondolkoznak és amilyen helyzetbe kerülnek. Érdekes ellentmondást érzek újból, de ez a disszonancia a Képzelt szerelmek esetében sokkal erősebb mint előző filmje esetében. Másrészről pedig nincs azzal baj ha nem alakul ki szimpátia, a lényeg, hogy hatást vált ki: jelen esetben nálam unszimpátiát. Azért az megjegyzendő, hogy cseppet sem sematikusan ér el hatást a nézőben, hiszen itt nem negatív hősök idézték elő bennem az ellenérzést.

A vizualitásra most sem lehet panasz, imádni valóak a videoklip szerű vágások és megszakítások a film folyamán, amelynek egyértelműen hangulat teremtő (és fokozó) funkciója van. A zenére sem lehet panasz. Van itt egy kis Wagner és Bach, hogy átérezzük a patetikusságot. Aztán amikor hirtelen megszólalt a Pass this on (The Knife) a házibulin nem hittem el, hogy még humora is van ennek a csókának. De a Fever Ray balladája is hatásvadászat nélkül tudott működni.

Szóval ugyanazt érzem, mint a múltkor: működik is meg nem is. Jelen esetben inkább nem, de ettől függetlenül nem lehet leírni a filmet, mert ez is mocskosul őszintén jön át (lehet engem ez rémít meg).

6/10