Lótolvajok / Ut og stjæle hester (Hans Petter Moland, 2019)

 

Nehéz rosszat írni erről a filmről, mert valahol értem a létjogosultságát, ésszel felfogható a téma jelentősége és viszonylag korrekt a bemutatása is. No, de jót is nehéz írni róla, mert valahol a játékidő egyharmadában elveszíti a fókuszt és teljes sebességgel száguld a közhelyes irányába. Hiába értem a sok tragédiát és annak következményeit, egyszerűen képtelen vagyok átérezni. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy miért van ez? Vagy, még jobb kérdés: direkt szándékkal van ez (mármint a készítők részéről)? Hans Petter Moland neve ismerősen csenghet, olyan filmekért felelős, mint Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten) (2014) vagy a Palackposta (Flaskepost Fra P) (2016) és ami közös ezekben, hogy tartalmasan szórakoztató filmek. Az életmű ennél korábbi alkotásaiban tehát megvolt az egyensúly. A Lótolvajok esetében ez már kevésbé mondható el. A könyvfeldolgozás rizikós ebből a szempontból, és úgy érzem sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Azzal, hogy inkább a tartalom felé billent a mérleg nyelve, önmagában nem is lenne baj, viszont az az érzésem, hogy ebben nem mozog az alkotó igazán komfortosan, szinte stílusidegen tőle. Leginkább a művészieskedő jelző, amely beugrik elsőre. Sokszor használ pl. olyan eszközöket, amelynek semmi funkciója nincsen, azon túl, hogy esztétikai élményt nyújt, nem ismerjük meg jobban a szereplő jellemét, nem készít elő fontos eseményt stb. Egyébként a fényképezés, az operatőri munka zseniális, a mérsékelt övi erdő minden bájával, de sajnos nem ellensúlyozza a hibákat. Túl sok a jelentőségteljesnek beállított pillanat, érzelmileg egyik szitációból nem lehet könnyen áthangolódni a másik szituációba. Ez így gyorsan egymásutánjában, igazi érzelmi kötődés nélkül pedig már-már önmaga paródiájává kezd válni. Ráadásul ehhez képest a játékidőt indokolatlanul hosszúnak találtam. Stellan Skarsgård játéka végül is ellensúlyoz egy picit, de a jellemének szempontjából a fiatalkori énjén van a hangsúly, így nem mindig ő van a képernyőn. Az apa és fia kapcsolat alakulása, a családi minták átörökítése, a hibák belátása mind olyan téma, amely ordított volna a katarzisért, és a film ezt a ziccert kihagyta. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam a filmen megnézése után, ami annak a jele, hogy mégis volt valami kémia vele. Talán rossz időben, rossz hangulatomban talált meg.

 

6/10

Kraftidioten / Az eltűnés sorrendjében

Hans Petter Moland nevét mégis csak érdemes lesz megjegyezni, mert már másodjára bizonyította, hogy nincs az a komoly téma, amihez ő ne tudna kitűnő érzékkel ironikusan hozzá nyúlni. A 2010-es Hajszál híján úriember még csak pedzegette a témát, mondhatni finomkodó volt. Jelen esetben pedig szinte mindent rögtön az arcunkba kapunk, és a mozgalmasság nagyon jót tett, a film fogyaszthatóbbá vált mint elődje. Valahol a dráma és a krimi mellett egyre csak jelennek meg azok a skandináv alkotások, amelyek görbe tükröt állítanak saját jóléti társadalmuk elé, ezt teszik kellően fűszerezett iróniával, ha úgy tetszik öniróniával. 

Ez a 2014-es norvég alkotás is ezt teszi méghozzá úgy, hogy közönségbarátabb mégis mély a történetvezetés. Ami azt illeti, simán elment volna ez a film egy Anders Thomas Jensen filmnek is, hiszen már ő is rendezett egy hasonlót (Gengszterek fogadója, 2000). Talán ő volt az első, aki az északi fekete humort gengsztertörténeten keresztül juttatta érvényre. Ha őszinték akarunk lenni ez a film nem tipikus gengszterfilm abból a szempontból, hogy nem a banda háborúra épít. Mégis a gengszterfilmek kliséit alkalmazza, és már az maga irónia ahogy ezt teszi. Ugyanis ez a film is alapvetően egy „rendet rakok” típusú történetvezetéssel rendelkezik, egy ügyes húzással még a bandaháború is benne van (nem ezen van a hangsúly), amelynek jelentősége a történet szempontjából ismét a vicc kategória. 

Mindemellett a film karakterábrázolása sem tipikus gengszterfilmet idéző, még a bandavezér esetében sem rettyintettük egy percre sem magunkat össze, sőt valami sztereotípiákkal ellentétest akart minden karakterből kihozni az író, ezáltal a szereplők is viccessé válnak. Fontos azonban, hogy sohasem érezzük azt, hogy nem lehet őket komolyan venni, a maguk módján mindenki hiteles, hiszen mindenki emberi, egyaránt hordoz szimpatikus és ellenszenves vonásokat. Tulajdonképpen maga a keret (gengszter sztori, bűnözők) a „nem normális” és az ebben keménykedő érző emberek annyira sete-sutának tűnnek, hogy ettől válik viccessé és egyszersmind hitelessé az, amit látunk. 

A bosszú történeten túl, rendkívül eltaláltak az interakciók. Mindenki a maga szemszögéből ítéli meg a környezetét, és ebből a szempontból kifejezetten érdekesen hat amikor például az albán (izé szerb) maffiózó nem érti és kiakad azon, hogy egy nő a kutya kakit összeszedi az utcán. Ez egy, de a dialógusok számos egyéb más fricskát tartalmaznak a norvég jóléti társadalom felé. Elég véres történetről van szó, amely a főhős személyiségének ismeretében már egymaga a vicc kategória, az onban egy félreértésből adódó fordulat az egészet meglöki egy lapáttal, és innentől kezdve halál komoly a komolytalanság. 

Nem is igazán tudom, hogy ez vígjáték e. Tulajdonképpen az, és műfajában az elmúlt időszak egyik legjobbika a skandinávok közül. Itt tulajdonképpen eltaláltak az arányok, és a túlzások is komfortzónán belül vannak, nem ütik ki a biztosítékot, nem válik fárasztóvá. 

A szereposztás nagyon parádés. Stellan Skarsgård (Nimfomániás, 2014) már nagy öregnek számít, a kisujjából rázta ki a személyiségéből fakadó iróniát. De a fiatalokra sem lehet panasz. A banda főnököt alakító Pål Sverre Hagen (Kon-Tiki, 2012) is jól hozta a répajuice-os egészségmániás főmaffiózó karakterét. Külön örültem Jakob Oftebro-nak (Kon-Tiki, 2012) is, hiszen az ő karaktere áll a leginkább távol a tipikus gengszter karaktertől, mellesleg meg öröm ránézni. Bruno Ganz (A bukás, 2004) pedig csak hab a tortán, keveset beszél, annál hatásosabb viszont a jelenléte. 

Összességében érthető a film körüli hype, engem is meggyőzött, pedig a vígjátékok igazából sohasem álltak hozzám túl közel. Remélem ezt a stílusát a rendező megtartja, mert azt kimerem jelenteni, hogy igen sajátos ízvilágot képvisel, és hasonlóra ismét cuppannék. 

8/10

Kraftidioten trailer

Na ez akkora marhaság lehet, hogy meg kell nézni. Ezt a szerb maffia baromságot úgy látom nagyon szeretik a skandinávok. Skarsgaard-ért meg egyébként is rajongom!

Nymphomaniac (2. bejegyzés)

Előre bocsájtom a film ketté szakítása a filmélmény rovására megy. Ugyanis egységben látva kristályosodik ki a vélelmezett alkotói szándék. A második rész magamévá tétele után kezd világossá válni a metaforikus világa a filmnek, amely az első részben sejtetett de mégis üres audio-vizuális keretrendszer maradt. Haladva azonban a történésekkel végül is ez a keretrendszer megtelik tartalommal, amelyet jól esik visszavonatkoztatni az első részre. Mégis így az egész megtörik, noha az egyben négy órás játékidő sem könnyítené meg a film „emésztését”. Lehet választani melyik a kevésbé rossz megoldás, ha már így alakult. Talán mégis ez, de akkor nem szabad sok időt hagyni a két rész között, hogy könnyebben álljon egységes egésszé. 

Másrészről akár ezt is tekinthetnénk a tudatosan jól felépített neurotikus koncepció elemének is akár, hiszen ez a film a végletes ellenpontok közötti csapongás filmje. Ezeknek az ellenpontoknak a legdirektebb megnyilvánulása (tudatosan vagy sem) a két részre osztás, noha tartalmában a második rész nem fordul ellenkezőjébe, mégis a sodródás és a tudatos felvállalás között meghúzódó árok egy profán ellenpontot hoz létre, amely a két rész közötti alapvető különbségre világít rá. Ugyanakkor az ellenpontok között meghúzódó feszültség tartja össze a koncepciót, tehát a végletek ugyanazt a lényeget képezik le, ha úgy tetszik különböző aspektust testesítenek meg. Ezeket megfogalmazhatjuk nagyon egyszerű filozófiai alapvetésekkel, ahol a materiális és a szellemi egymás mellett elfér, sőt egymás nélkül nem tudnak létezni, mint ahogyan a világosság a sötétség nélkül sem. Ebből a megvilágításból tehát a filmet nem is a kauzalitás felől kell megközelíteni, hanem sokkal inkább rendszerben értelmezést feltételez. Éppen ezért a filmmel kapcsolatos korábbi bejegyzésem központi kérdése (miért történik amit látunk, mi a célja) okafogyottá válik. Nyilván fontosak a miértek, de annál sokkal fontosabbak azok a motívumok, amelyek segítenek leképezni az univerzális egységet. 

Látszólag képet kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez (effektíve szexualitáshoz) fűződő viszonyáról. A szexualitás van a középpontban (erről szól a történet), tehát ezen kiindulási alapon keresztül jutunk el a neurotikus személyiséget foglalkoztató központi gondolathoz, hiszen a film ismét egy selfterápiás keretek közé helyezett öngyógyítási fázis lehet, reméljük ezúttal az utolsó. 

A film tele van képi metaforákkal. Az egyik leggyakrabban előforduló közülük a fa. Mára már elcsépelt lehet az utalás, de nyilvánvaló, hogy az élettel lehet összefüggésben (életfa), noha a filmben a lélekfa kifejezés hangzik el gyakran. Az ember megkeresheti a természetben a lélekfáját, intuíció útján tudni fogja melyik az övé, saját életét fogja felfedezni benne. Félelmetes a pillanat amikor Jo (Charlotte Gainsbourg) megtalálja lélekfáját, ahogyan ráismer saját magára, saját életére és a fa valóban reprezentálja mindezt. 

Az élet mozgató ereje pedig ott van a természetben, a szexualitás körbe vesz minket, ott van a bimbózó bokrok (!) ágain is. Hogyan lehet az, hogy találkozik két végletes személyiség? Ugyanazon az értelmezési síkon (szexualitás) a két végpontot testesítik meg. A két végpont (asszexualitás-nimfománia) pedig egységben tartja a lényeget. Ezért van az, hogy (látszólag) Seligman (Stellan Skarsgard) és Jo megértik egymást. Jo a materiálisban van otthon (élvezetek hajszolása), addig Seligman az ideológiákban keresi az esszenciát. Azonban mindkettőjük élete a keresésről szól inkább, mint a megnyugvásból. A film végére még az is kiderül, hogy tudatos választáson alapul mindkettőjüknél minden, és végtére is szenvednek helyzetüktől, de másképpen nem tudnak élni. 

Ami elénk tárul az a végtelen magányosság, amelyet a film vége kifejezetten nyomatékosít. Nem feltétlenül a társadalom által kivetettség ami hangsúlyos, sokkal inkább a társadalommal való szembemenés tudatos választásán van a főhangsúly. 

Számomra így állt rendszerbe a történet, Trier önmaga motivációit jeleníti meg a filmben, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ez Trier élete, története. Ebben a keretben pedig az életműösszegzést megjelenítő jelenetek is értelmet nyernek. 

A végére pedig egy erősen szubjektív megjegyzés: a film szimbolizmusa kétségkívül mesteri, de ugyanakkor mesterkélt is számomra, a film a maga grandiozitásával elég alaposan túl lett gondolva, a kevesebb több lett volna.

5/10

Nymphomaniac

Most mit mondjak. Ha nem lenne ennyi lelki defektes kimagasló produktumok sem születnének. Az öngyógyítás, kvázi selfterápiás filmezés a harmadik állomásához ért. A trilógia a filmes játék eszközével próbál az alkotónak gyógyírként szolgálni. Ez ebben a három filmben kimondottan, direkte jelenik meg. Azonban a különc lélek elaborált feszültsége gyakorlatilag minden művében tetten érhető. A különbség talán az, hogy azokban a közlés kevésbé direkt. Kétségtelen, hogy minden filmje után többet tudunk róla. A kérdés az, hogy hol van az a határ, ahonnan már azt érezzük, hogy nem őszinte amit látunk. Ugyanis kezdem azt érezni, hogy amit elénk tárnak az egy jól felépített tudatos neurotikus koncepció. Ezzel tulajdonképpen még baj sem lenne, a koncepciók is lehetnek mesterien megalkotva, ahol élvezet a cél tükrében analizálni az egyes ideákat. Azáltal, hogy nem egységben látunk, nem tudhatjuk mi is az alkotónak a célja szűkebben értelmezve a filmmel, szélesebben pedig a feltételezett koncepcióval. Tulajdonképpen maga az őszinteség sem ítélhető meg így, de akkor mi is marad?

Érzelmileg jóformán semmi, hiszen nem lehet komolyan venni, nem lehet szeretni és gyűlölni: közöny. A bizonytalan őszinteség faktor ellenére képet kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez fűződő viszonyáról, amelyet ha a továbbiakban boncolgatnának úgy egyszerre oldódna meg az őszinteség és a koncepció kérdés, amennyiben ez cél, mert ugye az út végét még nem is sejtetik. Biztatóak a metaforák, de nem telnek meg egészen tartalommal, mivel nem látunk egységben. A grafikai eszköztár számomra inadekvátnak tűnik, nem értem mi szükség rá, mit is igazol. A zeneválasztás a cannes-i botrány után logikus lépesnek tűnik (Trier fejével gondolkodva), ezt meg is mosolyogtam.

Az életmű összegzés elég profánul van elénk tárva. A megidézett műveinek leghangsúlyosabb indikátorait csempézte a történetbe. Ugyanakkor ezek a történetbe beleolvadva a felismerés élményén túl sajnos nem váltanak ki érzelmi hatást.  A jelenetek klisé szerűek, méghozzá a korábban saját maga által megteremtett kliséket alkalmazza, de ezeken nem jut túl. Tehát olyan mintha önmaga paródiáján kellene nekünk jót szórakoznunk. Kétségtelen ezekkel az eszközökkel ez tényleg paródia, ahol az egykoron magát komolyan vevő rendezőn mosolyoghatunk. Lehet az a nyitja, hogy nem kell komolyan venni, és az öngyógyítása ezáltal éri el a célját, nem tudom. Csak azt tudom, hogy tudni szeretném, és nem kívánom, hogy ezt az élményt elvegye tőlem. Pedig őt ismerve az lesz csak a fricska a nézőnek.

Nymphomaniac trailer

Egy ideje érlelődik bennem a gondolat, hogy valószínű ez az Antikrisztius-nál is durvább lesz. A trailer-ből lejött, hogy itt is a nők lesznek a hunyók. A végén még kiderül, hogy ez a patológiás nőgyűlölet ödipusz fixáltságból ered, akkor pedig a következő film valamiféle férfikultusz, férfifetisizmus kiteljesedése lesz. Na ebbe nem mennék bele előre :)

Nymphomaniac karakterposzterek