FKA twigs - LP1

Huszonhat évesen ki mondhatja el magáról, hogy megtalálta saját útját? Noha valószínű, hogy az LP 1 nem a végállomás, de az már most látszik, hogy Tahliah Barnett aka FKA twigs már egy olyan kialakult egyedi megszólalással rendelkezik, amelyet utoljára a kilencvenes évek dalszező-énekesnőinél hallhattunk. Az LP1 a debütáló lemeze, amelyet két EP előzött meg. Nagyon a kiadványok címén nem törte a fejét, ugyanis az említett EP-k EP1 (2012) és EP2 (2013) néven jelentek meg. Az első egy magánkiadás volt, majd a második már a Young Turks kiadónál jött ki (akárcsak az LP1), amelyen segédkezett Arca is. Igazából a Water Me jelentette az igazi áttörést, majd idén augusztusban jött a nagylemez.

Engem egyébként a Two Weeks video-ja győzött meg arról, hogy nekem ezt a jelenséget meg kell ismernem. A tompán zakatoló ritmusokból feltört valami finomkodó énekhang, ami szépen a refrénben kiteljesedett. Egyébként ez elmondható szinte az összes dalra az LP1-en, mármint az, hogy igen hangsúlyosak a refrének. Ugyanakkor meg kell küzdeni ezekkel a dalokkal, mert nem ragadnak meg könnyen az ember fejében. Tulajdonképpen ez az egyik szépsége ennek a lemeznek, hiszen a zenei megoldások nem szokványosak, nem kiszámítható mikor mi fog következni, ráadásul sokszor alkalmazza a hirtelen csendet a dalokon belül. Ez mind a befogadhatóság rovására mehetne. Ugyanakkor egy idő után az ember felfedezi, hogy "jé ez a refrén" és még dallama is van, innentől kezdve pedig minden egyes dal beleég az ember fejébe. Az LP1 tehát nem más, mint egy kellő gondossággal megalkotott pop lemez. Amit itt hallunk az valami tökéletes kombinációja a R&B-nek, a IDM-nek, a Trip-hop-nak, de érzek benne még dream pop-ot is. Twigs megszólalása gyakran emlékeztet Kate Bush The Dreaming érájára de mégsem olyan, hiszen a meg-meg tört ritmusok szinte kívánják ehhez a hajlításokat, és a hirtelen téma váltásokat. Az egész egység elementárisan hat, nincs megjátszás, és érdekes módon twigs hangjában sincs semmi modorosság. Valahogy ebben a zenei környezetben még a hajlítgatások sem mennek az ember agyára, mert ebben a közegben funkcionális szerepük van. Tulajdonképpen twigs hangja és a zene egymás kiegészítői, vagy másképpen fogalmazva szoros egységet képeznek, ahol egymás díszítőivé válnak. Annyira egység, hogy egymás nélkül (külön-külön) valószínűsíthetően már nem is lennének élvezhetőek (vagy legalábbis nem ebben a formában). Igazából ebben lehet twigs egyénisége, hogy már a debut albumnál is egy ilyen komoly stílust, kiállást tudott magának kialakítani. 

A dalok felépítésében külön figyelemre méltó az építkezés. Az eleje általában mindig nyers, csupasz, letisztított, ahol az énekhang van előtérben. Itt az ember kétségbe esve keresi a kapaszkodót, ugyanis a csupasz dobgép mellett nehezen találja a dallamot. Aztán szépen úgy az első refréntől, vagy a második verzétől bejönnek a szinti témák, alászínezik az énekhangot és kialakul az egyensúly.

Az Hours kissé disszonáns refrénje teljesen más szférákba tudja röpíteni az embert. A másik személyes kedvencem a patetikusság és a játékosság között őrlődő Closer. De a kissé Machinedrum-osan a kilencvenes évek tört ütemeit megidéző Number is komolyan tud működni. Ennyi dalt sem kellett volna kiemelnem, mert elmondható, hogy nincs rossz dal a lemezen, az első pillanattól az utolsóig tartogat meglepetéseket az album, végig izgalmas hallgatni való.

Ennyire erős kezdés után kíváncsian várom, mit tartogat még ez a fiatal lány a tarsolyában. Egy biztos, nem irigylem, hiszen magasak lesznek az elvárások de valahogy érzem, hogy nála még nincs minden lap felfedve.

8/10