Lótolvajok / Ut og stjæle hester (Hans Petter Moland, 2019)

 

Nehéz rosszat írni erről a filmről, mert valahol értem a létjogosultságát, ésszel felfogható a téma jelentősége és viszonylag korrekt a bemutatása is. No, de jót is nehéz írni róla, mert valahol a játékidő egyharmadában elveszíti a fókuszt és teljes sebességgel száguld a közhelyes irányába. Hiába értem a sok tragédiát és annak következményeit, egyszerűen képtelen vagyok átérezni. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy miért van ez? Vagy, még jobb kérdés: direkt szándékkal van ez (mármint a készítők részéről)? Hans Petter Moland neve ismerősen csenghet, olyan filmekért felelős, mint Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten) (2014) vagy a Palackposta (Flaskepost Fra P) (2016) és ami közös ezekben, hogy tartalmasan szórakoztató filmek. Az életmű ennél korábbi alkotásaiban tehát megvolt az egyensúly. A Lótolvajok esetében ez már kevésbé mondható el. A könyvfeldolgozás rizikós ebből a szempontból, és úgy érzem sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Azzal, hogy inkább a tartalom felé billent a mérleg nyelve, önmagában nem is lenne baj, viszont az az érzésem, hogy ebben nem mozog az alkotó igazán komfortosan, szinte stílusidegen tőle. Leginkább a művészieskedő jelző, amely beugrik elsőre. Sokszor használ pl. olyan eszközöket, amelynek semmi funkciója nincsen, azon túl, hogy esztétikai élményt nyújt, nem ismerjük meg jobban a szereplő jellemét, nem készít elő fontos eseményt stb. Egyébként a fényképezés, az operatőri munka zseniális, a mérsékelt övi erdő minden bájával, de sajnos nem ellensúlyozza a hibákat. Túl sok a jelentőségteljesnek beállított pillanat, érzelmileg egyik szitációból nem lehet könnyen áthangolódni a másik szituációba. Ez így gyorsan egymásutánjában, igazi érzelmi kötődés nélkül pedig már-már önmaga paródiájává kezd válni. Ráadásul ehhez képest a játékidőt indokolatlanul hosszúnak találtam. Stellan Skarsgård játéka végül is ellensúlyoz egy picit, de a jellemének szempontjából a fiatalkori énjén van a hangsúly, így nem mindig ő van a képernyőn. Az apa és fia kapcsolat alakulása, a családi minták átörökítése, a hibák belátása mind olyan téma, amely ordított volna a katarzisért, és a film ezt a ziccert kihagyta. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam a filmen megnézése után, ami annak a jele, hogy mégis volt valami kémia vele. Talán rossz időben, rossz hangulatomban talált meg.

 

6/10

Mindenki utálja Johant (Alle hater Johan, 2022)

 

Egy újabb abszurd komédia, kevésbé tragikus tálalásban. Noha az alaptörténet mind két szegmenst magában hordozza. Johan szülei a 2. világháborúban hidak robbantásával védték meg szigetüket a megszálló csapatoktól, csak éppen egy alkalommal rossz időben tették ezt, így a kisközösség kiközösítette őket. A leszármazott sem úszta meg a kirekesztést, főleg, hogy hasonló hobbija volt mint szüleinek, mindent és mindenkit szeretett szétrobbantani. A kirekesztés igen abszurd formáival találkozhatunk a filmben, mégsem érezzük a drámai hatást, noha a történések sokszor indokolnák azt. Ehelyett az abszurditás komikumába süppedhetünk, és élvezhetnénk a komikus helyzeteket, ami nem könnyű pont azért, mert érzelmileg távol tartja a nézőt. Ehhez kellene némi dráma a szó szoros értelmében, ehhez kevés a drámai események sorozata. Fura egy érzés ez, néha tényleg együtt lehetett Johannal érezni, főleg, amikor az emléktáblán, amelyet a háborús hősöknek emeltek, nincsenek rajta szülei nevei, ugynakkor hála Pål Sverre Hagen-nek (Max Manus, 2008), aki játékával egyébként elviszi a filmet a hátán. Mégis a következő pillanatba már olyan ismételten más abszurd helyzet teremtődik, hogy egyszerűen pont idő nincs ezeket az érzelmeket megélni. Ahogy elnézem Hallvar Witzø rendező munkásságát, eddig inkább sorozatok rendezésével foglalatoskodott, és így akár összeállhat is a kép, hiszen dramaturgiailag valóban hajazott a film egy sorozatra. Másik oldalról pedig a rendező első játékfilmje ez, amelyben még keresi saját ízét. Ebből a szempontból Witzø még biztosan a keresés fázisában tart, ami nem rossz, sőt egyébként mégis van valami érthetetlen dolog, ami megfog a filmben, hiszen napokkal később is eszembe jut. Azonban az eszemmel mégis azt kell mondjam, hogy nem emelkedik ki a kortárs skandináv filmek tengeréből, ugyanakkor érdemes a szemünket ezen a néven tartani, mert ha megérkezik nála a saját recept, akkor kellemes moziélményen túl, maradandó értéket is fog tudni teremteni.

6/10

Flaskepost fra P / Palackposta trailer

A Q Ügyosztály újabb története. A trailer megint zseniális. De vajon a film ezúttal jól fog e teljesíteni?

Flaskepost fra P teasertrailer

Nem mondom, hogy húdevárom! Sajnos a Fácángyilkosok már egy cseppet sem hozott lázba. Ezekre a filmekre csak a szereposztás és a pazar körítés miatt bukok. Ez a teaser is, hát zseniális, gondolom a film meg lesz egy jobb esetben közepes élmény.

Kraftidioten / Az eltűnés sorrendjében

Hans Petter Moland nevét mégis csak érdemes lesz megjegyezni, mert már másodjára bizonyította, hogy nincs az a komoly téma, amihez ő ne tudna kitűnő érzékkel ironikusan hozzá nyúlni. A 2010-es Hajszál híján úriember még csak pedzegette a témát, mondhatni finomkodó volt. Jelen esetben pedig szinte mindent rögtön az arcunkba kapunk, és a mozgalmasság nagyon jót tett, a film fogyaszthatóbbá vált mint elődje. Valahol a dráma és a krimi mellett egyre csak jelennek meg azok a skandináv alkotások, amelyek görbe tükröt állítanak saját jóléti társadalmuk elé, ezt teszik kellően fűszerezett iróniával, ha úgy tetszik öniróniával. 

Ez a 2014-es norvég alkotás is ezt teszi méghozzá úgy, hogy közönségbarátabb mégis mély a történetvezetés. Ami azt illeti, simán elment volna ez a film egy Anders Thomas Jensen filmnek is, hiszen már ő is rendezett egy hasonlót (Gengszterek fogadója, 2000). Talán ő volt az első, aki az északi fekete humort gengsztertörténeten keresztül juttatta érvényre. Ha őszinték akarunk lenni ez a film nem tipikus gengszterfilm abból a szempontból, hogy nem a banda háborúra épít. Mégis a gengszterfilmek kliséit alkalmazza, és már az maga irónia ahogy ezt teszi. Ugyanis ez a film is alapvetően egy „rendet rakok” típusú történetvezetéssel rendelkezik, egy ügyes húzással még a bandaháború is benne van (nem ezen van a hangsúly), amelynek jelentősége a történet szempontjából ismét a vicc kategória. 

Mindemellett a film karakterábrázolása sem tipikus gengszterfilmet idéző, még a bandavezér esetében sem rettyintettük egy percre sem magunkat össze, sőt valami sztereotípiákkal ellentétest akart minden karakterből kihozni az író, ezáltal a szereplők is viccessé válnak. Fontos azonban, hogy sohasem érezzük azt, hogy nem lehet őket komolyan venni, a maguk módján mindenki hiteles, hiszen mindenki emberi, egyaránt hordoz szimpatikus és ellenszenves vonásokat. Tulajdonképpen maga a keret (gengszter sztori, bűnözők) a „nem normális” és az ebben keménykedő érző emberek annyira sete-sutának tűnnek, hogy ettől válik viccessé és egyszersmind hitelessé az, amit látunk. 

A bosszú történeten túl, rendkívül eltaláltak az interakciók. Mindenki a maga szemszögéből ítéli meg a környezetét, és ebből a szempontból kifejezetten érdekesen hat amikor például az albán (izé szerb) maffiózó nem érti és kiakad azon, hogy egy nő a kutya kakit összeszedi az utcán. Ez egy, de a dialógusok számos egyéb más fricskát tartalmaznak a norvég jóléti társadalom felé. Elég véres történetről van szó, amely a főhős személyiségének ismeretében már egymaga a vicc kategória, az onban egy félreértésből adódó fordulat az egészet meglöki egy lapáttal, és innentől kezdve halál komoly a komolytalanság. 

Nem is igazán tudom, hogy ez vígjáték e. Tulajdonképpen az, és műfajában az elmúlt időszak egyik legjobbika a skandinávok közül. Itt tulajdonképpen eltaláltak az arányok, és a túlzások is komfortzónán belül vannak, nem ütik ki a biztosítékot, nem válik fárasztóvá. 

A szereposztás nagyon parádés. Stellan Skarsgård (Nimfomániás, 2014) már nagy öregnek számít, a kisujjából rázta ki a személyiségéből fakadó iróniát. De a fiatalokra sem lehet panasz. A banda főnököt alakító Pål Sverre Hagen (Kon-Tiki, 2012) is jól hozta a répajuice-os egészségmániás főmaffiózó karakterét. Külön örültem Jakob Oftebro-nak (Kon-Tiki, 2012) is, hiszen az ő karaktere áll a leginkább távol a tipikus gengszter karaktertől, mellesleg meg öröm ránézni. Bruno Ganz (A bukás, 2004) pedig csak hab a tortán, keveset beszél, annál hatásosabb viszont a jelenléte. 

Összességében érthető a film körüli hype, engem is meggyőzött, pedig a vígjátékok igazából sohasem álltak hozzám túl közel. Remélem ezt a stílusát a rendező megtartja, mert azt kimerem jelenteni, hogy igen sajátos ízvilágot képvisel, és hasonlóra ismét cuppannék. 

8/10

Kon Tiki

Ez a 2012-ben készült történelmi kalandfilm igen csak meglepett engem. Nem gondoltam, hogy a megannyi sablon ellenére lebilincselő tud maradni, pedig igen.  A filmet az a Joachim Rønning és Espen Sandberg rendezte, aki a 2008-ban készült Max Manus-t is, éppen ezért titkon reméltem, hogy ennek a norvég párosnak még nem fogyott ki a szufla. Ugyan általában a skandináv filmek a drámában erősek, és általánosságban igaz, hogy műfajtól függetlenül a dráma becsempészése adja meg a zamatát a legtöbb skandináv filmnek. Ebben az esetben azonban nem ez történt. Természetesen volt benne dráma de olyannyira nem éreztem hangsúlyosnak, hogy skandináv film lévén nem ez vitte el a hátán. Közhelyes, de a cselekmény kötötte le a figyelmet, pedig ezen meg sem lehetne lepődni, hiszen ez elsősorban széles közönségnek szánt kalandfilm. A fényképezés egyszerűen mesteri munka, az ember szeme falta a látványt, a természet békés és háborgó oldalát esztétikai szinten tálalták elénk. Ehhez pedig nagyszerű nagyzenekari score társult, amely a vizuális esztétikát a legteljesebben egészítette ki.

Thor Heyerdahl (Pål Sverre Hagen) norvég néprajzkutató terepmunkája során arra a következtetésre jutott, hogy Polinéziát Dél-Amerika felől népesítették be. A tudomány nagyágyúi persze kinevették, hiszen a történelem jelenlegi megdönthetetlen állása szerint ez Ázsia felől történ(hetet)t így elhatározta, hogy Peruból elhajózik a polinéz szigetvilágba mégpedig úgy mint Tiki a napisten tette ezt 1500 évvel ezelőtt. Balsafa tutajt épített, az ősi kornak megfelelő felszereléseket vitt magával, tette ezt úgy, hogy ő még úszni sem tudott. A történet abszurd, mégis igaztörténet jellege teszi azzá. Valóban teljesen elvakult volt Heyerdahl, és tényleg minden racionalitást nélkülözött minden motivációja, cselekedete.

A történet adja, hogy egy kicsit kiszámítható, hiszen egy ilyen út alkalmával könnyen kitalálhatjuk mi minden történik. Azonban nem ezen van a fő hangsúly, hanem a reményben, ebben a filmben ez a kulcsfogalom és ez viszi magával a cselekményt is. Tulajdonképpen az út 100 napjából, csak tíz napot látunk de mindent megtudunk amit erről az expedícióról tudni kell. Azt is nyomon követhettük, hogy az egyébként azonos címmel megjelent 1950-es Oscar díjas dokumentumfilmet, hogyan is forgatta Heyerdahl, amely igazi reality feelinget kölcsönzött a produkciónak, egy percig sem merült fel bennem, hogy amit látunk az nem hiteles.

Végig lekötötte az ember figyelmét a mozi, együtt lehetett izgulni a szereplőkkel, hogy sikeres legyen az expedíció és végül is ez lehetett az alkotók célja, hogy egy lebilincselő, mozgalmas filmet készítsenek hiteles forrásokból. A történetben pedig még az jó, hogy a mozgató szál (eredetelmélet) is érdekes, és külön érdem, hogy semmit sem kellett hozzákölteni, hozzá tenni.

7/10