The Chemical Brothers - Wide Open (ft. Beck) video

Na erre nem is számítottam, mármint, hogy a legkedvesebb dalom kap video-t az albumról. Ráadásul Dom & Nic rendezésében, állat!

The Chemical Brothers - Sometimes I Feel So Deserted video

Végre egy igazán élvezetes Chemical video, amelyet Ninian Doff rendezett. Hát kenterbe veri a Gondry-s Go-t!

The Chemical Brothers - Born In The Echoes

Számomra a Chemical Brothers mindig is etalon volt az elektronikus zenében. A kilencvenes évek közepén valami elképesztő dögösséget vittek a piacra és ez nem csupán csak a big beat nemzését jelenti. A CB félelmetes tehetséggel olvasztotta egybe az indie rock-ot a tört ritmusokkal, a klubzenével, a pszichedeliával, majd később az elektropop-pal. Ez a fajta sokszínű egység pedig a legkülönbözőbb szubkultúrákból nyert meg magának rajongókat. Ez a jóizlésből származó dögösség a kilencvenes években egyébként több elektronikus zenei formációra is jellemző volt. A The Prodigy vagy akár a Fatboy Slim esetében is (csak néhány példát említve) elmondható volt, hogy vegyes szubkultúrák hallgatói rajongtak értük. Akkor tehát volt valami a levegőben, de kétségtelen, hogy számomra a CB jelentette anno a cool-ságot, volt valami züllöttség a zenéjükben, mégis mindig kristály tisztára csiszolódott.

Az életmű első három lemeze (Exit Planet Dust 1995, Dig Your Own Hole 1997, Surrender 1999) egyértelműen mutatja azt, hogy a Chemical hangzás honnan hová tud eljutni. Az Exit minimál big beat-es hangzására épült egy kis pszichedelikus hangzás, némi klubzene (Dig Your Own Hole), majd az "stadion rock" szerű giccsé teljesedett ki (Surrender). Ez a három album a duó gyermeke (big beat) fejlődésének a lenyomata, de tovább megyek, ez egyben egy korlenyomat is. Azé az időszaké, ahol az elektronikus zenét nem zárták klub keretek közé, kitöltötte a nyílt teret, stadionokat töltött meg. A 2002-es Come With Us már egy útkeresésről szólt, visszább vett a nyitottságból és inkább introvertáltabb anyag volt. A klubhangzás-pszichedelia kombo jellemezte, de a dögösség innen sem hiányzott. Aztán 2005-ben a Push The Button-nel valami megtört. A pop zene felé orientálódott a duó, de szerencsére vagányak tudtak maradni. Zenei megoldásaik érdekesek voltak, a közreműködők pedig kifejezetten színt vittek a koncepcióba. Nem volt ez egy rossz album de a kritika által igencsak túlértékelt volt. A CB tehát kísérletezett, próbálgatta a határait. Éppen ezért volt csalódás a 2007-es We Are The Night, mert a hasonló koncepciót még egyszer már nehezebben vette be a gyomrom. Ráadásul erről az albumról eltűnt a vagányság, a dögösség, meglovagolni mégegyszer az előző album sikerét már nem tudták. 2010-ben aztán kijött a Further. Ekkorra már kijelenthető volt, hogy a diszkográfiában ezt már késői albumnak lehet címkézni. Ennek ellenére újra dögös és friss lett a hangzás, sőt a Swoon és a Another World ismeretében még előremutató is. Hangzásilag életművük leghomogénebb és szerkezetileg a legegységesebb lemezük lett.

Ugyanakkor ha őszinték akarunk lenni a CB albumokban nem a legjobb. Az adott érában mindig van három-négy meghatározó daluk, amely igencsak mély lábnyomot hagy a zenetörténetben, és azok olyan erősek, hogy elviszik a hátán az albumot.

A Born In The Echoes a mintapéldája annak, hogy 2002-től kezdve igencsak hullámzó minőségű anyagokat tesznek le az asztalra. Ugyanis a jelen kiadványt egy bizonyos szempontból a We Are The Night-hoz tudnám hasonlítani. Ezzel az albummal sem kívánják határaikat tovább feszegetni, de a különbség az, hogy nem az előző album progresszív hangzását kívánják megismételni, hanem az egész életműből csemegéznek. Nincs ezzel baj, mert ez erősen jellemző már késői lemezekre és a CB-től még egyébként sem kaptunk retrospektív szemléletű lemezt. A Born bizonyos szempontból visszakanyarodik a kilencvenes évek hangzásvilágához. A big beat előtérbe kerül, de tulajdonképpen szinte az összes Chemical-os klisé fel lesz sorakoztatva a lemezen. Ezt azért mondom, mert ebből a szempontból is visszaköszön a We Are The Night, ugyanis a Go az kifejezetten egy slágeres darab, akár onnan is lemaradhatott volna. Örvendetes, hogy ez a klisé gyűjtemény nem egy egyszerű önismétléses koncepció. A duó ezt megcsavarta azzal, hogy ismét közreműködőkkel pakolta tele a dalokat. Az ember első gondolata rögtön az volt, hogy ismét kapunk egy light-os pop albumot. Aztán jött a sokk az első hallgatások után, hogy ez nem is így van. Az történik, hogy a duó a közreműködőket saját kénye-kedve szerint használja a dalokban. Ezek a dalok egytől egyig ízig-vérig Chemical dalok, amelyhez ha úgy tetszik "csak" asszisztálnak a közreműködők. Nyilván visznek saját személyiségükből valamennyit a dalba, de nagyon minimálisat. Inkább díszítő elemként hatnak, mint húzóerőként. Ez bizonyos szempontból pozitív, mert akárhogy is nézzük ez a koncepcióban egy csavar. Másfelől azonban érződik az egymásra hangolódás kudarca. Oké tudatos ez, de csak belegondoltam abba, hogy mi lett volna ha hagyják Annie Clark-ot (St. Vincent) énekelni egyet az Under Neon Lights-ban, vagy a címadó dalban, abból valami tök izgalmas sült volna ki. Ugyanez a helyzet a záró Wide Open-nel is. Ha nem tudom, hogy Beck énekel, sajnos fel sem tűnik. Akármennyire ötletes ez a csavar, véleményem szerint eléggé félre sikerült, ahhoz karakterisztikusak ezek az előadók. Ráadásul az is nehezíti a dolgot, hogy ezúttal kevesebb hangsúly fektetődik a dallamokra, itt inkább a repetitív jelleg nagyon erős mint a korai anyagaikon.

A Born In The Echoes javára írandó, hogy önismétlés ide vagy oda, nem estek a The Prodigy csapdájába. Nevezetesen nem váltak önmaguk paródiájává, kellő érzéssel nyúltak a múltjukhoz és nem erőltetnek feleslegesen semmit.

Az viszont kevés egy ütős albumhoz, hogy megidézzük a múltat és azt csináljuk, amihez a legjobban értünk, és amit a közönségünk a leginkább vár tőlünk. Kisebb csavarok ide vagy oda ez az album pontosan erről szól. A Further után hatalmas a kontraszt, hiszen az azt bizonyította, hogy a tipikus összetevőkön túl még mindig van valami új a nap alatt. A Born pedig nem más mint a duótól egy rutin munka. A rutinnal pedig az a baj, hogy nem kiemelkedő. Erről az albumról korszakot (CB éra) meghatározó dallamot nem tudok felidézni. Hiába színes hangzásra a felhozatal, mégis egybe folyik az egész mert nincsenek kiugrások. Ez egy biztonsági munka, amellyel el lehet fesztiválozgatni vagy két évig. Sajnos nagyon átlagos színvonalú ez a lemez, bár annak a jobb fajtájából, tekintettel arra, hogy azért így nyáron azért jól csúszik. De mint CB rajongónak az én szám ezzel nem tömhető be, a retrospektív aspektust is érdekessé kell tenni. Érzem az erre való törekvést, de ez itt nem jött be, a visszájára fordult az egész. Remélem a jövőben nem válnak cikivé, mert ha a tendencia ez lesz, ez fog következni.

6/10

The Chemical Brothers - EML Ritual

Egyre jobban úgy tűnik, hogy ez az album nem fog hozzám közel állni. :(

The Chemical Brothers - Go video

Na pont ettől féltem, hogy visszatérnek a pop-os hangzáshoz. Egyébként nem rossz, de semmi újat nem tesz az életműhöz. Gondry meg újabban rutin dolgokat művel!

The Chemical Brothers - Sometimes I Feel So Deserted

Nahát erre nem számítottam. A "fiatalságom" egyik meghatározó bandája újból akcióban. Július 15-én jön a Born in the Echoes, amelyen St. Vincent és Beck is fog közreműködni. Az új dal elsőre kellemeske, ez lesz az albumnyitó. Remélem legalább annyira szerethető lesz mint a Further volt, ugyanis azt nagyon bírtam!