Második esély / En chance til

A múltkor valahol ott hagytam abba, hogy nem is értem hogyan adta a nevét Susanne Bier a Serenához. Hol vannak azok a idők, amikor Bier kapásból három egymásutáni filmjével ( Hogy szeretsz? 2002, Testvéred feleségét 2004, Esküvő után 2006) nyűgözte le a mozinézőket. Ha őszinte akarok lenni az Esküvő után volt az utolsó őszinte és spontán filmdrámája. Ez után már csak mesteri pontossággal összerakott drámák következtek, amelyből hiányzott az ember közeliség, a hétköznapiasság, ráadásul erős volt bennük a moralizálás (A tűz martaléka 2007, Egy jobb világ 2010). Ezek sem voltak rossz filmek, sőt az Egy jobb világ még Oscar szobrot is kapott, de kevésbé volt már intim, valami megváltozott. Tulajdonképpen a 2012-es Csak a szerelem számít sem volt rossz film, a könnyed szórakozás mesterien vegyült benne drámai elemekkel, érdekes kísérlet volt, és mintha azt vetítette volna előre, hogy ismét visszakanyarodik az intimebb hangvételhez. Nem ez történt, nemcsak a Serena esetében, de a Második esély-nél sem az intimitás faktor az erős pont.

Bier tehát maradt azon az úton amelynek a kicsúcsosodása egyértelműen az Egy jobb világ volt. Morális kérdéseket boncolgat nem éppen hétköznapi események keretei között. Az intimitás, az ember közeliség ismét a háttérben marad. Azonban itt a döntés már tudatosnak tűnik, vagyis inkább azt érzem, hogy Bier csak azért is rájátszott erre az irányvonalra. Nincs ezzel baj, változik ő is, más dolgok érdeklik, és most már más eszközöket is használ.

Ami miatt mégsem veszünk el a moralizálás átlagos posványában, az pont az eszközhasználatban keresendő. Bier ennyire még sohasem sokkolta a nézőt, mint ebben a filmjében, vagy legalábbis vizuálisan ennyire még sohasem váltott ki meghökkenést. Emlékszem az Egy jobb világ is utazott a sokkhatásra, de ott még az emóciókon keresztül történt az, konkrétan: izgulhattunk a gyerekekért. Itt a vizualitásnak kevés szerepe volt. Apropó gyermekek! Azt gondolom általuk a különböző érzelmek előcsalogatása a nézőből hatványozottan történik. Az ember alapszintű empátiáját használja ki, amely egy film megnézése közben nem manifesztálódhat konkrétan (ideális esetben) gondoskodássá. Ez igen kellemetlen, mert erős frusztrációt eredményez, de ezáltal erős érzelmet vált ki. A vizuális sokk hatás pedig tesz az egészre egy lapáttal.

Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) és társa Simon (Ulrich Thomsen) rendőrök és kapnak egy riasztást, ahol a bedrogozott pár (Nikolaj Lie Kaas, May Andersen) lakásában találnak egy csecsemőt aki a saját ürülékében fetreng, és síró görcse van. Mindeközben Andreas gyermeke bölcsőhalált hal, felesége Anna (Maria Bonnevie) összeomlik és Andreas úgy dönt, hogy kicseréli a két gyermeket, ezzel megadva a másik gyermeknek egy szebb jövő lehetőségét, és feleségének a "teljes család" illúziójából eredő boldogságot. Természetesen a csere után nem hogy jobb lesz minden, hanem rosszabb, és a film a moralitással kikövezett ösvényen halad szépen a végkifejlet felé.

Van e jogunk eldönteni azt, hogy hol van egy gyermeknek jobb sorsa? Van e jogunk ítélkezni mások cselekedetei, élete felett? Miért nem ismerjük fel ha másik ember problémával küzd? Van e megbocsájtás a téves döntések után? Megannyi dilemmával őrlődünk és nemcsak a film alatt, de megnézése után is. 

A cselekmény kevés teret ad katarzisra, leginkább a frusztrációt fokozza, nemcsak vizuálisan sokkol, de kvázi a film csattanójával sem nagyon nyerünk feloldozást, csak kattogunk tovább a dolgon. Szerencsére némi útmutatást kapunk a végére, az empátia és az elfogadás által nyújt némi katarzist, de túlzásokba nem estek a szerzők.

A forgatókönyvet egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi és ezért össze is tehetjük a kezünket. Jensen rohadt jó forgatókönyveket tud írni, és ez is ott van rendesen. Igen, a történet abszurd, de az első tíz percben lejön, hogy ezzel a művészi túlzással sokkolják a nézőt. Ez a túlzás egy cseppet sem zavaró, amolyan karikatúraszerűen hat. Eléri a célját: a földbe döngöli a nézőt, a mellkasára ül és nem engedi.

Bier egyébként végig pengeélen táncol a morális kérdésekkel. Nagyon ügyesen egyensúlyozik, és sohasem billenünk a szájba rágás felé, ugyanakkor realistának sem mondanám az abszurd történetvezetés miatt. Szóval ad is, meg nem is megoldást, leginkább csak érzelmi katarzis formájában és ez az egyensúly az egyik legerősebb tulajdonsága a filmnek.

Ugyan az abszurditás oltárán egy kicsit feláldozottnak érzem az intimitást, mert kevés szereplőt ismerünk meg igazán, mégis ennek ellenére Bier legutóbbi drámái közül ez a legszemélyesebb darab. Köszönhetjük ezt Nikolaj Coster-Waldau-nak (Fejvadászok, 2011) aki kitűnően hozza a kétségek között vergődő, mindenkinek és leginkább magának megfelelni akaró édesapa szerepét. A maga nemében Maria Bonnevie is nagyon jól játszik, csak kár, hogy nem engednek teret karakterének mélyebb értelmezésére. A legnagyobb jellemfejlődésen a baba anyját alakító May Andersen esik át és ha ez nem történt volna meg, katarzist sem kapnánk a végére. Úgyhogy siránkozhatok azon, hogy ez egy gyenge pontja a filmnek, de rá kell jöjjek, hogy bizony ennek is funkciója volt, ettől függetlenül Andreas társa a Simon-t alakító Ulrich Thomsen (Ópium: Egy elmebeteg nő naplója, 2007) egy kiaknázatlan potenciál maradt.

Sokan mondják, hogy ez nem egy szerethető film. Valóban nem az, de ez leginkább a témaválasztásból fakad. Ugyan ez a film is mérnöki pontossággal szerkesztett és közel sem olyan intim mint a korai alkotások, mégis azt mondom, hogy ez az utóbbi évek legjobb Susanne Bier filmje. Minden precízségével, minden sokkjával, és minden gyengeségével. Ugyanazt érzem mint a Csak a szerelem számít esetében: a hamu alatt ott a személyesség. Ezt nem kellene elfelejteni.

8/10

Serena

Nos ennyi negatív hype után csak kíváncsi voltam arra, hogy a Serena tényleg olyan rossz film- e. Mitől lehet annyira rossz amikor a dán Susanne Bier rendezi, David Dencik epizódszereplő, és egyébként Jennifer Lawrence és Bradley Cooper meg egy jó páros.

Kezdjük az elméletemnél. Susanne Bier ismét a tengerentúlon próbált szerencsét. A skandinávok odaát többnyire átlagos produkciókat készítenek. Ennek a mélyére jelen esetben nem mennék, de tapasztalat, hogy többnyire így van. A Serena rendezését első körben nem is Bier-nek szánták, ennek ellenére aztán az övé lett, bevállalta. A forgatókönyvet Christopher Kyle írta, Bier ebben a folyamatban nem is vett részt. Anno amikor Bier megrendezte a Tűz martalékát (Things We Lost in Fire, 2007) már akkor igazolódott a fenti elméletem. Nem volt az egy rossz film, csak éppen az elvárásokhoz igazodván igen csak átlagosra sikeredett, de legalább egy átlagos filmdrámát kaptunk. Már akkor érezni lehetett, hogy Bier eltávolodik a moralitás ingoványos mezsgyéjére, amely már a későbbi alkotásait is közhelyszerűvé tette.

A baj azonban ott kezdődik, hogy jelen esetben sem dráma, sem egy színvonaltartás nem következik be. A Serena nemhogy egy középszerű dráma, de még rossz dráma sem, egyszerűen egy rossz film. Magammal vitatkozván pedig az is elmondható, hogy ez sem teljesen igaz. A Serena ugyanis tisztességesen meg van rendezve, amit ebből ki lehetett hozni, azt Bier ki is hozta belőle. Sem a rendezéssel, sem az operatőri munkával az égegyadta világon semmi gond sincs. Gyönyörűek a mérsékelt övi erdős tájak, ízlésesen vannak vágva a jelenetek és a filmzene is minden aprólékosságában ki van dolgozva. A színészekkel sincs különösebb probléma, hiszen a páros hozza a cseppet sem átlagot meghaladó színészi teljesítményt, amelyet megszoktunk tőlük. No de itt különösebb alakításra sem hagytak teret, úgyhogy hiába a kiváló epizódszereplők (David Dencik, Rhys Ifans, Sean Harris), sajnos az egész színjátszás kiaknázatlan lehetőség marad. De ez nem gond, amennyiben romantikus drámára vágyik az ember, ettől még klappolhatna minden.

Szóval önmagában az összetevőkkel nem igazán van probléma, így minimum ki lehetett volna hozni egy átlagos filmet ebből, azonban van két dolog, amely végleg hazavágja az egészet.

Utaltam korábban a forgatókönyvre, nos ebből végzetes hiba volt filmet csinálni. A történet következetlen, kiszámítható, elnagyolt, bonyolultnak tűnő, de végletesen egyszerű. Sehol egy csavar, sehol egy csúcspont, a történet nemhogy tart valami felé, hanem széttartó. Ráadásul érthetetlen a dinamikája, arról nem is beszélve, hogy konkrétan nem beszél el semmit. Ez azért baj, mert a sztori egy cseppet sem szürreális, az eseményekre épül, végkifejlete van, csak éppen az értelme nem látszik. Ezek a dolgok pedig mind arra utalnak, hogy a forgatókönyvvel nem stimmel valami. Mit vár az ember amikor az elején a pár ismerkedése valami fél perces montázsvideóba össze van szerkesztve, és utána már köztudott, hogy házasok, szóval ilyen dolgokat lenyomnak a torkunkon és a film tobzódik az ilyen kidolgozatlan elemekben.

A másik probléma pedig az, hogy nincsenek a karakterek kidolgozva. De itt tényleg nincsenek olyannyira, hogy sokszor teljesen következetlen a tettük. Nem értjük mi történik. Nem értjük, hogy egy sebzett és határozott hölgyből, hogyan is lesz egy számító pszichopata. Vagy azt sem értjük, hogy egyik percről a másikra, hogyan fordul a férfi szerelme gyűlöletbe. Arról nem is beszélve, hogy meg sem ismerjük őket igazán, nem ismerjük motivációikat, így nem is csoda, hogy értetlenül állunk beállítódásaik és tetteik előtt. Nem fejlődik a karakterük, helyesebben nincs minek fejlődnie, hiszen karakterük sincs, csak következetlenül viselkednek. A legrosszabb az egészben, hogy a következetlenség ellenére is kiszámítható a történet.

Ezek alapján remélem érthető, hogy miért nem tudom rossz drámának nevezni, mert semmi drámait nem tud nyújtani. Azt pedig őszintén remélem, hogy az alkotók nem azt szánták csavarnak, hogy a vége fele a "romantikus dráma" átvált valami "pszichothriller" szerűségbe, mert az lenne a legnagyobb vicc a filmmel kapcsolatban.

Egy valamit nem értek: hogyan adhatta ehhez Susanne Bier a nevét?

4/10

En chance til teaser

Serena trailer

Egy újabb trailer a Serena-hoz. Most már csak azért is érdekel!

Serena trailer

Akkor csak megéljük, hogy bemutatják!!! Azt hittem sohasem tudok majd azon rágódni, hogy miért is kell elamerikanizálódni :).

En chance til poster

En chance til trailer

Remélem ez nekem való lúdbőröztető dráma lesz. Jó jel, hogy Bier ezt hazájában forgatta és állati parádés a szereposztás. A trailer alapján nyomasztó hangulatból nem lesz hiány és elég hajmeresztő a sztori is. Jó lenne végre egy igazi érfelvágós Susanne Bier dráma megannyi érdekes próbálkozás után.

Serena poster

Serena shot

Den skaldede frisør / Love is All You Need

Susanne Bier kiszámíthatatlan jelenség a dán filmgyártásban. Képes hatalmas mélységeket megjárni, azonban előfordul, hogy felszínes alkotásokat tesz le az asztalra. Ami azt illeti, én azt a Bier-t szeretem, aki hazájában alkot, hazai színészekkel, kevés napfényt látott történeteket (Hogy szeretsz? 2002, Testvéred feleségét 2004, Esküvő után 2006). A számomra  csalódást okozó 2010-es Oscar díjas  Egy jobb világ után vajon merre vezet az út tovább? Azt kell mondjam továbbra is a mainstream felé. A Csak a szerelem számít magyar címet viselő filmet romantikus vígjátéknak kiáltották ki, végül is valami hasonlóra sikeredett, de mégsem vészes ennyire a helyzet. Szóval kaptunk egy közönség filmet (amelyet Anders Thomas Jensen-nel írt), ezen túl jutottam, még azon is, hogy Pierce Brosnan az egyik főszereplő, de azt kell mondjam mégsem tudok kedvemre sznoboskodni, mert ez egy abszolout vállalható és nézhető film volt. Annyi bizonyos túl sokat nem kell belegondolni, csak nézni kell és kész. Még azt is tudjuk, hogy a végén happy end-nek kell lennie, na most még ez sem zavart igazán. Tulajdonképpen azon gondolkoztam, miért is fogott meg a hangulat. Kb. a közepénél leesett, hogy az Almodovar filmeknek van hasonló feelingje, amely mindig megmelengeti a szívet. Dán filmhez nem méltón gyönyörű színes képeket kaptunk. Philip (Piece Brosnan) és Ida (Trine Dyrholm) gyermekei Olaszországban készülődnek összeházasodni, oda érkezik meg a nagy család. Na itt természetesen senki nem komplett, és szépen lassan derülnek ki a furcsaságok és bontakozik ki a történet. Van itt házasságtörés, beteljesületlen szerelem, coming out, botrányos vacsora előtti beszédek és minden amit a Születésnap óta megszokhattunk. Különösen kedveltem a történet rákos beteg szálát, amely bolond család ide vagy oda, eszembe juttatta, hogy skandináv filmmel van dolgunk. A betegségben megcsappant női önértékelést úgy tárták észrevétlenül elénk, hogy sokszor még a szívem is összeszorult. Paprika Steen fürdött a kiégett naiva szerepben, én pedig örültem, hogy újra hebrencset alakít. Bier tehát kiszámíthatatlan. Csinált egy általam legkevésbé preferált műfajú filmet, amely a legnagyobb meglepetésemre még tettszett is. Úgyhogy lehet pont ez a kiszámíthatatlanság vesz rá arra, hogy előítéleteimet félre téve még mindig odafigyeljek rá.

7,5/10

Den skaldede frisør Trailer

Aucs! Ez romantikus vígjáték lesz, ennek nem igazán örülök pedig nagyon vártam az új Bier filmet. Csak az vigasztal, hogy két kedvenc dán színésznőm játszik benne, és hát a trailer is adja, hogy Paprika most is zseniális lesz. Végül is megnézem ezt is.

Den skaldede frisør

Itt az új Susanne Bier film posztere. Trine Dyrholm és Paprika Steen egy filmben. Ráadásul a forgatókönyvet Anders Thomas Jensen jegyzi. Sohasem lesz már szeptember! Azért remélem nem csöpögős romantikával kell majd szembesülnöm.