Pusher 3

A trilógia harmadik darabja 2005-ben készült és "A halál angyala" alcímet kapta. A történetben ezúttal Milo (Zlatko Buric) van középpontban. Ő az a karakter, amely mindhárom filmben jelen van, a macedón drogbáró. Az első két részben ő testesítette meg a dealer-ek rémálmát, könyörtelenül leszámolt azokkal akik nem feleltek meg "üzleti igényeinek". Végre fordult a kocka, ugyanis egyre jobban öregedik ki a "szakmából", szóval ez a film az ő vesszőfutása.

Refn a fokozatos építkezés híve a trilógia mind a három darabjában, de ezúttal mintha jobban elhúzódna az előkészítés. Persze amelyik momentumban kicsúcsosodik a cselekmény, az itt is kárpótolja a felgyülemlett várakozási feszültséget. Mondhatni már ez is szokás, mármint ez a fajta építkezés. Mikor már azt gondolnánk na ez lesz az a konfliktus, amelyre felfűzhető a cselekmény további menete, mindig akkor lep minket. Ugyanis egy váratlan fordulattal teljesen más irányba tereli a történetet, de ettől ugyanaz a motívum lebeg az éterben (mint a többi részben): az adósságcsapda tébolyító feszítése. Ehhez a feeling-hez nagyon nehéz konszolidálódni, gyakorlatilag ugyanazt a nyugtalanító érzést adja a film mint az első részben. Az, hogy cserélődik az üldöző és üldözött szerep egy filmen belül, az mindenképpen újdonságnak tekinthető. Figyelemre méltó próbálkozás az is, hogy humanizál egy rettegett karaktert. Korábban ugyanis nem ismerhettük meg Milo tetteinek indítékait, de jelen esetben övé a pálya. Ettől természetesen nem válik szerethetőbbé, de emberi lényegének ismeretében akár cselekedetei más megvilágítást kaphatnak. Feltételezem Refn ezért zárta le ezzel a trilógiát, és ez vagy ehhez hasonló motiválhatta ennek elkészítésében. A morbiditás mint eszköz ebben a részben csúcsosodik ki a leginkább. A problémám ezzel csak az, hogy ez a fajta morbiditás nálam vonzaná a humort abszurditása miatt. Itt azonban morbid humor nincs, csak maga a tiszta morbiditás, amelynek hatására a film túl komolyan kívánja venni magát. Már sajnos a trilógia végére nem jutott elég lélektani mozgatóerő ábrázolás, a társadalomkritikai mondanivalója pedig nem különbözik elődjeitől. Ettől függetlenül ennek a résznek is meg van a maga funkciója, de újdonság híján kevésbé lehengerlő mint elődjei.

6/10

Pusher II.

Az 1996-os Pusher folytatását Refn nem kapkodta el, ugyanis kereken nyolc évet kellett várni rá. A trilógia első darabja az első filmje volt, ráadásul 25 évesen önmaga számára is igen magasra tette a mércét. A Pusher klasszikus lett, nem véletlenül, hiszen minden nemű külsőség által meghatározott sallangot mellőzött, és a dánoktól egyébként nem idegen fajsúlyos drámát rendezett. Jogosan lehetett feltenni a kérdést, hogy egy erős kezdés után mi jöhet? A második rész nem a második filmje, de ha csak a trilógiát nézzük akkor is egyértelmű, hogy a rendező egy alkotói ívet rajzol és messze áll a stagnálástól, vagy az esetleges önismétléstől. Már pedig ezen tényező miatt Refn nagyot nőtt a szememben. Nem ismételt, nem akart újabb bőrt lehúzni, nem szándékozott franchise-ot létrehozni, ehelyett volt neki még mit mondani, valami mást, valami újat. Tette ezt úgy, hogy mesterien összefűzte a két történetet, és tévedésbe ne essünk ugyanabban a Pusher univerzumban vagyunk, mint az első részben. Sőt még az alapkoncepció is hasonló, hiszen itt is központi kérdés az adósságcsapda. Mégis a leghatásosabb átkötés az előző részből megismert Tonny (Mads Mikkelsen) beemelése a történetbe, ugyanis jelen esetben a főszerepet ő alakítja. Minden adott, hogy egy amerikai mintára megfeleltethető a jól bevált feeling-et megidéző önismétlést kapjunk. Szerencsére nem ez történik. A hangsúly eltolódik egy másik irányba mégpedig észrevétlenül. Mire ráeszmélünk arra mit is szeretne elénk tárni az alkotó, addigra szinte már a film végénél tartunk.

Tonny éppen szabadul a börtönből, új életet szeretne kezdeni, másként szeretné csinálni mint eddig, ki szeretne maradni a drogügyletekből. Haza érkezik édesapjához, tőle kér munkát. Csöbörből vödörbe, ugyanis az öreg lopott autó bizniszben utazik, és elég nagy hal a "szakmában". Ráadásul kiderül, hogy Tonny-nak született egy gyermeke egy drogos prostitól. Szóval felmerül a kérdés: kezdhető így új élet? Refn egy ilyen értelmezési keretbe helyezte mondanivalóját, amely így önmagában is fajsúlyos. Azonban a realista látásmódot egyre inkább oldják a szubjektív tényezők a filmben. Előkerülnek a dánoknál egyébként közkedvelt acting out szituációk, és azt vesszük szép lassan észre, hogy az egész film emocionális síkra terelődött. A fent említett értelmezési keretben ugyanis egy édesapjának mindenféleképpen megfelelni akaró gyermek történetét követhetjük nyomon. Mindennél fontosabb számára apja elismerése, de ő lúzernek érzi magát, és végül is a környezete is ezt kommunikálja felé. Ez a megfelelési kényszerben való örlődés nyomasztó, főleg annak tudatában, hogy Tonny végül is új életet akar. Mi a megoldás?

A végkifejlet katartikus (ellenben elődjével), és szimbolizmusa lúdbőröztető pillanatot tartogat a befejező jelenetben. A gyermek mint szimbólum Tonny és apja számára is ugyanazt jelenti. Mindketten a gyermeket akarják megmenteni, miközben saját gyengeségüket temetik.

8/10

Pusher

Nicolas Winding Refn (Drive, 2011.) munkásságával még csak most ismerkedem, szerencsére van mit pótolni. Első filmje, a Pusher, nem hiába lett kultikus, ugyanis nem sztereotip módon közelít a kábítószerproblémához. Az igazság az, hogy az elején megijedtem, mert jól ismert klisékkel halmozta el a kezdést, amely leginkább a párbeszédekben nyilvánult meg (ki, kit dugott meg és hogyan), de szerencsére a negatív csalit ezek után rögtön kirántotta a mélyvízből és innentől kezdve egy vérrealista kompozíció tárult a szemünk elé. A realista látásmód az egyik erőssége a filmnek, nincsenek érzelmi kitörések, nincsenek indokolatlan akciójelenetek, csak a lesújtó valóság van, egy olyan valóság, amelyet mi is relevánsnak tartunk az adott helyzetben. Frank a drogdíler hét napját követhetjük végig, azt a folyamatot ahogyan megpróbál kikecmeregni adósságcsapdájából. Szemtanúi lehetünk a pitiáner mutyiknak és a halál komoly ügyleteknek is. A realista látásmód ellenére nagyon jól működött a karakterrajz, annak ellenére, hogy nincs emocionális töltete a filmnek. Mégis Frank minden apró arcrezdülése megmutatja mi zajlik benne, ezáltal válik szemünk előtt nyitott könyvvé. A film kitűnően mutatja be, hogy az alvilágban az emberek között milyen kapcsolatok születnek. Egyértelműen érdekek vezérlik ezeket a kapcsolatokat, teljesen mindegy, hogy barátról, üzleti kapcsolatról, vagy esetlegesen párkapcsolatról van szó. A film előrehaladtával minden egyes kapcsolatról kiderül az érdekvezéreltség, még a végére a kvázi szerelmi szálról is kiderül, hogy sajnos mégsem az. Ezek a pofára esések azonban jócskán az ember mellkasára ülnek, és mivel kevés a szubjekció a filmben, nincsenek érzelmi katarzisok, így aztán minket is hagynak, hogy főjünk a saját levünkben. Ez ettől vérrealista, és zseniálisan van elénk tárva. Refn nem bízta a karaktereket amatőrökre. A Frank-et alakító Kim Bodnia (Éjféli játszma, 1994.) élete egyik leghitelesebb alakítását nyújtotta. A Tonny-t alakító Mads Mikkelsen (Zöld hentesek, 2003.) laza fizimiskáját is lazán be lehetett kajálni, de ő róla nehezen lehetne negatívan nyilatkozni.

Örömmel tapasztaltam, hogy a dán filmgyártás realista látásmód felé történő elmozdulása nem is napjaink vívmánya. Ezek szerint nincs új a nap alatt, és pl. Tobias Lindholm (R, 2010.) munkássága is visszatekintő az ábrázolásmód tekintetében. Minden estre jókor vették újra elő, mert a jóléti társadalomban élő középosztálybeliek érzelmi viharai kezdtek unalmassá válni. 

A folytatásra mindenképpen kíváncsi vagyok.

7/10

Only God Forgives / Csak Isten bocsáthat meg

Nicolas Winding Refn idén bemutatott drámája fajsúlyos alkotás. Kezdve a témától, a megvalósítás módjáig, de a film stilisztikája (már amennyiben film esetében beszélhetünk ilyenről) sem könnyíti meg a fogyaszthatóságot. Refn munkáján érződik a nemzet felettiség, a skandináv filmeket jellemző hűvös, melankólikus audiovizuális megvalósításnak nyoma sincs. Sőt, úgy általában elmondható, hogy mást akar közölni, más dolgokat tart fontosnak mint dán honfitársai. Ez kifejezetten erény, hiszen a különböző látásmód vérfrissítést jelenthet az egyébként igen belterjes dán filmgyártásban. 

A film vélhetőleg egyfajta társadalomkritikát hivatott megfogalmazni. A társadalmi problémákra való érzékenység motiválhatta a rendezőt ennek a filmes eszközökkel megvalósított szociográfia megvalósítására. Az éjszakai életben megjelenő megannyi szubkultúra kapcsolódási pontjai ebben a másfél órában összpontosulnak. Az elénk tárt események, a problémák bemutatása viszont erőltetett moralizációba csap át. Sajnos a film témaválasztása ezt adja, de érthetetlen számomra hogyan lehetett egy filmet felépíteni egy ilyen olcsó közhelyre. Ami viszont zseniális, hogy ezt a végletesen egyszerű morális gondolatvezetést hogyan bontja ki. A néző elé tárás, a megvalósítás tényleg mesteri, hiszen semmit sem magyaráz meg, semmit nem mond, hogyan is gondolkodjunk róla. Ilyen szempontból sokkal inkább hiteles, mint szintén társadalmi problémákra fókuszáló Susanne Bier rendezte Egy jobb világ volt. Azonban a megvalósítás erénye a több sebből vérző közhelyes moralitást sajnos nem tudja kioltani. A baj az, hogy a történetvezetés már maga egy paradoxon, hiszen erőszak erőszakot szül, ezzel szemben az igazságosság értéke úgy hangsúlyos a filmben, hogy azt a mérleget valaki mindig a helyére billenti. Közben az általam dekódolt mondani való pedig ezzel szöges ellentétben áll. Ez a paradoxon pedig végleg értelmetlenné teszi az egyébként erőltetett moralizálást. 

A film rendkívül lassú, viszont gyönyörű szép a képi világa, néhol a szürreálisba csap át, amelyhez természetesen hátborzongtató zene társult. Ez a fajta hangulat számomra Lynch Inland Empire-ját idézte. A fényképezés, az operatőri munka mesteri és ez ad a filmnek egy alaphangulatot. Aki erre vevő, azt azonnal beszippantja ez a hangulat. A színészi játék viszont korántsem kiemelkedő, sőt inkább az a kategória amelyről többet nem írnék. Nem értem Refn ebben az ügyeletes cukipofa szépfiúban mit is lát, biztos belezúgott.

Hangulat és mesteri megvalósítás ide vagy oda koncepcionális defektje miatt ez a film engem nem tudott meggyőzni. Refn korábbi munkáinak megismerését is jegelem egyenlőre.

4/10