Kon Tiki

Ez a 2012-ben készült történelmi kalandfilm igen csak meglepett engem. Nem gondoltam, hogy a megannyi sablon ellenére lebilincselő tud maradni, pedig igen.  A filmet az a Joachim Rønning és Espen Sandberg rendezte, aki a 2008-ban készült Max Manus-t is, éppen ezért titkon reméltem, hogy ennek a norvég párosnak még nem fogyott ki a szufla. Ugyan általában a skandináv filmek a drámában erősek, és általánosságban igaz, hogy műfajtól függetlenül a dráma becsempészése adja meg a zamatát a legtöbb skandináv filmnek. Ebben az esetben azonban nem ez történt. Természetesen volt benne dráma de olyannyira nem éreztem hangsúlyosnak, hogy skandináv film lévén nem ez vitte el a hátán. Közhelyes, de a cselekmény kötötte le a figyelmet, pedig ezen meg sem lehetne lepődni, hiszen ez elsősorban széles közönségnek szánt kalandfilm. A fényképezés egyszerűen mesteri munka, az ember szeme falta a látványt, a természet békés és háborgó oldalát esztétikai szinten tálalták elénk. Ehhez pedig nagyszerű nagyzenekari score társult, amely a vizuális esztétikát a legteljesebben egészítette ki.

Thor Heyerdahl (Pål Sverre Hagen) norvég néprajzkutató terepmunkája során arra a következtetésre jutott, hogy Polinéziát Dél-Amerika felől népesítették be. A tudomány nagyágyúi persze kinevették, hiszen a történelem jelenlegi megdönthetetlen állása szerint ez Ázsia felől történ(hetet)t így elhatározta, hogy Peruból elhajózik a polinéz szigetvilágba mégpedig úgy mint Tiki a napisten tette ezt 1500 évvel ezelőtt. Balsafa tutajt épített, az ősi kornak megfelelő felszereléseket vitt magával, tette ezt úgy, hogy ő még úszni sem tudott. A történet abszurd, mégis igaztörténet jellege teszi azzá. Valóban teljesen elvakult volt Heyerdahl, és tényleg minden racionalitást nélkülözött minden motivációja, cselekedete.

A történet adja, hogy egy kicsit kiszámítható, hiszen egy ilyen út alkalmával könnyen kitalálhatjuk mi minden történik. Azonban nem ezen van a fő hangsúly, hanem a reményben, ebben a filmben ez a kulcsfogalom és ez viszi magával a cselekményt is. Tulajdonképpen az út 100 napjából, csak tíz napot látunk de mindent megtudunk amit erről az expedícióról tudni kell. Azt is nyomon követhettük, hogy az egyébként azonos címmel megjelent 1950-es Oscar díjas dokumentumfilmet, hogyan is forgatta Heyerdahl, amely igazi reality feelinget kölcsönzött a produkciónak, egy percig sem merült fel bennem, hogy amit látunk az nem hiteles.

Végig lekötötte az ember figyelmét a mozi, együtt lehetett izgulni a szereplőkkel, hogy sikeres legyen az expedíció és végül is ez lehetett az alkotók célja, hogy egy lebilincselő, mozgalmas filmet készítsenek hiteles forrásokból. A történetben pedig még az jó, hogy a mozgató szál (eredetelmélet) is érdekes, és külön érdem, hogy semmit sem kellett hozzákölteni, hozzá tenni.

7/10