The Last Viking trailer

 

 

Ebben a gárdában nem igazán csalódtam még. Egy kis dán abszurd humor most tényleg rám fog már férni.

Férfiak és csirkék / Mænd og Høns

Jensen filmjei mellett nem lehet elmenni. A dán alkotások egyik markáns szegletét képviselik, ahol a társadalomkritika elegyedik a humorral, az ő esetében leginkább a fekete humorral. Történetei végletesen kifordítottak, abszurdak, mégis azért működnek, mert az ember érzi a görbe tükröt, tulajdonképpen kínunkban röhögünk azon, hogy ilyen világban élünk. Jensen ehhez mesterien ért, akár rendez, vagy csak ír egy forgatókönyvet. Természetesen a legütősebb, amikor a kettőt együtt csinálja, jelentem sok-sok év után ez ilyen.

A Férfiak és csirkék rögtön a lecsóba csap, amikor az elején egy "bájos" randijelenetbe csöppenünk, miközben párhuzamosan pont egy haldoklást követhetünk nyomon (hozzáteszem, az sem kevésbé "bájos"), rögtön világossá válik, hogy kiélezetten eltúlzott karaktereket, és szituációkat fogunk kapni, és sejthető ott már, hogy a sztori sem lesz különb. A végletesen eltúlzott karikatúrának persze itt is megvan a történeti, és végeredményben az ideológiai, vagy ha úgy tetszik, társadalomkritikai háttere. Ha az embernek van gyomra és türelme kivárni a tanulságokat, akkor nyert ügye van, hisz mint mindig, azért a végére a szerző tartogat meglepetést és tanulságot is. 

Mégis a hangsúlyeltolódások nagyban befolyásolhatják a filmélményt, legalább is nálam ez így történt. Amiben mást hoz a film az előzőekhez képest, nem éppen a mondanivaló, vagy a tanulságok, hanem az eszköztár. Abban sem tér igazán el, hanem az előzőekhez képest fokoz, elmegy egy fekete humor irányba. A tabutémák feszegetését egyenesen az arcunkba kapjuk, nincs ráhangolás, finomkodás, nincs meg a célozgatás bája, hanem naturalisztikusan kerülnek felszínre a kendőzetlen ösztönök. Ez működik úgy, hogy adott esetben még vizualizáció sincs. Szóval a mi fantáziánk ennyire szennyes, és ezt kitűnően reprezentálja ez a film. Ez az irány mégsem teljesen szimpatikus a számomra, hiszen elveszett az a törékeny egyensúly amit képviselt Jensen eddig. Karikatúrája lényegre törő volt, de sohasem billent át a giccsbe, esetében persze ez valamiféle negatív giccs, nevezhetnénk ízléstelenségnek is, de ez erős minősítés lenne. Jelen esetben azonban a naturalisztikussága túl sok, és elveszi az élét a társadalomkritikának, és így összességében kevésbé működik jól, vagy nem úgy működik, mint amire számítunk. Meglepett Jensen ezzel a filmmel, mert valóban nem ilyenre számítottam, ugyanakkor sajnos számomra a közönségessége maradt meg a filmnek, ezúttal véleményem szerint egy kicsit elvetette a sulykot.

Mindenféleképpen élmény mindezek mellett, hiszen nagyszerű színészek nagyszerű játékát láthatjuk, a dánok színe java (Mads Mikkelsen, David Dencik, Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas, Søren Malling) felvonul benne. Félelmetes, hogy ezek az ürgék mindent a kisujjukból ráznak ki, bár Mikkelsen mást is kiráz többször is a filmben. 

Ezúttal a filmet kiemelkedőnek nem mondanám, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas, már ha az embernek van gyomra hozzá.

6/10

Második esély / En chance til

A múltkor valahol ott hagytam abba, hogy nem is értem hogyan adta a nevét Susanne Bier a Serenához. Hol vannak azok a idők, amikor Bier kapásból három egymásutáni filmjével ( Hogy szeretsz? 2002, Testvéred feleségét 2004, Esküvő után 2006) nyűgözte le a mozinézőket. Ha őszinte akarok lenni az Esküvő után volt az utolsó őszinte és spontán filmdrámája. Ez után már csak mesteri pontossággal összerakott drámák következtek, amelyből hiányzott az ember közeliség, a hétköznapiasság, ráadásul erős volt bennük a moralizálás (A tűz martaléka 2007, Egy jobb világ 2010). Ezek sem voltak rossz filmek, sőt az Egy jobb világ még Oscar szobrot is kapott, de kevésbé volt már intim, valami megváltozott. Tulajdonképpen a 2012-es Csak a szerelem számít sem volt rossz film, a könnyed szórakozás mesterien vegyült benne drámai elemekkel, érdekes kísérlet volt, és mintha azt vetítette volna előre, hogy ismét visszakanyarodik az intimebb hangvételhez. Nem ez történt, nemcsak a Serena esetében, de a Második esély-nél sem az intimitás faktor az erős pont.

Bier tehát maradt azon az úton amelynek a kicsúcsosodása egyértelműen az Egy jobb világ volt. Morális kérdéseket boncolgat nem éppen hétköznapi események keretei között. Az intimitás, az ember közeliség ismét a háttérben marad. Azonban itt a döntés már tudatosnak tűnik, vagyis inkább azt érzem, hogy Bier csak azért is rájátszott erre az irányvonalra. Nincs ezzel baj, változik ő is, más dolgok érdeklik, és most már más eszközöket is használ.

Ami miatt mégsem veszünk el a moralizálás átlagos posványában, az pont az eszközhasználatban keresendő. Bier ennyire még sohasem sokkolta a nézőt, mint ebben a filmjében, vagy legalábbis vizuálisan ennyire még sohasem váltott ki meghökkenést. Emlékszem az Egy jobb világ is utazott a sokkhatásra, de ott még az emóciókon keresztül történt az, konkrétan: izgulhattunk a gyerekekért. Itt a vizualitásnak kevés szerepe volt. Apropó gyermekek! Azt gondolom általuk a különböző érzelmek előcsalogatása a nézőből hatványozottan történik. Az ember alapszintű empátiáját használja ki, amely egy film megnézése közben nem manifesztálódhat konkrétan (ideális esetben) gondoskodássá. Ez igen kellemetlen, mert erős frusztrációt eredményez, de ezáltal erős érzelmet vált ki. A vizuális sokk hatás pedig tesz az egészre egy lapáttal.

Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) és társa Simon (Ulrich Thomsen) rendőrök és kapnak egy riasztást, ahol a bedrogozott pár (Nikolaj Lie Kaas, May Andersen) lakásában találnak egy csecsemőt aki a saját ürülékében fetreng, és síró görcse van. Mindeközben Andreas gyermeke bölcsőhalált hal, felesége Anna (Maria Bonnevie) összeomlik és Andreas úgy dönt, hogy kicseréli a két gyermeket, ezzel megadva a másik gyermeknek egy szebb jövő lehetőségét, és feleségének a "teljes család" illúziójából eredő boldogságot. Természetesen a csere után nem hogy jobb lesz minden, hanem rosszabb, és a film a moralitással kikövezett ösvényen halad szépen a végkifejlet felé.

Van e jogunk eldönteni azt, hogy hol van egy gyermeknek jobb sorsa? Van e jogunk ítélkezni mások cselekedetei, élete felett? Miért nem ismerjük fel ha másik ember problémával küzd? Van e megbocsájtás a téves döntések után? Megannyi dilemmával őrlődünk és nemcsak a film alatt, de megnézése után is. 

A cselekmény kevés teret ad katarzisra, leginkább a frusztrációt fokozza, nemcsak vizuálisan sokkol, de kvázi a film csattanójával sem nagyon nyerünk feloldozást, csak kattogunk tovább a dolgon. Szerencsére némi útmutatást kapunk a végére, az empátia és az elfogadás által nyújt némi katarzist, de túlzásokba nem estek a szerzők.

A forgatókönyvet egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi és ezért össze is tehetjük a kezünket. Jensen rohadt jó forgatókönyveket tud írni, és ez is ott van rendesen. Igen, a történet abszurd, de az első tíz percben lejön, hogy ezzel a művészi túlzással sokkolják a nézőt. Ez a túlzás egy cseppet sem zavaró, amolyan karikatúraszerűen hat. Eléri a célját: a földbe döngöli a nézőt, a mellkasára ül és nem engedi.

Bier egyébként végig pengeélen táncol a morális kérdésekkel. Nagyon ügyesen egyensúlyozik, és sohasem billenünk a szájba rágás felé, ugyanakkor realistának sem mondanám az abszurd történetvezetés miatt. Szóval ad is, meg nem is megoldást, leginkább csak érzelmi katarzis formájában és ez az egyensúly az egyik legerősebb tulajdonsága a filmnek.

Ugyan az abszurditás oltárán egy kicsit feláldozottnak érzem az intimitást, mert kevés szereplőt ismerünk meg igazán, mégis ennek ellenére Bier legutóbbi drámái közül ez a legszemélyesebb darab. Köszönhetjük ezt Nikolaj Coster-Waldau-nak (Fejvadászok, 2011) aki kitűnően hozza a kétségek között vergődő, mindenkinek és leginkább magának megfelelni akaró édesapa szerepét. A maga nemében Maria Bonnevie is nagyon jól játszik, csak kár, hogy nem engednek teret karakterének mélyebb értelmezésére. A legnagyobb jellemfejlődésen a baba anyját alakító May Andersen esik át és ha ez nem történt volna meg, katarzist sem kapnánk a végére. Úgyhogy siránkozhatok azon, hogy ez egy gyenge pontja a filmnek, de rá kell jöjjek, hogy bizony ennek is funkciója volt, ettől függetlenül Andreas társa a Simon-t alakító Ulrich Thomsen (Ópium: Egy elmebeteg nő naplója, 2007) egy kiaknázatlan potenciál maradt.

Sokan mondják, hogy ez nem egy szerethető film. Valóban nem az, de ez leginkább a témaválasztásból fakad. Ugyan ez a film is mérnöki pontossággal szerkesztett és közel sem olyan intim mint a korai alkotások, mégis azt mondom, hogy ez az utóbbi évek legjobb Susanne Bier filmje. Minden precízségével, minden sokkjával, és minden gyengeségével. Ugyanazt érzem mint a Csak a szerelem számít esetében: a hamu alatt ott a személyesség. Ezt nem kellene elfelejteni.

8/10

Mænd & høns trailer

Na! Trailer is van....érdekes! :)

Mænd og Høns poster

Anders Thomas Jensen film a láthatáron!!!! A szereposztás máris asztmás rohamot okozott. Ezt kérném a magyar mozikba!

The Salvation

Kristian Levring valahogy pont kimaradt a skandináv látóköröm mezejéből. Nemrég jöttem rá, hogy az Akitől félsz (Fear me not, 2008) volt egyedül meg tőle, és tulajdonképpen a The Salvation körüli hype-ig nem is nagyon foglalkoztam vele. Pedig érdemes lenne, mert egyébként a Király él (The King is Alive, 2000) kultikus dráma is az ő nevéhez kötődik, amit ezután tényleg illene bepótolnom.

A The Salvation egy western film, nem is akar más lenni, hiszen minden benne van, minden klisé amely egy jó vadnyugati filmhez kell. Az igazság az, hogy én kifejezetten nem vagyok egy western fogyasztó, ha nincs dán vonatkozása a filmnek, nagy valószínűséggel nem is jutott volna el hozzám. Az igazság az, hogy a tizedik percnél már majdnem kikapcsoltam, de hálát adok az égnek, hogy volt kitartásom, mert megérte.

Először is a külsőségek fogtak meg. A gyönyörű score Kasper Winding nevéhez fűződik, ez viszont egy cseppet sem volt western klisés. Számomra nagyon különlegesen volt fényképezve a film, élénkek voltak a színek és a napfény visszatükröződő effektek is nagyon a helyén voltak. A legjobban az éjszakai képek tetszettek, amelyek olyanok voltak mintha a telihold világította meg volna az egészet. Érdekes és nagyon szép vizuális élményt nyújtott. A fényképezés egyébként Jens Schlosser nevéhez köthető.

Amikor a külsőségek által a film hangulata magába szippantott, akkor már fogékony lettem a nüanszokra, azokra az összetevőkre, amelytől mégis más ez a dán western mint a többi.

A film alaptörténete tipikus bosszú sztori. Jon (Mads Mikkelsen) feleségét és kisfiát egy részeges bandita megöli, pont aznap amikor hét év után újra egyesülne a család (Jon telepes aki hét éve Amerikában dolgozik). Ez az aktus egy láncreakciót indít el, ahol a bosszút bosszú követ és egyértelművé válik, hogy ennek csak akkor lehet vége, ha mindenki hullik. Ugyan maga a sztori tényleg klisés (hiszen western), de apróbb fordulatai mégis meglepik az embert. Amitől azonban egyedivé válik ez a film az, hogy a szereplők viselkedése teljesen hiteles, semmi túljátszottság nincs benne, ergo elhiszem azt, ami a filmvásznon történik. Minden egyes reakció adekvát, sőt ebben a filmben érzelmek vannak ábrázolva, amely elég tájidegen a műfajtól. A skandinávság tehát mesteri fokon bele van csempészve a filmbe, amely abban nyilvánul meg, hogy emberközeli a kontextus. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megmutassák a szereplők cselekedeteinek motivációit, amelyeket természetesen az érzelmek ábrázolásával érnek el leginkább. Sokszor beszéd sem kell, elég a kellő időpontban megválasztott közeli beállítás és csend, és hirtelen el sem lehet hinni, hogy jelenleg nem egy drámát, hanem egy westernt nézünk. Tulajdonképpen az emberközeliségből adódó nyersség és természetesség az, amely az egyedi ízét adja meg ennek a filmnek. Félelmetes, hogy nemzetidegen aspktusból még maga a korrajz és a történet is sokkal hitelesebbnek tűnik. Talán ez azért van, mert pont ez a pszichológiai aspektus az, amely nem engedi a műviesség mezsgyéjére tévedni a filmet, szemben az amerikai társaival.

Az alakítások is igen erősek a filmben. Mads Mikkelsen (Hogy szeretsz, 2002) arcáról minden leolvasható, természetesen róla most is csak szuperlatívuszokban lehet írni. Mikael Persbrandt kezd meggyőzni engem, itt nem volt nagy szerepe, de totál természetesen jött tőle minden, jól állt neki ez a vadnyugati szerep. De a mellékszereplőkön is sok múlt a történet alakulása szempontjából, mindenki a maximumot nyújtotta. Eva Green pedig szavak nélkül lejátszotta szinte az összes szereplőt a filmben enyhe túlzással.

A fesztiválhype-nak van alapja, hiszen valóban egyedi kiállású western-t raktak össze az alkotók. A forgatókönyvet Levring-en kívül egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi, ugyhogy semmin sem csodálkozom.

7,5/10

The Salvation poster

The Salvation trailer

A western-nel nem állok sehogy, de ez több ízben ígéretes. Anders Thomas Jensen mint forgatókönyvíró, Mads Mikkelsen, Eva Green és Mikael Persbrandt egy filmben ami western??:D Ám legyen, megadom magam!