Kraftidioten / Az eltűnés sorrendjében

Hans Petter Moland nevét mégis csak érdemes lesz megjegyezni, mert már másodjára bizonyította, hogy nincs az a komoly téma, amihez ő ne tudna kitűnő érzékkel ironikusan hozzá nyúlni. A 2010-es Hajszál híján úriember még csak pedzegette a témát, mondhatni finomkodó volt. Jelen esetben pedig szinte mindent rögtön az arcunkba kapunk, és a mozgalmasság nagyon jót tett, a film fogyaszthatóbbá vált mint elődje. Valahol a dráma és a krimi mellett egyre csak jelennek meg azok a skandináv alkotások, amelyek görbe tükröt állítanak saját jóléti társadalmuk elé, ezt teszik kellően fűszerezett iróniával, ha úgy tetszik öniróniával. 

Ez a 2014-es norvég alkotás is ezt teszi méghozzá úgy, hogy közönségbarátabb mégis mély a történetvezetés. Ami azt illeti, simán elment volna ez a film egy Anders Thomas Jensen filmnek is, hiszen már ő is rendezett egy hasonlót (Gengszterek fogadója, 2000). Talán ő volt az első, aki az északi fekete humort gengsztertörténeten keresztül juttatta érvényre. Ha őszinték akarunk lenni ez a film nem tipikus gengszterfilm abból a szempontból, hogy nem a banda háborúra épít. Mégis a gengszterfilmek kliséit alkalmazza, és már az maga irónia ahogy ezt teszi. Ugyanis ez a film is alapvetően egy „rendet rakok” típusú történetvezetéssel rendelkezik, egy ügyes húzással még a bandaháború is benne van (nem ezen van a hangsúly), amelynek jelentősége a történet szempontjából ismét a vicc kategória. 

Mindemellett a film karakterábrázolása sem tipikus gengszterfilmet idéző, még a bandavezér esetében sem rettyintettük egy percre sem magunkat össze, sőt valami sztereotípiákkal ellentétest akart minden karakterből kihozni az író, ezáltal a szereplők is viccessé válnak. Fontos azonban, hogy sohasem érezzük azt, hogy nem lehet őket komolyan venni, a maguk módján mindenki hiteles, hiszen mindenki emberi, egyaránt hordoz szimpatikus és ellenszenves vonásokat. Tulajdonképpen maga a keret (gengszter sztori, bűnözők) a „nem normális” és az ebben keménykedő érző emberek annyira sete-sutának tűnnek, hogy ettől válik viccessé és egyszersmind hitelessé az, amit látunk. 

A bosszú történeten túl, rendkívül eltaláltak az interakciók. Mindenki a maga szemszögéből ítéli meg a környezetét, és ebből a szempontból kifejezetten érdekesen hat amikor például az albán (izé szerb) maffiózó nem érti és kiakad azon, hogy egy nő a kutya kakit összeszedi az utcán. Ez egy, de a dialógusok számos egyéb más fricskát tartalmaznak a norvég jóléti társadalom felé. Elég véres történetről van szó, amely a főhős személyiségének ismeretében már egymaga a vicc kategória, az onban egy félreértésből adódó fordulat az egészet meglöki egy lapáttal, és innentől kezdve halál komoly a komolytalanság. 

Nem is igazán tudom, hogy ez vígjáték e. Tulajdonképpen az, és műfajában az elmúlt időszak egyik legjobbika a skandinávok közül. Itt tulajdonképpen eltaláltak az arányok, és a túlzások is komfortzónán belül vannak, nem ütik ki a biztosítékot, nem válik fárasztóvá. 

A szereposztás nagyon parádés. Stellan Skarsgård (Nimfomániás, 2014) már nagy öregnek számít, a kisujjából rázta ki a személyiségéből fakadó iróniát. De a fiatalokra sem lehet panasz. A banda főnököt alakító Pål Sverre Hagen (Kon-Tiki, 2012) is jól hozta a répajuice-os egészségmániás főmaffiózó karakterét. Külön örültem Jakob Oftebro-nak (Kon-Tiki, 2012) is, hiszen az ő karaktere áll a leginkább távol a tipikus gengszter karaktertől, mellesleg meg öröm ránézni. Bruno Ganz (A bukás, 2004) pedig csak hab a tortán, keveset beszél, annál hatásosabb viszont a jelenléte. 

Összességében érthető a film körüli hype, engem is meggyőzött, pedig a vígjátékok igazából sohasem álltak hozzám túl közel. Remélem ezt a stílusát a rendező megtartja, mert azt kimerem jelenteni, hogy igen sajátos ízvilágot képvisel, és hasonlóra ismét cuppannék. 

8/10