The Last Viking trailer

 

 

Ebben a gárdában nem igazán csalódtam még. Egy kis dán abszurd humor most tényleg rám fog már férni.

Birodalom: Exodus (Riget: Exodus, 2022)

 

Van-e létjogosultsága annak, hogy 25 év után folytassanak egy sorozatot? Két évadnyi rémséget van e ennyi idő távlatában fokozni? Az elhunyt szereplők karaktereivel mit is lehet kezdeni? Nem, nem a Twin Peaks-ről beszélek, noha minden egyes kétség, amelyet az előbbiekben megfogalmaztam szinte szó szerint illene rá. Egyáltalán véletlen ez a párhuzam, vagy tudatos szenzáció keltés? Amikor Lars Von Trier-ék elkészítették 1994-ben, majd 1998-ban a Birodalom első két évadát, már akkor nyíltan felvállalták, hogy maga a Twin Peaks nagy hatással volt rájuk, de szerencsére a "misztikus szappanopera" jelleg volt az, amelyet Trier a saját képére formált. Mindenesetre ezt a "két évad után 25 év múlva harmadik évad" dolgot továbbra sem tudom hova tenni, legyen szarkazmus és lapozzunk. Szerencsére Trier bácsit nem kellett ezúttal sem félteni, olyan fantasztikus húzással oldotta meg a folytatás dolgot, hogy egy percig sem kellett ezzel a továbbiakban foglalkozni, magától érthetően lehetett átadni magunkat a borzongtató élménynek. Tulajdonképpen nem zajlik semmi más, minthogy a megkezdett történet végre lezárást kap, ergo itt a Lynch-i vonaltól élesen eltért, mert míg Lynch a maga harmadik évadával alkotott egy újabb agymenést, addig Trier inkább egy "rajongói" folytatást készített. Még mielőtt mindenki azt hinné, hogy ez akkor egy jól csúszó daraévad, hát akkor ki kell ábrándítsak mindenkit. Amit itt látunk az egy art mozi köntösébe (leginkább dogma film szerű) bújtatott kőkemény társadalomkritika, amely az abszurditást eszközét használja a hatás elérése érdekében. A történet misztikus jellege pedig ürügy a fentiek megmutatására. Az abszurd humor a maximumra van tekerve ezúttal is, amely egy kontrasztot képez két ellenpont között, a jó és a rossz, a világosság és a sötét, az egyén és a közösség viszonya, a valóság és képzelet (másik valóság), a tudomány és miszticizmus között. Eszméletlen gyorsasággal kapjuk szembe a gúnyt, a provokációt (nacionalizmus, woke jelenség, vallás, önirónia), ehhez persze járnak az epizódok végén Trier mesteri kommentjei, amely közel sem szájbarágást jelent ezúttal sem (igaz ehhez az arcát ebben az évadban nem adja, csak a cipőjének az orrát, amely alul kilóg a leeresztett függöny mögül). A stílusjegyek mesteri házasítása tehát a Birodalom, a kórházi dráma, a fekete komédia, a horror és a társadalmi reflexió van jelen. Ezúttal talán a horror elemek kerülnek érzéseim szerint a háttérbe, és talán pont ezért kevésbé emészthetőbb mint elődjei (a könnyen befogadhatóságtól természetesen azok is távol álltak). És hát a végső konklúzió, a befejezés is zseniális, minden értelmet nyer (természetesen "Birodalmas" befejezést kapunk, ahogy a többi évadban is), mögé látva pedig megérthetjük mi a fenét is néztünk három évadon keresztül (ismétlem a sorozatbeli események ehhez csak ürügyet szolgáltatnak). A Birodalom nagy hátránya a nehezen emészthetőség és az időbeli elnyújtás kombinációja. A szereplőgárda zseniális. Több régi szereplőt láthattunk újra karaktereikben, de az új szereplők rendkívül színesítették az évadot (Bodil Jørgensen, Mikael Persbrand, Lars Mikkelsen, Nicolas Bro, Tuva Novotny, Nikolaj Lie Kaas, Danica Curcic). Mellékszereplőként pedig láthattuk Udo Kier-t, Willem Dafoe-t, Alexander Skarsgård-ot is. Az egészben az a legjobb, ha megnézed azt érzed, hogy Trier bácsi belőled is gúny űzött.

7/10

 

Flaskepost fra P / Palackposta trailer

A Q Ügyosztály újabb története. A trailer megint zseniális. De vajon a film ezúttal jól fog e teljesíteni?

Férfiak és csirkék / Mænd og Høns

Jensen filmjei mellett nem lehet elmenni. A dán alkotások egyik markáns szegletét képviselik, ahol a társadalomkritika elegyedik a humorral, az ő esetében leginkább a fekete humorral. Történetei végletesen kifordítottak, abszurdak, mégis azért működnek, mert az ember érzi a görbe tükröt, tulajdonképpen kínunkban röhögünk azon, hogy ilyen világban élünk. Jensen ehhez mesterien ért, akár rendez, vagy csak ír egy forgatókönyvet. Természetesen a legütősebb, amikor a kettőt együtt csinálja, jelentem sok-sok év után ez ilyen.

A Férfiak és csirkék rögtön a lecsóba csap, amikor az elején egy "bájos" randijelenetbe csöppenünk, miközben párhuzamosan pont egy haldoklást követhetünk nyomon (hozzáteszem, az sem kevésbé "bájos"), rögtön világossá válik, hogy kiélezetten eltúlzott karaktereket, és szituációkat fogunk kapni, és sejthető ott már, hogy a sztori sem lesz különb. A végletesen eltúlzott karikatúrának persze itt is megvan a történeti, és végeredményben az ideológiai, vagy ha úgy tetszik, társadalomkritikai háttere. Ha az embernek van gyomra és türelme kivárni a tanulságokat, akkor nyert ügye van, hisz mint mindig, azért a végére a szerző tartogat meglepetést és tanulságot is. 

Mégis a hangsúlyeltolódások nagyban befolyásolhatják a filmélményt, legalább is nálam ez így történt. Amiben mást hoz a film az előzőekhez képest, nem éppen a mondanivaló, vagy a tanulságok, hanem az eszköztár. Abban sem tér igazán el, hanem az előzőekhez képest fokoz, elmegy egy fekete humor irányba. A tabutémák feszegetését egyenesen az arcunkba kapjuk, nincs ráhangolás, finomkodás, nincs meg a célozgatás bája, hanem naturalisztikusan kerülnek felszínre a kendőzetlen ösztönök. Ez működik úgy, hogy adott esetben még vizualizáció sincs. Szóval a mi fantáziánk ennyire szennyes, és ezt kitűnően reprezentálja ez a film. Ez az irány mégsem teljesen szimpatikus a számomra, hiszen elveszett az a törékeny egyensúly amit képviselt Jensen eddig. Karikatúrája lényegre törő volt, de sohasem billent át a giccsbe, esetében persze ez valamiféle negatív giccs, nevezhetnénk ízléstelenségnek is, de ez erős minősítés lenne. Jelen esetben azonban a naturalisztikussága túl sok, és elveszi az élét a társadalomkritikának, és így összességében kevésbé működik jól, vagy nem úgy működik, mint amire számítunk. Meglepett Jensen ezzel a filmmel, mert valóban nem ilyenre számítottam, ugyanakkor sajnos számomra a közönségessége maradt meg a filmnek, ezúttal véleményem szerint egy kicsit elvetette a sulykot.

Mindenféleképpen élmény mindezek mellett, hiszen nagyszerű színészek nagyszerű játékát láthatjuk, a dánok színe java (Mads Mikkelsen, David Dencik, Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas, Søren Malling) felvonul benne. Félelmetes, hogy ezek az ürgék mindent a kisujjukból ráznak ki, bár Mikkelsen mást is kiráz többször is a filmben. 

Ezúttal a filmet kiemelkedőnek nem mondanám, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas, már ha az embernek van gyomra hozzá.

6/10

Flaskepost fra P teasertrailer

Nem mondom, hogy húdevárom! Sajnos a Fácángyilkosok már egy cseppet sem hozott lázba. Ezekre a filmekre csak a szereposztás és a pazar körítés miatt bukok. Ez a teaser is, hát zseniális, gondolom a film meg lesz egy jobb esetben közepes élmény.

Második esély / En chance til

A múltkor valahol ott hagytam abba, hogy nem is értem hogyan adta a nevét Susanne Bier a Serenához. Hol vannak azok a idők, amikor Bier kapásból három egymásutáni filmjével ( Hogy szeretsz? 2002, Testvéred feleségét 2004, Esküvő után 2006) nyűgözte le a mozinézőket. Ha őszinte akarok lenni az Esküvő után volt az utolsó őszinte és spontán filmdrámája. Ez után már csak mesteri pontossággal összerakott drámák következtek, amelyből hiányzott az ember közeliség, a hétköznapiasság, ráadásul erős volt bennük a moralizálás (A tűz martaléka 2007, Egy jobb világ 2010). Ezek sem voltak rossz filmek, sőt az Egy jobb világ még Oscar szobrot is kapott, de kevésbé volt már intim, valami megváltozott. Tulajdonképpen a 2012-es Csak a szerelem számít sem volt rossz film, a könnyed szórakozás mesterien vegyült benne drámai elemekkel, érdekes kísérlet volt, és mintha azt vetítette volna előre, hogy ismét visszakanyarodik az intimebb hangvételhez. Nem ez történt, nemcsak a Serena esetében, de a Második esély-nél sem az intimitás faktor az erős pont.

Bier tehát maradt azon az úton amelynek a kicsúcsosodása egyértelműen az Egy jobb világ volt. Morális kérdéseket boncolgat nem éppen hétköznapi események keretei között. Az intimitás, az ember közeliség ismét a háttérben marad. Azonban itt a döntés már tudatosnak tűnik, vagyis inkább azt érzem, hogy Bier csak azért is rájátszott erre az irányvonalra. Nincs ezzel baj, változik ő is, más dolgok érdeklik, és most már más eszközöket is használ.

Ami miatt mégsem veszünk el a moralizálás átlagos posványában, az pont az eszközhasználatban keresendő. Bier ennyire még sohasem sokkolta a nézőt, mint ebben a filmjében, vagy legalábbis vizuálisan ennyire még sohasem váltott ki meghökkenést. Emlékszem az Egy jobb világ is utazott a sokkhatásra, de ott még az emóciókon keresztül történt az, konkrétan: izgulhattunk a gyerekekért. Itt a vizualitásnak kevés szerepe volt. Apropó gyermekek! Azt gondolom általuk a különböző érzelmek előcsalogatása a nézőből hatványozottan történik. Az ember alapszintű empátiáját használja ki, amely egy film megnézése közben nem manifesztálódhat konkrétan (ideális esetben) gondoskodássá. Ez igen kellemetlen, mert erős frusztrációt eredményez, de ezáltal erős érzelmet vált ki. A vizuális sokk hatás pedig tesz az egészre egy lapáttal.

Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) és társa Simon (Ulrich Thomsen) rendőrök és kapnak egy riasztást, ahol a bedrogozott pár (Nikolaj Lie Kaas, May Andersen) lakásában találnak egy csecsemőt aki a saját ürülékében fetreng, és síró görcse van. Mindeközben Andreas gyermeke bölcsőhalált hal, felesége Anna (Maria Bonnevie) összeomlik és Andreas úgy dönt, hogy kicseréli a két gyermeket, ezzel megadva a másik gyermeknek egy szebb jövő lehetőségét, és feleségének a "teljes család" illúziójából eredő boldogságot. Természetesen a csere után nem hogy jobb lesz minden, hanem rosszabb, és a film a moralitással kikövezett ösvényen halad szépen a végkifejlet felé.

Van e jogunk eldönteni azt, hogy hol van egy gyermeknek jobb sorsa? Van e jogunk ítélkezni mások cselekedetei, élete felett? Miért nem ismerjük fel ha másik ember problémával küzd? Van e megbocsájtás a téves döntések után? Megannyi dilemmával őrlődünk és nemcsak a film alatt, de megnézése után is. 

A cselekmény kevés teret ad katarzisra, leginkább a frusztrációt fokozza, nemcsak vizuálisan sokkol, de kvázi a film csattanójával sem nagyon nyerünk feloldozást, csak kattogunk tovább a dolgon. Szerencsére némi útmutatást kapunk a végére, az empátia és az elfogadás által nyújt némi katarzist, de túlzásokba nem estek a szerzők.

A forgatókönyvet egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi és ezért össze is tehetjük a kezünket. Jensen rohadt jó forgatókönyveket tud írni, és ez is ott van rendesen. Igen, a történet abszurd, de az első tíz percben lejön, hogy ezzel a művészi túlzással sokkolják a nézőt. Ez a túlzás egy cseppet sem zavaró, amolyan karikatúraszerűen hat. Eléri a célját: a földbe döngöli a nézőt, a mellkasára ül és nem engedi.

Bier egyébként végig pengeélen táncol a morális kérdésekkel. Nagyon ügyesen egyensúlyozik, és sohasem billenünk a szájba rágás felé, ugyanakkor realistának sem mondanám az abszurd történetvezetés miatt. Szóval ad is, meg nem is megoldást, leginkább csak érzelmi katarzis formájában és ez az egyensúly az egyik legerősebb tulajdonsága a filmnek.

Ugyan az abszurditás oltárán egy kicsit feláldozottnak érzem az intimitást, mert kevés szereplőt ismerünk meg igazán, mégis ennek ellenére Bier legutóbbi drámái közül ez a legszemélyesebb darab. Köszönhetjük ezt Nikolaj Coster-Waldau-nak (Fejvadászok, 2011) aki kitűnően hozza a kétségek között vergődő, mindenkinek és leginkább magának megfelelni akaró édesapa szerepét. A maga nemében Maria Bonnevie is nagyon jól játszik, csak kár, hogy nem engednek teret karakterének mélyebb értelmezésére. A legnagyobb jellemfejlődésen a baba anyját alakító May Andersen esik át és ha ez nem történt volna meg, katarzist sem kapnánk a végére. Úgyhogy siránkozhatok azon, hogy ez egy gyenge pontja a filmnek, de rá kell jöjjek, hogy bizony ennek is funkciója volt, ettől függetlenül Andreas társa a Simon-t alakító Ulrich Thomsen (Ópium: Egy elmebeteg nő naplója, 2007) egy kiaknázatlan potenciál maradt.

Sokan mondják, hogy ez nem egy szerethető film. Valóban nem az, de ez leginkább a témaválasztásból fakad. Ugyan ez a film is mérnöki pontossággal szerkesztett és közel sem olyan intim mint a korai alkotások, mégis azt mondom, hogy ez az utóbbi évek legjobb Susanne Bier filmje. Minden precízségével, minden sokkjával, és minden gyengeségével. Ugyanazt érzem mint a Csak a szerelem számít esetében: a hamu alatt ott a személyesség. Ezt nem kellene elfelejteni.

8/10

Mænd & høns trailer

Na! Trailer is van....érdekes! :)

Mænd og Høns poster

Anders Thomas Jensen film a láthatáron!!!! A szereposztás máris asztmás rohamot okozott. Ezt kérném a magyar mozikba!

Fácángyilkosok / Fasandræberne

Nagy várakozással tekintettem a Fácángyilkosok elé. Egyrészt azért, mert Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályos krimijei bizony könyvben nagyon is lebilincselőek, másrészt azért, mert Mikkel Nørgaard kitűnő érzékkel ragadta meg a Nyomtalanul (Kvinden I Buret, 2013) megfilmesítését és ezúttal is ő rendezte az adaptációt, harmadrészt pedig a nevek akik a film mögött állnak igencsak biztatóak. Nikolaj Arcel neve lassan garancia a minőségi mozizásra, ezúttal is a forgatókönyvírásban vállalt kulcsfontosságú szerepet. Azontúl a szereposztás zseniális, rengeteg ismert dán színész felsorakozik benne, ráadásul szintén olyanok, akikre nem cinikus mosollyal tekintünk. Danica Curcic (Bron/Broen, 2013) nevére ezentúl oda fogok figyelni, játékával igencsak meggyőzött, nyilván az ő karakterére épül a sztori, de a nagy "öregek" között frissként hatott. A két nyomozót ismét Nikolaj Lie Kaas (Tapsvihar, 2009) és Fares Fares (Nappal és éjjel, 2004) alakította, főbb szerepekben pedig Pilou Asbæk (Lucy, 2013) és David Dencik (Kapgang, 2013) is feltűnt.

A csapat erőssége ellenére azonban nem tűnt a film annyira erős élménynek mint elődje. Pedig mozgalmasságban és akcióban itt sincs hiány, de valahol elcsúszik az egész. 

Azt érzem, hogy a Nørgaard-Arcel páros ezúttal egy biztonsági zónában tartotta az alkotás folyamatát. A Nyomtalanul bevált receptjén nem igazán akartak változtatni, viszont így minden kiszámítható és minden ismerős is. Olyan alapvető hozzávalókon sem változtattak, hogy a történések közben retrospektív bevillanások vannak, ezáltal segítve a történet összerakását. Számomra ez volt a legnagyobb hiba a filmben, hiszen ezt még egyszer eljátszva már tudjuk mi a jelen és a múlt, és azt is tudjuk mire kell figyelnünk. Ráadásul Mørck jellemére ezúttal sem helyeznek hangsúlyt, noha a regényekben ez egyáltalán nincs így. Értem én, hogy a szórakoztatás ezeknek a filmeknek a célja, de nem szeretem amikor a módszert ennyire "elamerikanizálják". 

A Fácángyilkosok tehát minden értelemben egy Nyomtalanul 2, semmi újdonságot nem tartogat, sem történetvezetésben, sem technikai megvalósításban, sem színészi játékban. Személyes véleményem ezek után, hogy jót tenne a franchise-nak, ha lecserélnék a rendező-forgatókönyvíró párost mert lehet, hogy egy merőben más perspektíva életet tudna lehelni a következő részbe.

Mindemellett nem állítom, hogy a Fácángyilkosok rossz film lenne, erről természetesen nincs szó. Vélhetően amire kitalálták, arra jó is, hiszen izgulva szórakozhatunk egy kicsit. Egyébiránt a népek meg szeretik ezt is. Azok a magamféle állatokhoz hasonló szerzetek, akik folyamatosan értéket keresnek a látottak mögött, valószínűsíthetően csalódni fognak. Erre viszont azt tudom mondani, hogy legközelebb választani kell egy "művészfilmet".

6/10

Fasandræberne / The Absent One trailer

Jesszusom de várom már!!

En chance til poster

En chance til trailer

Remélem ez nekem való lúdbőröztető dráma lesz. Jó jel, hogy Bier ezt hazájában forgatta és állati parádés a szereposztás. A trailer alapján nyomasztó hangulatból nem lesz hiány és elég hajmeresztő a sztori is. Jó lenne végre egy igazi érfelvágós Susanne Bier dráma megannyi érdekes próbálkozás után.

Fasandræberne poster

Fasandræberne Teasertrailer

Jaj! Az idegeim sem túl jók.......

Nyomtalanul / Kvinden I Buret

Újabb remek skandináv krimi, amelyben ezidáig még sohasem csalódtam. Ez a 2013-as thriller egyértelműen közönségfilm és megeszem a kalapom, ha az amcsik nem fogják felfedezni maguknak. A siker egyébként is borítékolható, hiszen Jussi Adler-Olsen nagysikerű bestseller-je lett adaptálva filmre. A szerző egy úgynevezett Q Ügyosztály eseteit veti papírra, amelyben egyébként egy antihős Carl Morck oldja meg a furábbnál furább eseteket.

A nyomtalanulban találkozik Morck (Nikolaj Lie Kaas) a Q Ügyosztállyal először a film szerint, oda osztják be egy korábban balul elsült akció miatt. A Q Ügyosztályon vannak a korábban eredménytelenül lezárt esetek, ahol a feladat, hogy rendszerbe foglalják és véglegesen lezárják azokat. Természetesen nem ez történik, hanem egy régen elfelejtett ügyben kezd el Carl és társa Assad (Fares Fares) nyomozni, miután kezd világossá válni, hogy az öt évvel ezelőtt öngyilkosságot elkövető Merete Lynggard (Sonja Richter) nyomtalan eltűnése mögött talán nem öngyilkosság állhat.

A képlet egyszerű, a megszállott Carl nyomozásba kezd (minden szabályt áthágva) és rájön az igazságokra. A történet nem bonyolult, viszont lebilincselő és végig fenn tudja tartani az érdeklődést, még akkor is mikor már számunkra is ismertek a tények. Nem törekedik furfangos csattanókra, vagy realitástól távol álló fordulatokra, egyszerűen megmutatja mi történt, miközben a jelenben is aktív történések vannak. Tehát alapjában véve lineáris a történetvezetés, de azt olykor megszakítják a nyomozóink által felderített múltban történt események képsorai, illetve miután megtörténik a leleplezés egy párhuzamos jelenidejű történetvezetést kapunk, amely a végén ér össze természetesen. A feszültség fokozása kitűnően működik, és teljesen a végéig izgalomba tartja a nézőt. Voltak jelenetek amelyek már szinte horrorisztikussá fokozódtak, a foghúzós rész az én idegeimet is felőrölte. A másik erőssége a filmnek (dán film lévén) a kitűnő jellemábrázolás. Morck múltjának tükrében érthetőek a motivációk, reakciók és a viselkedése, annak ellenére, hogy direkte semmit nem tudunk meg a magánéletéről. Társa Assad múltjáról szinte semmit nem tudunk meg, csak azt, hogy valamiért szükségét érzi, hogy segítsen kollégáján. A zárkózott, mogorva és magának való karakter egy másik ember felé (kollégája) történő nyitását Nikolaj Lie Kaas kitűnően hozza. Bár figyelmünket inkább lekötik a történések, mégis katartikus látni, hogy a távolságtartás nem más mint a veszteségtől való félelem. A nyomozás tehát egyfajta kompenzálás vagy bizonyítás, a számunkra ködös személyes múlt rendbe tétele. Az ügy megoldása pedig akár lehetne egyfajta önigazolás is, de ezzel magunkra hagynak minket. Jól is teszik, hiszen mint írtam Olsen Q Ügyosztályának vannak még más esetei is. Ki tudja, talán filmen is kapunk még további adaptációkat.

Lehet kezd mostanra divatba jönni a skandináv krimi, de a tengernyi angolszász kliséjű krimik között még mindig újszerűként hatnak. Persze kell a jó adaptációhoz egy jó forgatókönyv is, amelyért az a Nikolaj Arcel a felelős aki A tetovált lány forgatókönyvét is írta. Reméljük lesz még folytatása.

7/10

Forbrydelsen III.

Sarah Lund története a végéhez érkezett a harmadik évaddal. A 2012-ben készült széria hű maradt elődeihez, kitűnően elegyíti a thrillert a drámával. Szokás szerint ismét három történeti szál van: a nyomozás (rendőrségi), a családi (drámai) és a kihagyhatatlan összeesküvések színtere a politikai szál is jelen van. Külön örültem annak, hogy a családi szál újra megjelent a történetben, így a harmadik sorozatban már újra hangsúlyos lett a dráma. Jelen esetben is tíz részes volt az évad, mint a második esetében, amely a sorozatnak lendületet, pörgést adott. Természetesen nem hiányozhattak a tipikus Forbrydelsen klisék sem: dogma stílust idéző gyilkossági jelenet az első részben, éjszakai keresés megannyi zseblámpa fényében, mérsékelt övi erdős jelenetek, amelyek ezúttal a norvég fjordoknál játszódtak. No de miben volt más mint elődjei?

Míg az első évad "egy gyilkos ügy" felderítésére összpontosított mesterein összecsavarva a három szálat, addig a második évadban egy sorozatgyilkos potenciális áldozatait kellett mihamarabb megtalálni, nehogy a gyilkos találja meg hamarabb őket. Jelen esetben egy kislány Emilie Zeuthen elrablása van középpontban, aki a Zeuthen Hajózási Vállalat vezetőjének a kislánya. Először megkezdődik a túsztárgyalás, de elég hamar kiderül, hogy nem erről szól a történet. A lány elrablója ugyanis közben gyilkosságokat követ el, az áldozatokról pedig kiderül, hogy Zeuthen dolgozók, és kormányközeli emberek. Ekkor már a Különleges Ügyosztály is megjelenik. A túszdráma tehát csak egy ürügy, mert az igazi rejtély egy régebbi haláleset felderítése. Az igazi nyomozás tehát egy állami gondozott kislány rejtélyes halála körül forog, ugyanis mint kiderül az egy eltusolt ügy volt, és valami okból kifolyólag jelen esetben pont azok hullanak akik mint kiderült kapcsolatba hozhatóak voltak az üggyel. Itt a kérdés az, hogy Lund, vagy a gyilkos (emberrabló) deríti fel hamarabb a rejtélyt, azaz melyikük találja meg a korábbi gyilkost hamarabb.

Tehát nem elég, hogy az elrabolt lány ügyében mind a három történeti szálon folynak az események, a nyomozati szálat megduplázzák úgy, hogy a régi ügy megfejtése tükrében értelmezhető a jelenlegi bűncselekmény. Jelen évadban a történeti szálaknak van kapcsolódási pontjuk, szemben az előző évaddal ahol a történeti szálak sohasem értek össze, de itt sem vitték ezt túlzásba ellenben az első évadban ugye minden és mindenki összefüggött a végére. Szóval ez sem volt egy egyszerű történet, a végére itt is kiderülnek a dolgok, azonban ennek van a legváratlanabb és legmeghökkentőbb befejezése a három évad közül (bár sajnos kevésbé lúdbőröztető mint az előző két évad esetében).

Minden évadban mások a főszereplők. Jelen esetben Nikolaj Lie Kaas volt a Különleges Ügyosztály nyomozója, aki Lund-dal nyomozott együtt. Anders W. Beretelsen alakította Robert Zeuthen-t, a hajózási vállalat ügyvezetőjét. Mellékszerepekben feltűnt még Sonja Richter és Jens Albinus is.

Hát véget ért egy történet, sajnos maga a történet is véget ért, és ahogyan ezt tette azt még biztosan emésztenem kell egy darabig. Ez úgy tűnik végképp a befejezés volt, Lund nem nyomoz többé. Ennek a korszakomnak is vége szakadt, nagyon fog hiányozni, már csak azért is mert ezt a sorozatot mindenféleképpen klasszikusnak, korszakalkotónak ítéltem meg. Nem egyszerű szájba rágós krimi volt, hanem egy olyan sorozat, amely hagyta gondolkodni az embert és a karakterek megismerésére is legalább annyit áldozott, mint magára a történetre. Ezen kívül minden évad másmilyen volt, másképpen kellett nekünk is gondolkoznunk. Végeredményben nem is évadok ezek, hanem különálló sorozatok, amelyet csak Lund magánélete (vagy annak hiánya) és a munkája köt össze.

Mindig elhatározom, hogy nem nézek több sorozatot, mert elég nagy elköteleződés, azonban a Forbrydelsen-nek egy percéért sem volt kár. Sajnos ez csak azt erősítette bennem, hogy lehet próbálkoznom kell majd más skandináv sorozatokkal is. Tervben már van kettő is.....