1.Anna Von Hausswolff - Iconoclasts
Az év űberbrutál albuma, Anna eddigi legjobb lemeze és nem mellesleg az évtized eddigi legjobb lemeze és egyébként is áááá!
2. Florence + The Machine - Everybody Scream
3. Heartworms - Glutton for Punishment
4. Kali Uchis - Sincerely,
5. FKA twigs – Eusexua
6. Mogwai - The Bad Fire
7. Saya Gray – Saya
8. Swans – Birthing
9. Addison Rae – Addison
10. Ethel Cain - Willoughby Tucker, I'll Always Love You
Na jó! A kezdeti fanyalgás és ellenérzés után csak megadtam magam az EUSEXUA jelenségnek. Twigs irányváltásával kapcsolatban azért még mindig vannak kétségeim. Valamiért beleszerettem a kislányba, de nem vagyok meggyőződve, hogy azokba a jegyekbe, amely felé kezd kiteljesedni. Már a Caprisongs mixtape-nél kiakadtam a mainstream (tiniknek való) popdalocskákon és csak reménykedtem abban, hogy nem hivatalos lp lévén ez csak egy "izé". Nos ez az "izé" tovább él, és a jelenlegi anyagon is érződik, de szerencsére visszatranszformálódott az "art" keretei közé. Az elején a női Tricky-t láttam twigs-ben, de a 2019-es MAGDALANE-nel egy art pop mesterművet tett le az asztalra, ahol tökéletesre lettek csiszolva az egyedi jegyek (az érzékeny nőiesség kontra szókimondó dalszövegek, a kattogásokból, tört ütemekből előbújó dallamok, a fokozatosan építkező dalstruktúrák stb.). Aztán jött ez......Fortyogó, lüktető klubritmusok, hagyományos dalszerkezetek (verzé-refrén), fülledt erotika, amolyan queer életérzés, meg még K-Pop is! Akkor meg is van az idei BRAT, Dirt Femme vagy Desire, I Want to Turn Into You, csak hogy az utóbbi három évet idézzem meg. Persze jó ez (gondoltam), de pont Twigs-től és pont egy jó hangsúlyokkal megalkotott artpop tézis MAGDALANE után? A jó hír az az, hogy többszöri hallgatás és némi ülepedés szükséges ahhoz, hogy a sztereotíp hozzáállás által kihallott cukormázat levetkezze ez az album. Az EUSEXUA ugyanis korántsem tipikus queer klubhimnusz (van benne egy adag), sokkal inkább a sebzettség feloldódása egy biztonságos térben (jelen esetben party, klub szcéna) és ennek az eufóriája. Pont ez az eufória, amely ezt az albumot optimista irányba állítja. Megijedni nem kell, a melankólia még itt is megmaradt stílusjegynek, csak az arányok áthangolása történt meg. Az artpop jelen esetben inkább pop, de mesteri az átalakulás, benne van minden esszencia, tehát az art jelen van, le sem lehet tagadni. Ebben a csepp lányban leginkább azt kedvelem, hogy úgy olvasztja stílusába az őt ért hatásokat, hogy sohasem tévelyedik az utánzás mezsgyéjére. Az album pedig "fiatalkoromat" meghatározó hatásokban tobzódik. Igaz, jelen esetben sokkal direktebbek az utalások, szinte megmosolyogtatóak (első hallásra felháborítónak találtam), de sem az utánzás, sem pedig a nosztalgikus giccs felé nem indul el. Totál 90-es évek hangulata van a lemeznek, leginkább Madonna (Ray of Light korszak), William Orbit, Björk, (de még lehetne sorolni) ami beugrik elsőre. A legdirektebb utalás talán a Girl Feels Good, amely konkrétan Madonna Swim-je is lehetne. De Björk Post albuma is több helyen beugrik, van itt Hyperballad felépítésű dal (Keep it, Hold it), de nekem a 24hr Dog pl. tök Possible Maybe. Az utolsó dalnak mellékesen pedig Wanderlust (újabb Björk utalás) a címe, amelyben Twigs bebizonyítja, hogy hangban is egyre csak fejlődik. Egyébiránt ebből a szempontból brutál erős az anyag, vokálisan nagyon odatette magát (ismételten). Azon tűnődöm, hogy ha nem a 90-es években vagyok tinédzser, akkor is megfogott volna e az album, nyilván ezt nem tudhatom, illetve az is dilemma, hogy hosszú távon tetszene e ez a látszólag könnyedebb irány? Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban is kísérletezik majd, úgyhogy ezt most elkönyveltem egy jól összerakott guilty pleasure-nek.
8/10
Ez az FKA twigs jelenség egyre biztatóbb. Némi fejlődést ugyanis érzek az anyagon. Nem kell megijedni, ez ugyanaz az érdekes-elborult post r'n'b, amelyet már megismerhettünk tőle a korábbi EP-jeiről, illetve a tavalyi LP-ről. Talán elsőre a nagyon szemet szúró különbség, hogy itt nincsenek az ember fejébe rögtön ragadó dallamok. Kevésbé van ez már közel a pop-hoz, pedig a tavalyi LP abban volt nagyon mesteri, hogy kitűnő egyensúlyban volt az elborultság a pop zenével. Ez az egyensúly bizony felborult, de ez nem negatívum, mert ehelyett nagyobb teret kaphatott a személyiség. Azt sem mondom, hogy kevésbé befogadhatóbb vagy kísérletibb ez az anyag, mint a tavalyi, csupán csak arról van szó, hogy itt az szerző-előadó sokkal jobban fókuszba került. Az Arca kollaboráció múltját azért hordja magán, de már-már kitekint abból a ritmusvilágból, így pedig szélesedik a hangzásbeli paletta. Ami nagyon hangsúlyos, az az album hangulata. Ez az erős hangulat pedig ebben az EP formátumban maximálisan ki tud teljesedni, nem túlnyújtott, hanem megfelelően koncentrált anyag. Korábban Tricky-t állították vele párhuzamba, ennél az EP-nél már én is el tudom ezt az álláspontot fogadni. Ugyan nem a klausztrofóbia áll a középpontban és nem fojtogat, de egy sötétebb jelleget öltött magára a hangzás, amelynek a jele, a belassult de szétszaggatott ritmusszekció, valamint énekhang korlátok között tartása. Nyilván a rá jellemző egyedi hajlítgatások itt is jelen vannak, de sokkal kevésbé, sokkal inkább a stílus hasonult a hangulathoz vagy fordítva. Ez a zseniális itt, hogy nem tudni, hogy a tyúk vagy a tojás volt hamarabb. Úgy érzem, hogy szépen lassan a fülünk hallatára bontakozik ki ez a szerzői-előadói személyiség. Jelen EP nem annyira játékos, viszont érzelmileg mélyebb produktum. Az irányt nehéz belőni merre tovább, de van egy olyan érzésem, hogy fog még az állunk leesni a jövőben.
Huszonhat évesen ki mondhatja el magáról, hogy megtalálta saját útját? Noha valószínű, hogy az LP 1 nem a végállomás, de az már most látszik, hogy Tahliah Barnett aka FKA twigs már egy olyan kialakult egyedi megszólalással rendelkezik, amelyet utoljára a kilencvenes évek dalszező-énekesnőinél hallhattunk. Az LP1 a debütáló lemeze, amelyet két EP előzött meg. Nagyon a kiadványok címén nem törte a fejét, ugyanis az említett EP-k EP1 (2012) és EP2 (2013) néven jelentek meg. Az első egy magánkiadás volt, majd a második már a Young Turks kiadónál jött ki (akárcsak az LP1), amelyen segédkezett Arca is. Igazából a Water Me jelentette az igazi áttörést, majd idén augusztusban jött a nagylemez.