Reszkető ujjakkal nyomtam meg a play gombot, de végül is csak rá szántam magam. A megosztó kritikák, főleg a negatív visszhang eléggé elkeserített, de rengeteg minden szólt amellett, hogy megnézzem. Többek között Scarlet Johansson, aki a tengerentúli felszínes intellektualitás kitűnő mintapéldájává vált. Ennek ellenére szeretem a filmjeit, tulajdonképpen jól csinálja amit csinál, úgyhogy elmondható, hogy mostanra megkedveltem, mint színésznőt.
A Lucy (mármint a szerep) egy picit meglepett engem. Mostanában olyan szerepeket játszott, ahol az emberi tényező került a középpontba, ahol az emberség, az empátia és a szeretet dominált. A Lucy ennek ellenkezője, ugyanis az elején igencsak emberi Lucy, a végére emberfeletti lesz, vagy legalábbis emberidegenül gépies.
A történet igen csak banális, tele érdekes logikai bukfencekkel és áltudományos magyarázkodásokkal. Az első ilyen (csak a hülyék kedvéért) az állatos kommentelés, ahol gyönyörű természeti képek formájában fordíthattuk le magunknak mi is történik (azért valljuk be ez igencsak rendhagyó, bár bugyuta megoldás volt). A másik Norman professzor (Morgan Freeman) beemelése a történetbe, aki tudományosan is megmagyarázza nekünk a dolgokat, ha esetleg nem tudnánk követni mi is történik valójában. Azért erre természetesen szükség is volt, hiszen a megannyi logikai bukfencet és ellentmondást muszáj volt egy normális mederbe terelni. Ez lenne a kötelező fanyalgás.
Ugyanakkor az is elmondható, hogy az egész történet mégis egyben van, és ezek a fentebb leírt tudatos bakik igen csak hozzá járulnak ehhez. Tehát akármennyire is gagyi a történet áltudományos háttere, mégis van egyfajta varázsa, egyben mégis működik az egész. Nekem kifejezetten tetszett ez a National Geographic-os képi világ a maga állatos, vagy prehisztorikus magyarázó funkciójával. Tulajdonképpen nem is nagyon volt idő arra, hogy a film negatívumának címkézett dolgaival foglalkozzunk, hiszen a cirka másfél óra olyan gyorsan elrepült, mint maga Lucy élete. Besson kitűnő érzékkel ellensúlyozott. A film mozgalmas és akciódús volt, egy percre nem hagyott minket nyugodni. Igazából egyébként ez a szerencsénk, így legalább a történésekre (és nem annak hátterére) tudtunk fókuszálni. Amolyan guilty pleasure nálam, szóval nekem ez a meredek sztori is bejött, persze nem az, hogy a hasban kiszakadt kék portól lett főhősnőnk szuperintelligens, hanem egyébként amilyen témát felvetett, az igenis aktuális a mai sci-fi irodalomban. Az, hogy ez az intelligencia mire képes, hogy teren-időn keresztül jár, majd ahogyan a végén az egészet szintetizálja az utolsó jelenetben, az szerintem zseniális minden áltudományos volta ellenére is.
Egyben van ez, és úgy szórakoztat, hogy elgondolkoztat, miközben persze mosolygunk a banalitásokon, de ez így kerek.
Besson többször is bizonyította már, hogy lehet egy európai szuperprodukció konkurense az amerikainak. Tette ezt mindig amolyan fricskával, tipikusan amerikai eszközökkel, de mégis egyéni szájízre szabva. Ez a film is ilyen, ezt is szeretjük.
7/10