Mi sülhet ki abból, ha egyébként egy német környezetben játszódó cselekmény francia nyelven, többnyire francia színészek által tárul elénk? Mintha Kossuthról a spanyolok készítenének életrajzi filmet. Sajnos előítéletem beigazolódott, mert nem tűnt teljesen hitelesnek a történet. Bár magát a Kohlhaas szindrómának nevezett tünetegyüttest éppen megismerhetjük a Mads Mikkelsen (Egy veszedelmes viszony, 2012) által megformált karakteren keresztül, mégis űr marad a végén mert nincs benne lélek.
Az alap történetet Heinrich von Kleist kisregénye adja, a forgatókönyvet pedig Arnaud des Palliéres és Christelle Bertheveas jegyzi, Palliéres rendezte egyébként a filmet is. Tehát Kohlhaas minden dilemmáját megismerjük, a korrajz is megfelelően működik. Kohlhaas azonban az ellentétek embere, az ellentétek végpontjai közötti feszültség a cselekmény dinamikája által van ábrázolva, azonban cselekedetei hátterére adott válaszok igen banálisak, jobban mondva ködösek. Olyan mintha szánkba akarnának rágni valami végletesen egyszerű bosszú történetet, aztán visszahőkölnek és éreztetik, hogy ettől azért többről van szó, de továbbgondolkodási teret nem hagynak. Pedig bőven van min gondolkodni, elég csak a korból kiindulni (16. század). Ott van az egyéni szabadság felértékelődése, amely akár alap lehet a "rendet teszek" történethez, ez eleve szemben áll a közérdek vagy az elnyomás fogalmaival. A kor kormányzása természetesen abszolutikus, a szabadság eszme megjelenésével pedig megjelenik az igény az igazságosságra is, nevén nevezve a jogállamra. A felső réteg kormányoz, és ott vannak szemben vele az alacsonyabb társadalmi osztályok. A szabadság azonban elég meghasadt módon van jelen Kohlhaas fejében, hiszen igazságot akar, egy olyan rendszert, ahol nincsen korrupció, jól működik a jogállam, mégis ezt tagadja meg amikor az igazságosság nevében önbíráskodásba kezd. Az ő szabadsága tehát öncélú anarchizmus.
Ezek az ellentétek tehát azért ábrázolva vannak, de nincs érzelmi kötés hozzá, nem érzem a szándékot arra vonatkozóan, hogy a készítők azt szerették volna, hogy érezzük min is megy át a főhős, mit is érez. Nem alakul ki szimpátia, nem tudunk együtt érezni, tehát végül is teljesen tök mindegy mi is történik a végén. Bár ha az ember logikusan végig gondolja úgy is rájön.
Felmerül a kérdés kell e nekünk egy kórképpel azonosulni, ha eleve társadalmi normát szeg? Igen kell, mert másképpen nem érthető, és átérzés nélkül pedig semmi értelme. Kár, hogy a lélektani része nincs kibontva, mert így sajnos csak egy vontatott, átlagos történelmi dráma lett belőle.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése